Viktor Pelevin

Nyomtatóbarát változat

A 2006-os Budapesti Könyvfesztiválra jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában Viktor Pelevin A metamor szent könyve című regénye, amely az író eddigi munkásságának összegzése. A gondolati mélység, a fordulatos cselekmény, a kultúrtörténeti megalapozás, a fantázia, a valóságleírás és az Oroszország s a világ jelenéről, jövőjéről való vízió az eddigieknél is plasztikusabb egységbe olvad a műben, és ebben regényben a legerősebb a szerző fekete humora. Eddigi írásainak több szereplője és szinte minden eddigi motívum is megjelenik a könyvben. A cselekmény szálai egy moszkvai prostituált és egy állambiztonsági tiszt szerelmének bonyodalmait követik. A prostituált valójában egy Oroszországba átszármazott rókadémon. A rókadémon a kínai mesék jellegzetes szereplője: róka, amely időnként szép nő alakját veszi fel, és elszívja a vele szerelmi kapcsolatra lépő férfiak életerejét.

B. L.

A Nacional név feltételezi, hogy a szállodában a nemzeti ízlés reprezentációja folyik. Az orosz nemzeti ízlés eklektikus, amit itt tükröz a környezet: a lépcsőn lévő szőnyeget klasszikus királyi liliomok díszítik, a színes ablakbetétek modernek, és nehéz bármilyen elvet felfedezni, amely szerint a falakon lévő képeket válogatták. Templomok, virágcsokrok, erdei bozótosok, öreg parasztasszonyok, jelenetek a versailles-i életből, amelyek közt hirtelen feltűnik Napóleon, aki egy aranyszín farkú kék papagájra hasonlít.

Egyébként csak első látásra nincs közös a képekben. Valójában összeköti őket a legfőbb művészi sajátság, az, hogy eladók. Ahogy ez eszébe jut valakinek, azonnal felfedezi az enteriőr bámulatos stílusegységét. Sőt, megérti, hogy nincs semmiféle absztrakt festészet, hanem csak anyagi természetű van. Mély gondolat, föl is akartam jegyezni, de ügyfél jelenlétében kellemetlen lett volna.

Megálltunk a háromszázkilencvenes szám üvegajtaja előtt, és a szikh, arcán buja mosollyal, a leolvasóba tette a kártyát. VIP-lakosztály volt – ezek itt olyan napi hatszáz dollárba kerülnek. A dupla ajtó mögött business-tárgyaló volt: magas támlájú csíkos kanapé, két karosszék, fax és nyomtató, dézsás pálma és kis szekrény antik porcelánnal. Az ablakból kilátás nyílt az utcára, amelyből látszik a Kreml. Ez B kategória. Van C kategória is – amikor az ablakból látszik egy utca, amelyből látszik egy másik utca, amelyből látszik a Kreml.

– Hol a fürdőszoba? – kérdeztem.

A szikh kezdte kibontani a nyakkendőjét.

  – Sietünk? – kérdezte incselkedve. – Ott van.

 Kinyitottam az ajtót, amelyre mutatott. A hálószoba volt mögötte. Majdnem az egészet elfoglalta a franciaágy, a sarokban volt a kis fürdőszobaajtó, amelyet nem is vettem észre azonnal. Minden szabályszerű: a dolgok mérete legyen arányos azzal, hogy mennyire fontosak valaki életében! A lakosztály megközelítette az ideálist, mivel pontosan úgy volt strukturálva, mint a VIP-s élet. A munkának a business-tárgyaló felelt meg; az ember faxot kap, faxot küld, a csíkos kanapén ül, a dézsás pálmára néz, ha pedig megunja a pálmát, elfordítja a fejét, és a porcelánt nézi a kis szekrényben. A magánéletnek a hálószoba felelt meg az egészet elfoglaló ággyal: az ember altatót vesz be, és irány aludni. Na, vagy az van, ami most.

Bementem a fürdőszobába, megnyitottam a zuhanyt, és felkészültem a munkára. Ez nem volt nehéz: egyszerűen egy kicsit letoltam a nadrágom, és kiszabadítottam a farkam.

A zuhanyt az álcázás végett nyitottam meg.

Érzem, hogy olyan pontig jutottam, amikor szükség van bizonyos magyarázatokra, különben nagyon vadul fog hangzani, amit mesélek. Ezért szünetet tartok, és néhány szót szólok magamról.

Szó szoros értelemben a rókalányoknak nincs nemük, és ha azt mondják rólunk, hogy „lány”, ez a lányokkal való külső hasonlóság miatt van. Valójában az angyalokhoz hasonlítunk, azaz nincs szaporítószervünk. Nem szaporodunk, mert nem öregszünk, és addig élhetünk, amíg meg nem ölnek bennünket.

Hogy leírjam a külsőnket: vékony és arányos test, egy csöpp zsír nélkül, csodálatosan kirajzolódó izomzat – egyik-másik kisportolt kamasz ilyen. A hajunk tűzvörös, finom, selymes és csillogó. A termetünk magas, és ez gyakran elárult bennünket a régmúlt időkben, de most az emberek magasabbak lettek, és most ezzel egyáltalán nem válunk ki közülük.

