polgár [Kozák Gyula]

Nyomtatóbarát változat

Mi lett volna Vajda életútja, ha a tbc nem végez vele 33 éves korában. Ezer halál leselkedett volna rá. Fűthetetlen albérletekben élte volna meg 1944-et, a vészkorszakot, s dacosan kirakta volna a sárga csillagot. S ha német katonával hozza össze a sorsa, kifogástalan németséggel társalgóit volna Nietzschéről vagy Hegelről. Ha túléli a gettót, vagy vállalja a bujkálást, mint felesége, Vajda Júlia, akkor a Vörös Hadsereg tisztjeivel (legalábbis a műveltebbekkel) rossz oroszsággal (hisz a szerb egyik anyanyelve) Eizensteinről és Dosztojevszkijről vitatkozott volna.

A felszabadulást felszabadulásként élte volna meg és át. Nem sokat törődött volna a politikával, vélhetően nem lépett volna be egyetlen pártba se, de szíve a baloldaliakhoz húzta volna. Amikor barátai eufórikusán kezdtek alkotni, Vajda depressziósan várta volna mindazt, ami be is következett. Talán az ötvenes években új alkotói periódus kezdődött volna. Megelőzve Yves Kleint, nagy fekete képek (vigyázat, 1941-ben már majdnem tele volt a papír feketével!) jellemezték volna ezt a korszakot. Sok tömör fekete kép. Nagyon szomorú lett volna, hogy a korai szovjet filmművészet hová züllött, amikor megnézte volna a Berlin elestét. Természetesen kiállításokra ez időben nem járt volna, de megmaradt volna abban a szellemi közösségben, amelyhez élete során köze volt. Szabó Lajossal, Hamvas Bélával, Tábor Bélával, Kunszt Györggyel, Bálint Endrével továbbra is egy húron pendültek volna.

Bálint Endre ugyan már 1947–48-ban biztatta volna Vajdát, hogy emigráljanak, de ezt Vajda egyetlen fanyar mosollyal elhárította volna. Ő már megtapasztalta az emigrációt (amikor annak idején, 1930-ban Párizsba utazott, hogy a kortárs művészeti irányzatokat in statu nascendi megismerje) – köszöni, nem kér belőle. Indulatok nélkül nézte volna végig a szocreál burjánzását, Pátzay teljes züllését, Ék Sándor mennybemenetelét, jót derült volna Mikus Sztálin-szobrán. De szomorú lett volna, hogy Gyarmathy Tihamér kohásznak kényszerült állni, Veszelszky Béla pedig vízóra-leolvasó, s mások, a legjobbak közül, a bábszínházban dolgoznak. Ám párizsi emigrációs emlékei hozzásegítették volna, hogy Barta Évának kerámiát gyártson bérmunkában, kis pénzért, de jó társaságban.

’56-ban, a forradalom napjaiban felcsillant volna Vajdában is a remény, bízott volna Nagy Imrében és a pesti srácokban, de mert igen eszes ember volt, tudta volna, hogy eljön november 4-e. Még mindig 50 alatt lett volna, de megint csak nem az emigrációt választotta volna, hanem a maradást. ’57 elején (Szántó Piroska közbenjárására) megkereste volna Aczél György, és felajánlott volna egy műteremlakást, ám cserébe lojalitást kért. Vajda csak mosolygott volna, s nem adott volna képet a Tavaszi Tárlatra. Maradt volna továbbra is társbérletben Bálintékkal.

1958-ban, ötvenedik születésnapján, nem egészen két hónappal Nagy Imréék kivégzése után baráti társaság ünnepelte volna Vajdát. Szűk körben, politikamentesen. Ám a kiszivárgott hírek alapján Aradi Nóra cikket írt volna a Népszabadságban a dekadenciáról, s abban példaként említette volna Vajdát. Vajda ezen is jót mulatott volna. Ugyanis ő tudta volna, hogy Aradi Nóra nem létezik! S tőle azok is megtudhatták volna, akik mást hittek.