Bár nincs nemünk abban az értelemben, hogy képesek lennénk az önreprodukcióra, de külső jegyei léteznek – egy rókametamort nem lehet férfinak nézni. A normális nők általában leszbikusnak tartanak bennünket. Az is természetes, amit a leszbikusok gondolnak: „elvette az eszemet, elvette az eszemet…” És ez nem csoda, hiszen hozzánk hasonlítva még a legszebb nők is durva félkész terméknek tűnnek, akár egy sebtében megfaragott kőtömb a kész szoborhoz képest.

A mellecskénk kicsi, tökéletes formájú, kis sötétbarna mellbimbóval. Ott, ahol a nők fő álomgyára található, nekünk külsőleg hasonlító valamink van – szimulákrum szerv, amelynek a rendeltetéséről később beszélek. Gyermeknemzésre nem való. Hátul pedig a farkunk van: lángvörös, bozontos, hajlékony antenna. A farkunk megnőhet és kisebbé is változhat: nyugalmi állapotban tíz-tizenöt centi hosszú pony-tailre hasonlít, munkaállapotban pedig egyméteresre is megnyúlhat.

Amikor a rókafarok megnő, a vörös szőrszálak is sűrűbbé és hosszabbá válnak rajta. Ezzel olyan szökőkútra hasonlít, amelynek többszörösére növelték a nyomását (a férfiak erekciójával nem állítanám párhuzamba). A farok sajátos szerepet játszik az életünkben, és nemcsak a káprázatos szépsége miatt. Nem hiába neveztem antennának. A farok olyan szerv, amelynek segítségével érzéki csalódást keltünk.

Hogyan csináljuk?

A farok segítségével. És ennél többet nem lehet mondani. Nem akarom eltitkolni az igazságot, de ehhez valóban nehéz bármit hozzátenni. Vajon egy ember, aki nem tudós, képes megmagyarázni, hogyan lát? Vagy hall? Vagy gondolkozik? Lát a szemével, hall a fülével, gondolkozik a fejével, és kész. Így vagyunk mi is – a farkunkkal káprázatot támasztunk. Ez olyan egyszerű és világos érzéssel jár, mint az említett folyamatok. Nem vállalkozom rá, hogy tudományosan magyarázzam meg, mi történik.

Ami az érzéki csalódásokat illeti, különfélék lehetnek. Itt minden a rókalány személyes képességeitől, képzeletétől, lelkierejétől és különösen a jellemétől függ. Nagy szerepet játszik, hogy egyszerre hány emberen kell úrrá lennie az érzéki csalódásnak.

 Valamikor sokat tudtunk. Képesek voltunk varázsos szigetek illúzióját kelteni, sokezres tömegeknek égben táncoló sárkányokat mutatni. Képesek a város falai felé közeledő hatalmas hadsereg látványát megteremteni, mégpedig úgy, hogy minden városlakó egyformán látta ezt a hadsereget, a felszerelés részleteivel és a zászlók feliratával bezáróan. De ezek a régmúlt nagy, utolérhetetlen rókametamorai voltak, akik az életükkel fizettek a csodatételért, és azóta úgy egészében erősen elkorcsosult a nemzetségünk, biztos az emberekkel való állandó közelség miatt.

Az én erőm természetesen messze nem olyan, amilyen a nagy rókáké volt. Mondjuk, egy emberrel képes vagyok bármit láttatni. Kettővel? Majdnem mindig. Hárommal? Ez már a körülményektől függ. Itt nincsenek pontos szabályok, és mindent a megérzés dönt el: körülbelül úgy érzem a lehetőségeket, mint a hegymászó, aki egy hasadéknál áll a hegyen. Tudja, hol lehet átugrani egyik sziklaperemről a másikra, és hol nem. Ha nem elég hosszú az ugrás, a mélybe zuhansz – és ez nagyon pontos párhuzam a varázslásunkkal.

Jobb, ha nem akarunk túllépni képességeink határán, mert elárul bennünket a látomás, amely nem elég erős, hogy hatalmába kerítse más tudatát. Ilyenkor a történés mechanizmusa bonyolult, de a külső eredménye mindig ugyanaz: ha egy ember hirtelen kiszabadul a hipnotikus kontroll alól – leugrik a farokról, ahogy mi mondjuk –, rohamot kap, amelynek kiszámíthatatlanok a következményei. Legtöbbször megpróbálja megölni a rókalányt, aki ebben a pillanatban teljesen védtelen.

Arról van szó, hogy a sportunknak van egy pikáns sajátsága. Nyugalmi állapotban egészen kicsi a farkincánk, ezért eldugjuk a lábunk közé. Ezt az antennát ki kell nyitni, hogy teljes kapacitással dolgozzon. Ehhez le kell tolni a nadrágot – vagy fölhúzni a szoknyát –, és a farkunkat a fejünk fölé görbülő lángvörös hurokká kell nyitni. A szuggesztió ereje ilyenkor többtucatszorosára nő, és a lényeg éppen ekkor dől el.

Kínos és kétértelmű helyzeteket teremtene a szükség, hogy kitakarjuk a farkunkat, de szerencsére van egy kedvező körülmény. Ha elég gyorsan le tudjuk mezteleníteni, a recipiens elfelejt mindent, amit látott. Létezik egy tíz-egynéhány másodperces homály-zóna, amely kiesik az emlékezetéből, és ezalatt kell végrehajtanunk ezt a manővert. Valami hasonló történik azzal, aki elájul: amikor magához tér, nem emlékszik rá, hogy mi történt közvetlenül az ájulás előtt.

Na és az utolsó dolog, amit el kell mondanom. Átlagos ételekkel táplálkozunk (étrendünk elég közel áll az Atkins-diétához). De képesek vagyunk közvetlenül is felszívni az ember szexuális energiáját, amely a – valós vagy képzelt – szerelmi aktus közben kiválasztódik. Az átlagos étel egyszerűen testünk kémiai egyensúlyát tartja fönn, a szexuális energia viszont a legfontosabb vitaminra hasonlít, amely elbűvölővé és örökifjúvá tesz bennünket. Vámpirizmus lenne? Nem hiszem. Hiszen csak összegyűjtjük azt, amit szétszór az ostoba ember. És lehet-e bennünket hibáztatni, ha tékozlásával a maga halálát okozza?

A rókákról szóló bizonyos könyvek azt írják, hogy nem fürödnek (úgymond, éppen erről ismerik fel őket). Ez nem azért van, mert koszfészkek vagyunk. Egyszerűen a szexuális energia eláradása átitat bennünket az őselv halhatatlan lényegével, és a testünk magától tisztul a reggel belélegzett frissességtől. Rendkívül kellemes, az Essenza di Zegna kölni szagához hasonlít a könnyed illat, amelyet kibocsátunk, csak áttetszőbb, könnyebb, és nincs az a forró érzéki misztrál a háttérben.

Remélem, hogy most érthetőbbé válnak a cselekedeteim. Nos, megnyitottam a zuhanyt, hogy az ügyfél hallja a zúgását, aztán kigomboltam a nadrágom, és kissé letoltam, hogy kiszabadítsam a farkam. Aztán lassan háromszázig számoltam – ez nagyjából öt perc volt –, és kinyitottam az ajtót.

A relativitáselmélet népszerűsítő magyarázatai gyakran ajánlják, hogy az olvasó hasonlítsa össze, amit két kamera vesz fel – az egyik a független koordinátarendszerben van, a másik pedig az űrhajós fején. Esetünkben helyesebb lenne azt mondani, hogy „a fejében”. Mit mutatott volna a szikh fejében lévő kamera? Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a szobába belépett a lány a kék gyermekkori álmából. A teste köré vakító fehér törölköző volt tekerve.

Miután kijött a fürdőszobából, az ágyhoz ment, enyhén elpirulva fölhajtotta a takarót és alábújt: mindenből látszott, hogy nincs régóta a bizniszben, és még nem tanult bele a szakmai szégyentelenségbe. Ezt látta a szikh.

Nem tudom, vannak-e független koordinátarendszerben működő kamerák a Nacional szobáiban. A személyzet állítja, hogy nincsenek. De ha lennének, a következőt mutatták volna:

1) Egyáltalán nem volt törölköző a lány teste köré tekerve. Eszébe sem jutott, hogy levetkőzzön, csupán kissé letolta a nadrágját, amely fölött tollforgóra hasonlító farok meredezett.

2) A lány nem bejött a szobába, hanem négykézláb bemászott, és a farka, meginogván a levegőben, vörös kérdőjelként megmerevedett a háta fölött.

3) Nem annyira menyasszonyra hasonlított, mint inkább ugrásra készülő vadállatra – dühödten és figyelmesen nézett zöld szemével, és a mosolynak még árnyéka sem látszott az arcán.

4) Mivel a „menyasszony” szó a mai orosz nyelvben valami olyasmit jelent, ami roppant közel áll az „ugrásra készülő vadállat” kifejezéshez, itt nem helyénvaló a szembeállítás.

A szikh fölhúzta a szemöldökét és megtántorodott, ahogy meglátott. Mintha enyhe undor futna végig az ember arcán, akit hipnotikus csapás ért, akár azén, akinek golyó üti át a koponyáját – aki látta a vietnami főbelövésekről készült dokumentumfelvételeket, tudja, miről beszélek. Csak az én golyóm után nem rogy a földre az ügyfél.

A szikh elmosolyodott, menet közben leráncigálva a zakóját, az üres ágyhoz kóválygott. Megvártam, amíg kényelmesen elhelyezkedett rajta, az ágy melletti székre ültem, és kinyitottam a táskám.

Erkölcsileg tökéletesítem magam, ezért kerülöm, hogy a fizetett idő kezdete után a klienst nézzem. Még beszélni is szégyen róla, hogy mi történik a rókalánynyal való találkozás közben az emberrel. Először is szégyellem magam az ember helyett, mivel iszonyatosan néz ki. Na és magam miatt is kínos egy kicsit, mivel nem csak úgy véletlenül történik a dolog az ügyféllel.

Nem vagyok bulvár-újságíró, hogy elmélyedjek a sikamlós részletekben, ezért csak annyit mondok, hogy az ember különösen visszataszító, amikor megvalósítja a szexuális fantáziáit. Az négyzetre emeli a gusztustalanságot, hogy egyedül van a ringben. Ha pedig ráadásul kék turbánt visel, és olyan szőrös, mintha az egész teste szakállas lenne, nyugodtan lehetne köbről és nem négyzetről beszélni.