Persze, azért teljesen soha nem hagyta volna abba a festést. De műveit csak a legszűkebb kör ismerhette volna meg. 1964-ben, ismét csak Szántó Piroska ösztönzésére újfent létrejött volna egy találkozás előbb Aczéllal (Aczél őszintén kedves lett volna), majd Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria főigazgatójával. Az Ernst Múzeumban 1966-ban rendezték volna meg az első gyűjteményes Vajda-kiállítást, amelyről Perneczky Géza írt volna az Élet és Irodalomban, Passuth Krisztina pedig a Művészetben.

Az akkori 20-30 évesek generációja e kiállításon fedezte volna fel Vajdát. Sokan tanítványnak jelentkeztek volna, de Vajda nem mestertípus, ezért többre nem vállalkozott volna, mint baráti beszélgetésekre. Néhány fiatal azonban közel állt volna a szívéhez. Konkoly Gyula és Deutsch Péter például.

Amikor Karátson Gábor megírta a hármaskönyvet, Vajda örült volna. Mert nem volt (lett volna?) álszerény. Tudta volna, hogy Grünewalddal és Leonardóval egyenértékű. Esetleg Kleevel, de Klee néha kissé híg, mondta volna. Túl sok művét tartja megtartásra érdemesnek. Szerette volna a felesége, Ország Lili és Gedő Ilka képeit, s Gedő Ilka nem hagyta volna abba évtizedekre a festést, mert Vajda biztatta volna, s neki ez elég lett volna. A régi festőbarát, Bálint Endre nem ment volna el hat évre Párizsba a forradalom leverése után, nem hagyta volna itt művésztársát.

Aztán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján (viruló hatvanasként) sorra tiltakozott volna a kisajátítók ellen. Tiltakozott volna, hogy ők nem Bartók és Kodály útját járták, amikor Szentendrén és Szigetmonostoron Korniss-sal motívumokat gyűjtöttek. Semmi nem állt távolabb tőle, mint a népieskedés. Megmutatta volna azokat a kivágásokat, amelyeket egy életen át gyűjtött: minden nép művészete egyaránt közel állt szívéhez. Minél érintetlenebb a civilizációtól, annál inkább. S amikor azt mondták volna, hogy rohadt rác, csak mosolygott volna.

De tiltakozott volna akkor is, amikor zsidó festőt akartak volna belőle kreálni. Csak annyit mondott volna: én zsidó is vagyok. Meg magyar, meg szerb. Azon meg a legkevésbé csodálkozott volna, ha lebüdöszsidózzák. Nekik is csak annyit mondott volna: zsidó vagyok, meg magyar, meg szerb. Egyszerre. De ti ezt nem értitek.

A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, talán a hetvenedik születésnapjára, megkapta volna a Kossuth-díjat, s el is fogadta volna. Elment volna belőle Brazíliába, mert akkor még elég volt a Kossuth-díj egy dél-amerikai útra. Hazatérése után – bár idegen volt számára mindig a politika, de nem volt süket hozzá – a Szeta-aukcióra odaadta volna az Ezüst ikont és még két ceruzarajzot. Ezek lettek volna az aukció fénypontjai.

Felesége halála után nem vett volna többé ecsetet a kezébe. Amikor megkereste volna az illetékes, hogy Kovács Margit után a Vajda Múzeum legyen a második Szentendrén, szelíden elhárította volna. Szelíden, mert azt nem mondhatta volna, hogy Kovács Margit nem művész, hanem giccsőr. S ebbe a sorba nem akar beállni, ha már eddig kívül tudott maradni minden soron.

Az utolsó tíz évben egyedül élt volna, egyre szomorúbban, ahogy sorra-rendre haltak ki a régi barátok: Bálint, Korniss és az újak: Ország Lili, Gedő Ilka. A fiatalok vigasztalták volna egy kicsit, de az igazi öröm a heti egyszeri éjszakába nyúló beszélgetés Táboréknál. Nem engedte volna meg senkinek, hogy életében monográfiát írjon róla, de a barátok ezt megértették volna, a többi művészettörténész meg mit sem számít(ott volna).

Most, hogy elmúlt nyolcvanhárom éves, már élő legenda lenne. De nem az, az Isten verje meg ezt az egész rohadt életet, mert ötven éve halott! S kik élnek helyette!

• Kultúra