Az érzékcsalódást sokkal könnyebb fönntartani, mint egy idegen értelembe berobbanva létrehozni. Minden az első pillanatban dől el, a többi rutin. Mindazonáltal nem lehet távolabb menni az ügyféltől, amíg az illúziók világában van, ezért a betegágy mellett ülő ápolónő feladatát kell teljesíteni. A pácienst nézni pedig, mint már mondtam, általában nehéz. Ezért rendszerint könyvet viszek magammal. Így volt ez most is – az ágy mellé ülve kinyitottam Stephen Hawking Az idő rövid története a Nagy Bummtól a fekete lyukakig című munkáját, amelyben sok érdekes olvasható a különféle koordinátarendszerekről. Többször elolvastam az elejétől a végéig, de még mindig nem untam meg, és mindig úgy megnevettet, mintha először olvastam volna. Még azt is gyanítom, hogy ez egy posztmodern ugratás, a kártyák sajátos kijátszása. A Stephen Hawking név is gyanúsan emlékeztet a másik horrorszerző, Stephen King nevére. Csak itt másfajta horrorról van szó.

A szikh viszonylag nyugodt volt – az anyanyelvén motyogott, és az ágy legközepén mozgott ritmikusan. Nem kellett félni, hogy a földre esik. Azért néha a betegre néztem, ahogy egy ápolónőtől elvárható. Amikor megelégelte, hogy fölülről ölelje a semmit, oldalról bújt hozzá szorosan. Aztán megint rámászott.

Nehéz ehhez a látványhoz hozzászokni. Az ügyfélnek görcsös izommozgásai vannak, és úgy néz ki, mintha tényleg egy láthatatlan testen feküdne. Egész testsúlya az esetlenül behajlított két kézfején nyugszik, de néha csak az ujjain. Készakarva néhány másodpercig sem tudna kitartani az ember ebben a pózban, viszont transzban órákig megmaradhat benne. De az ilyen jelenségeket sokszor leírta a hipnózisról szóló szakirodalom, és nem kapok Nobel-díjat a felfedezésemért. Viszont nem is kell az emberi dicsőség. Úgy egyáltalán, semmi sem kell az emberektől, a szerelmen és a pénzen kívül.

Mindig kissé szégyenletesnek tartottam az örök ifjúság fenntartásának ezt a módját, amely a Dolgok Egyetemes Útján nyílik számomra, bár a vámpirizmus vádját visszautasítom. Semmilyen élvezetet nem okoz és nem okozott az idegen életerő elorzása. Mármint erkölcsi élvezetet. A dolog fiziológiai aspektusa megkerülhetetlen, de nem érvényes rá erkölcsi megítélés: az állatokkal legjobban együttérző ember is képes hörögve véres steaket ebédelni, és a dologban nincs ellentmondás. Azonkívül, az emberektől eltérően, akik megölik az állatokat, én évszázadok óta nem veszem el senki életét. Legalábbis tudatosan nem. Előfordulnak balesetek, de egy velem töltött éjszaka veszélytelenebb, mint közepes látási viszonyok közt a repülés egy orosz helikopteren. Hisz repülnek helikopterrel közepes látási viszonyok közt? Repülnek. Hát én is ilyen helikopter vagyok.

Azonkívül nem hiszem, hogy személy szerint veszem el valaki energiáját. Aki almát eszik, egyáltalán nem lép kölcsönviszonyra az almával, hanem a dolgok megállapodott rendjét követi. Hasonlóan látom a táplálékláncban betöltött szerepemet. Az élet létrejöttét szolgáló energia nem az embereké. A szerelmi aktusba bevonódva az ember ennek az energiának a csatornájává válik, bedugaszolt edényből csővé változik, amely néhány pillanatra rácsatlakozik az életerő kimeríthetetlen forrására. Nekem csak hozzáférés kell ehhez a forráshoz, és ez minden.

– Most pedig feküdj a hasikádra, kicsikém! – mondta a szikh. – Ideje valami komolyabbat csinálni.

Az anális szex a táskás befektetők kedvenc sportja. Ennek egyszerű pszichológiai magyarázata van – elég összehasonlítani a „betenni a szarba” börtönszleng-fordulatot azzal a kifejezéssel, hogy: „pénzt befektetni”, és minden világos. Én pozitívan viszonyulok az anális szexhez. Anális szex közben különösen sok életerő lökődik ki a férfiak szervezetéből, és ez számomra a legjobb idő az energiagyűjtésre.

Letettem a könyvet, behunytam a szemem, és a szokásos vizualizációt végeztem – a jin-jang jelképet láttam, amelyet nyolc lángoló trigram vett körül. Aztán a jelkép fekete részének képzeltem magam, a szikhet pedig a fehérnek. A fekete részben felfénylett a fehér pont, és a fehérben ugyanúgy megjelent a fekete. A fehér fél-rész sötétedett, a fekete pedig világosodott, amíg helyet nem cseréltek. Most a helyzet egész energiája nálam volt. Egy dilettáns szerint ez a legmegfelelőbb pillanat az elválásra. De én csak „a menyasszony visszaadja a fülbevalót” módszerrel dolgozom – ahogy hatszáz évvel ezelőtt oly költőien nevezték a Középső Birodalomban.

Ha valaki életerőt lop, fontos, hogy ne haragítsa magára az eget és a szellemeket a mohóságával. Ezért lehetővé tettem, hogy a helyzet a túlfejlődés fázisába jusson. Az energiafolyam megállt, aztán visszafordult. A vizualizációm elkezdett gyorsan változni: a jin-jang világos felében kis fekete pötty támadt, a sötétben ugyanúgy fehér jelent meg. És csak akkor szakítottam meg az energetikai kapcsolatot és foszlattam szét a vizualizációt az ürességben, amikor jól láthatóvá váltak.

 Hatalmas nyereség után nem lehet azonnal elmenni a kaszinóból – jobb egy kicsit veszíteni, hogy ne hívja ki a nyertes az emberek haragját. Ugyanígy van a mi szakmánkban is. A hajdanvolt időkben sok rókalányt öltek meg kizárólag a mohósága miatt. Akkor megértettük, hogy osztozni kell! Nem komorodik úgy el az ég, ha együttérzést mutatunk, és visszaadjuk az életerő egy részét. Ez jelentéktelen apróságnak tűnhet, pedig akkora a különbség, mintha lopnánk valakitől vagy elárvereztetnénk mindenét. Ilyenkor formálisan nincs miért büntetniük a szellemeknek. A lelkiismeretünket viszont úgysem tudjuk becsapni, ezért jobb elfeledkezni róla.

A szikh fölkelt az ágyról, kivánszorgott a fürdőszobába. Miután visszajött, hanyatt feküdt, rágyújtott, és ellazultan mesélni kezdett valami hétköznapi történetet a szomszéd párnának. A férfiak a koitusz után körülbelül félórára bőbeszédűvé és jóvá válnak, ami az agy dopaminkiválasztásával van kapcsolatban, és a dopamin a kötelességteljesítés jutalma. Különösebben nem figyeltem, hogy mit beszél. Szerettem volna végigolvasni, hogyan viselkedik a fekete lyuk, amikor a gravitációs collapsus miatt az eseményhorizontnál kisebb lesz az átmérője.

Számomra erotikus mögöttes tartalma volt ezeknek az asztrofizikai modelleknek, és mind szilárdabbá vált a meggyőződésem, hogy Stephen Hawking nem a fizikáról, hanem a szexről ír, de nem a szánalmas emberi közösülésről, hanem a grandiózus kozmikus koituszról, amely eredményeképpen az anyag született. Hisz nem véletlen, hogy angolul egyaránt Big Bang-nek mondják a „nagy robbanást” és a „nagy dugást”. A világegyetemben a legtitkosabb dolgokat a fekete lyukak sötétje borítja, és nem lehet bepillantani a szingularitásba, mivel nem jut el belőle hozzánk fény, akár egy hálószobából, ahol lekapcsolták az éjjeli lámpát… Lényegében – gondoltam – az asztrofizikusok is csak voyeurök. De a voyeuröknek néha sikerül meglesni mások aktusát a függönyök közti résen át, ám a fizikusokkal úgy kitolt a sors, hogy a koromsötétbe nézve abszolút mindent el kell képzelniük…

Miután végigszívta a cigarettáját, és mondókája végére ért, a szikh újra nekilátott – az oldalára feküdt, és hosszú időre munkába merült. A rugók egyenletes nyikorgása álomba ringatott. És elkövettem a legostobább baklövést, amire csak rókalány képes lehet munkaidő alatt. Elaludtam.

Tulajdonképpen csak a fejem horgadt le, és azonnal felébredtem. De ennyi is elég volt. Éreztem, hogy nincs kontaktusom a szikhkel. Amikor felnéztem, kigúvadt szeme pillantásával találkozott a pillantásom. Látott engem, úgy látott, amilyen voltam, ahogy a széken ültem letolt nadrággal és a hátam mögül meredező farokkal. És ilyennek nem láthat senki, a tükrökön és a szellemeken kívül.

Először arra gondoltam, hogy egy taoista varázsló van előttem. Ez a gondolat roppant ostoba volt, mert:

1) Az utolsó taoista, aki képes volt rókametamorokra vadászni, a tizennyolcadik században élt.

2) Még ha valamelyik ki is húzta volna a mai napig, aligha lett volna képes oxfordi kiejtéssel beszélő szikhnek maszkírozni magát – too freaking much.

3) Mivel a „menyasszony visszaadja a fülbevalót” módszerrel dolgozom, a taoistáknak nincs formális joguk, hogy vadásszanak rám.

3) A taoisták sosem élveznek el egymás után háromszor.

De a magunkfajta tisztátalan lelkek megigézőivel szemben érzett genetikus félelmünk túl erős, és veszélyes helyzetben mindig rájuk gondolunk. Majd egyszer mesélek néhány történetet ezekről az alakokról, és érthetőbbek lesznek az érzéseim.

Egy pillanat múlva rájöttem, hogy nincs itt semmiféle taoista, hanem az ügyfél egyszerűen leugrott a farkamról. Rettenetes látvány volt. A szikh úgy tátogott, mint a partra vetett hal. Aztán, igyekezvén úrrá lenni engedetlen testén, maga elé emelte és elkezdte ökölbe szorítani s kinyitni a kezét. Majd néhány rekedt nyögést hallatott, és hirtelen talpra ugrott.

Ekkor lefoszlott rólam a dermedtség, és a fürdőszobába iramodtam. A szikh utánam vetette magát, de be tudtam csukni az ajtót az orra előtt. Veszélyes helyzetben gyorsan működik az agyam, és azonnal tudtam, hogy mi a teendő.

A Nacional összes fürdőszobájában van egy vörös-fehér zsinór, amely a falon lévő lyukból lóg ki. Nem tudom, mire van rákötve, de ha megrántjuk, tíz másodperc múlva megszólal a szobában a telefon, egy perc múlva pedig kopognak az ajtón. Megrántottam a jelzőzsinórt, és visszairamodtam az ajtóhoz.

A következő néhány pillanat meglehetősen izgalmas volt. A lökésektől meg-megremegve vártam a biztonsági őröket, és magamban számoltam, igyekezvén nem sietni. A szikh tiszta erőből verte magát az ajtóhoz, amelyet azonban különösebb erőfeszítés nélkül meg tudtam tartani, mivel nem volt valami nagydarab fickó a szikh.

A telefon a huszadik másodpercben csöngött. A szikh természetesen nem ment oda hozzá. Amikor egy-két perc múlva megszűntek a lökések az ajtón, rájöttem, hogy emberek vannak a szobában. Éppen ideje volt, mert a sarokvasak már kezdtek kifordulni a tokból. Fölborogatott bútordarabok zaját, kitört ablaküveg csörömpölését és „kali ma”-szerű artikulálatlan kiáltást hallottam. A szikh kiáltott. Aztán csönd lett, amelyet csak távoli autódudák hangja tört meg.

– Kész, baszhatjuk! – hallatszott egy férfihang. – Nem mentettük meg.

– Jó, hogy mi magunk megmenekültünk – hallatszott egy másik.

– Az is igaz – válaszolta az első.

Jobb volt, ha én adok jelt magamtól, mint megvárni, amíg megtalálnak. Panaszos hangon kiszóltam:

– Segítség!

Kinyílt az ajtó.

Két szekrényhátú fickó állt előttem – napszemüveg, öltöny, a fülükből aláereszkedő testszínű vezeték… Tisztára Smith ügynök kultusza – gondoltam. Azt hiszem, kitűnő isten lenne a biztonsági őrök számára, hiszen a római legionáriusok Mithrászt imádták.

Az egyik biztonsági őr dünnyögni kezdett az orra alatt – csak annyit vettem ki, hogy „háromszáztizenkilences” és „hívás”. Nem velem akart beszélni.

Ha jól tudom, a mikrofont a zakójuk hajtókája alá rejtik, ezért gyakran olyan, mintha magukban beszélnének. Néha nagyon viccesen néz ki. Egyszer láttam, ahogy egy ilyen hústorony átvizsgált egy női vécét – kitárta a fülkék ajtaját, és ezt kántálta: „Senkit se látok… Se itt… A falkiugró eltakarja itt az ablakot…” Ha nem tudom, miről van szó, azt hittem volna, hogy bánatát jambusba öntve egy füstbe ment randi miatt panaszkodik.

– Te rángattad a zsinórt? – kérdezte a másik.

– Én – mondtam. – És hol van?…

A kitört üvegű, kitárt ablak felé bökött a fejével.

– Ott ni.

– Mi van vele? – kerekedett el a szemem. – Ő?…

– Igen – válaszolta. – Kiugrott, mint egy dühöngő őrült, amikor meglátott bennünket. Drogoztatok?

– Hogy drogoztunk volna!? Már egy éve itt dolgozok. Mindenki ismer, sosem volt velem gond.

– Most elkezdődnek. Mit akart tőled?

– Nem is értettem – mondtam. – Azt akarta, hogy csináljak neki valami fistinget. Azt mondtam, hogy nem tudok, és akkor elkezdett… Hát, szóval, bezárkóztam a fürdőszobába, és meghúztam a zsinórt. A többit pedig maguk látták.

– Az már igaz. Igazolvány van nálad?

A fejem csóváltam. Ezeknek odaadod, és nem kapod vissza.

– Elmehetnék? Mielőtt ideérnek a zsaruk?

– Hogy mehetnél? Megbolondultál? Te vagy a legfontosabb tanú. Vallomást fogsz tenni, hogy mit csináltatok.

Ez nem illett a terveimbe. Kiértékeltem a helyzetet. Amíg csak ketten voltak, volt rá sanszom, hogy leállítsam az egészet. De minden másodperccel csökkent az esély – tudtam, hogy hamarosan tele lesz emberekkel a szoba.

– Kimehetek a vécére?

A biztonsági őr bólintott, és visszamentem a fürdőszobába. Gyorsan kellett cselekedni, ezért pillanatnyi habozás nélkül letoltam kissé a nadrágom, kiszabadítottam a farkam, lehajoltam és kitártam az ajtót. Hirtelen mozdulattal nyitottam ki, és a biztonsági őrök azonnal felém fordultak.

Azt hiszem, hogy egy ember természete abban a pillanatban mutatkozik meg legjobban, amikor már meglátta a rókafarkat, de még nem került a hipnózis hatása alá. Általában marad ideje az ügyfélnek, hogy kimutassa a látottakhoz való viszonyát. És ez nekem elég, hogy rájöjjek, kivel van dolgom.

A korlátolt és közönséges szerencsétlen flótások arcát a komor hitetlenség grimasza torzítja el. Viszont csodálkozó örömre hasonlító érzés tükröződik azok arcán, akikben van képesség a belső fejlődésre.

Az egyik biztonsági őr arca elkomorult. A másiknak kigúvadt a szeme – ezt még a sötét szemüvegen keresztül is láttam –, és kinyitotta a száját, mint egy kisgyerek, aki meglátta a fényképész ígérte kismadarat. Nagyon kedves látványt nyújtott.

Természetesen nem tudtam teljesen kitörölni az emlék-lenyomatomat az emlékezetükből, ehhez pisztollyal fejbe kellett volna lőni őket. Csak az emlékek kontextusát tudtam megváltoztatni – azt szuggeráltam beléjük, hogy a folyosón találkoztak velem a szobába vezető útjukon. Aztán arra kényszerítettem őket, hogy menjenek be a fürdőszobába. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, fölvettem a földről Stephen Hawking könyvét, a táskámba dobtam, felhúztam a nadrágom, és kirohantam a folyosóra.

A lépcsőn még egy őr állt. Amikor meglátott, magához intett. Amikor a közelébe értem, megsimogatta a farpofáimat, amivel arra kényszerített, hogy a lehető legszorosabban közéjük húzzam a farkincámat. Más szituációban minimum úgy megcsíptem volna ezért, hogy megkékül a helye. De most nem volt világos, mi lesz ennek az egésznek a vége, és jobbnak tartottam, hogy csak a kezére csapjak. Megfenyegetett az ujjával, aztán ez a gesztus lágyan átment egy másikba: összeérintette hüvelyk- és mutatóujját, és összedörzsölte őket.

Megértettem. A hozzám hasonló lányok rendszerint a kijáratnál adják le a száz dollárt, de most a force minor helyzetemnél fogva ajánlatos volt helyben rendezni a számlám. Kivettem a pénztárcámból egy Franklint, amelyet az őr ugyanazzal a két ujjával elkapott, amelyeket éppen most dörzsölt össze. Sajátos szépség volt a mozdulat ökonómiájában – fenyegetett, figyelmeztetett, elvett. Egyetlen fölösleges izom-összehúzódás nélkül. Ahogy Mijamoto Muszasi japán kardművész mondta: az alapállásból látni, hogy ki a mester.

Lementem a liliomokkal díszített lépcsőn, és kalandok nélkül kijutottam az utcára. A kijárattól jobbra már tömeg gyűlt össze, amelyben volt néhány rendőr – úgy látszik, hogy ott feküdt a szegény szikh. A másik irányba indultam, és néhány lépés után túl voltam a sarkon. Csak az volt hátra, hogy taxit fogjak. Szinte azonnal megállt egy.

– Bitca – mondtam. – Lósport-komplexum.

– Háromszázötven – mondta válasz gyanánt a sofőr.

Szerencsés napja volt a fickónak. Beugrottam a hátsó ülésre, becsaptam az ajtót, és a taxi elvitt az öt perce még elháríthatatlannak tűnő bajtól.

Nem volt miért szemrehányást tenni magamnak, de elromlott a hangulatom. Nem elég, hogy elpusztult egy ártatlan ember, de a munkám is elvesztettem a Nacionalban, mert a belátható jövőben nem dughattam oda a képem. Ez azt jelentette, hogy más kereseti lehetőségek után kellett néznem. Mégpedig rögtön másnaptól kezdve, mert kimerültek az eszközeim, és a biztonsági őrnek adott százas már költségvetési deficitet jelentett.

Egyik ismerősöm azt mondta, hogy életünkben a roszszat csak a pénz tudja legyőzni. Ez érdekes megfigyelés, bár metafizikai szempontból nem kifogástalan: nem a rossz fölötti győzelemről kell beszélni, hanem annak lehetőségéről, hogy ideiglenesen kiváltjuk magunkat a hatalma alól. De pénz nélkül két-három nap alatt győz a rossz, ez ellenőrzött tény.

Meggazdagodhattam volna, ha szélhámoskodom. De egy erényes rókalány csak prostitúcióval kereshet, és semmiképp sem használhatja másra a hipnotikus tehetségét – ez az ég törvénye, amelynek megsértése nem engedélyeztetik. Természetesen néha másra kell használni. Én magam éppen most hintettem port a két biztonsági őr szemébe. De csak akkor szabad ezt csinálni, ha veszélyben van az életed és a szabadságod. Egy rókalány még csak nem is gondolhat hiszékeny pénzbeszedőkre és korlátolt felelősségű társaságokra. És ha túl erőssé válik a kísértés, történelmi példákból kell erőt meríteni. Jean-Jacques Rousseau fürödhetett volna a pénzben, és mivel keresett a pénzt egész életében? Kottamásolással.

Nem volt egyszerű beépülni egy másik szállodába, így a belátható jövőben csak két lehetőséget láttam magam előtt: a strichelést és az internetet. Az internet vonzóbbnak tűnt, mégiscsak a fejlődés főirányát jelentette, futurisztikus és menő volt, hogy száloptikás utcáin stricheljek. Milyen érdekes – gondoltam –, hogy mindenki folyton a fejlődésről hablatyol. És mi a fejlődés? Az, hogy a legősibb mesterségekre elektronikus interfacial telepszik, és kész. A történések lényegén nem változtat a fejlődés.

A sofőr észrevette, hogy nagyon rossz kedvem van.

– Mi van – kérdezte –, bántott valaki, kislány?

– Aha – mondtam.

Utolsónak ő bántott, amikor háromszázötven rubelt kért ezért az útért.

– Hát, tegyél rá! – mondta. – Tudod, hogy engem hányszor bántanak egy nap? Ha mindent mellre szívnék, akkora lenne a mellem, mint egy szarral teli zsák. Tegyél rá, frankón! Holnap már nem emlékszel rá. Az élet pedig tudod, hogy milyen hosszú.

– Tudom. És azt hogy csináljam, hogy tegyek rá?

– Egyszerűen tegyél, és kész. Gondolj valami kellemesre!

– És azt honnan vegyem?

Rám sandított a tükörben.

– Semmi kellemes sincs az életedben?

– Nincs – mondtam.

– Hogyhogy?

– Hát úgy.

– Mi az, csak a szenvedés?

– Igen. És magának is.

– Hát – nevetett fel –, azt te nem tudhatod.

– Tudom – mondtam. – Különben nem ülne itt.

– Miért?

– Megmagyaráznám. Csak nem tudom, hogy megérti-e.

– Na nézze meg az ember – horkant föl –, mi van, azt hiszed, hogy butább vagyok nálad? Biztos, hogy megértem, ha te megértetted.

– Jól van. Tisztában van vele, hogy a szenvedés az az anyag, amiből a világot teremtették?

– Miért?

– Ezt csak példával lehet megmagyarázni.

– Hát magyarázd példával!

– Ismeri Münchausen báró történetét, aki a hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból?

– Ismerem – mondta a sofőr. – Moziban is láttam.

– Ennek a világnak a realitása hasonló alapokon áll. Csak azt kell elképzelnünk, hogy Münchausen a teljes ürességben lóg, miközben tiszta erőből szorítja a saját tökét, és ordít az elviselhetetlen fájdalomtól. Egyrészt sajnálatra méltó. Másrészt, a helyzete pikantériáját az jelenti, hogy Münchausennek el kell engednie a tökét, és Münchausen azonnal eltűnik, mivel lényege szerint egyszerűen a fájdalom ősz copfot viselő edénye, és ha eltűnik a fájdalom, eltűnik ő maga is.

– Erre az iskolában tanítottak? – kérdezte a sofőr. – Vagy otthon?

– Nem – mondtam. – Az iskolából hazafelé úton. Nagyon hosszú az út, mindenfélét lehet hallani és látni. Érti a példát?

– Értem, értem – válaszolta. – Nem vagyok hülye. Na és mi van a Münchauseneddel, fél elengedni a tökét?

– Hisz mondom, hogy akkor eltűnik.

– Így lehet, hogy jobb neki, ha eltűnik! Mi a fenének az ilyen élet?

– Helyes megjegyzés. Éppen ezért van a társadalmi megegyezés.

– Társadalmi megegyezés? Miféle társadalmi megegyezés?

– Minden különálló Münchausen elhatározhatja, hogy elengedi a saját tökét, de…

Eszembe jutott a szikh rákszeme, és elhallgattam. Az egyik nővérkém azt mondta, hogy amikor a félresikerült szeánsz alatt az ügyfél leugrik a farokról, néhány pillanatig látja az igazságot. És az igazság olyan elviselhetetlen az ember számára, hogy először meg akarja ölni a rókalányt, aki miatt feltárult előtte, aztán pedig saját magát… Más rókalányok azt mondják, hogy az ember ebben a pillanatban megérti: a fizikai élet ostoba és szégyenletes tévedés. És legelőször meg akarja hálálni a rókának, hogy felnyitotta a szemét. Aztán pedig kijavítja azt a hibát, amit saját létezése jelent. Mindez persze hülyeség. És nyilvánvaló, hogy honnan erednek ezek a híresztelések.

– Mi az a „de”? – kérdezte a sofőr.

Észbe kaptam.

– De amikor hatmilliárd Münchausen a sorban mellette állók tökét fogja, semmi sem fenyegeti a világot.

– Miért?

– Hát, nagyon egyszerű. A saját tökét még elengedheti Münchausen, ahogy maga oly helyesen megjegyezte. De minél nagyobb fájdalmat okoz neki valaki más, ő annál nagyobb fájdalmat okoz annak a kettőnek, akiét fogja. És így van ez hatmilliárd esetben. Érti?

– Tyfuj – köpött ki –, ilyent is csak egy maca tud kitalálni.

– Megint nincs igaza – mondtam. – Ez a lehető legnagyobb mértékben férfi világkép. Azt is mondhatnám, hogy hímsoviniszta. A nőknek egyszerűen nincs benne helyük.

– Miért?

– Azért, mert a nőknek nincs tökük.

Az út további részén hallgattunk.

Van ilyen, minek titkolnám, hogy telebeszéled valaki fejét, és megkönnyebbülsz tőle. Miért van ez így? Hisz semmi sem változik meg tőle, se a saját életedben, se a másikéban. Titok. Nem számít, hadd gondolkozzon a legfontosabbról, ez még senkinek sem ártott meg.

Bratka László fordítása

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges