Ambrus Judit

Nyomtatóbarát változat

Az Apahintó fejezete, melyben fizetett horkoló annyira meghatódik az Apák utáni vágyon meg egy darabon, hogy majdnem elfelejti megoldani a kulturális élet ezernyi égető problémáját, pedig arra szerződött. Jelen fejezettel viszont szeretne köszönetet mondani Apaságért és NemApaságért, mindenért és sokmindenért Varga Zoltánnak, akinek egyúttal nagyon Boldog Születésnapot kíván, boldog december 16-át, boldog hetvenediket és nagyon sok továbbit a LégyÖnmagad Nagymesterének, ApaHintók, ApaVitorlások hites kormányzójának.

Felpattantam az ApaHintóra, száguldottak velem a fehér paripák, de lehet, hogy valójában ringlispíl volt az, ApaRinglispíl, s épp a fehér falovak mögötti kisebb kunszton vackolódtam el. Az ApaRinglispíl manapság olyanféle, felfér rá minden, mi szemszájnak, orrfülnek – kinek szivárvány-hinták vannak rajta, aranyhal két üléssel, forgó remeterák, billegő fésűskagyló, krétasün-csúszda, megmászós kék korall, pamlagos kürtcsiga, hintálló, redős nemaradj, barlangos, hárfa gyereki. Másnak mást kínál a ringlispíl, kinek kertet, erdőt, hófehér hegyeket, kinek szalmabábot, malactorost vagy egyszerűen vágyat, hogy indiánok lehessünk. Mivelhogy apák mainapság többnyire csak vágyakban léteznek, alig-alig kószál, kódorog, kóricál apa a világ jelenlegi színpadán, apa, aki húsával és vérével jelen lenne, apa a reggeli mellé és apa délután, apa egy sétán, apa egy beszélgetésen, apa fogmosás közben, apa biciklin, apa diavetítésen – ezért aztán bármilyen alakban ráhelyezhetjük apáinkat vágtató ApaRinglispílünkre, vetíthetjük magunknak őket, néha a falvédőre, néha a plafonra, mikor hogy sikerül. Kiskultúránkban nagyjából vége a hatalma fényében fürdőző vagy hatalmában unatkozó, de azzal rútul visszaélő, rettegett apák világának, a HatározottanJóApaként viselkedni akaró férfiak viszont (tisztelet a Kivételnek) megijedtek a saját árnyékuktól, viszolyognának elődjeikhez hasonlatossá válni, így aztán korunk hős papusai inkább leléptek a színpadról. De valahol kucorogva várják, hogy visszahívja őket valaki, hogy jönne egy álom, amelyben megjelenhetnének, egy kívánság, melyre az Okos Lány, miközben nem is hozná őket, azért megjelenne velük, tér, melyben apahegyekké lehetnének váltakozva apavölgyekkel, melyben apacsúcsokat lehet megmászni, apafolyókba mártózni, s körbekémlelve a megtett éveken büszkén bejelenthetné mondjuk az első 240 hónap vándora: „ez jó mulatság, apamunka volt.”

Ibsen-Apa, Peer Gynt-Apa, Krétakör-Apa

Azért ne higgyük, hogy tegnap nyitotta volna meg kapuit az ApaNélküli Bolt. Kafka levelét megírta, én írok, Apám, levelet Magának, „Méltán tarthatja hát jogának, / Hogy most megvessen engemet”, aztán jött volna egy kor, melyben mindenki simfelni kezdte volna a drasztikus, agresszív apákat, s ezzel eltűntek volna a színről. Nem, hiányzó apafalat korábban is facsarta a bendőt, és facsart könnyeket. Itt van például a Peer Gynt, jóval az apákkal való leszámolás előttről, még rettegett az apaképünk, s jön ez az álomfaló, mihaszna Peer, aki reggel arra az álomra ébred, hogy délelőtt is azt fogná álmodni, amit délben majd továbbsző, s így buckázik a nap sok-sok óráján át. Peer, aki mindent tud, s aki semmire sem képes, illetve aki semmit sem tud, de mindenre képes, s aki ezt a tulajdonságát apjától örökölte, aki már nincs jelen, aki az ördög üres diójába zárta már tulajdon lelkét, de aki, míg nem borította alkoholos önmagát a nemlét itatósába, lóval és szánnal honorálta azt, aki Peer fiáról szép szavakkal szólt. Peernek apja alkoholba, anyja mesébe szánkázott, de „ki nézne szívesen a sorssal farkasszemet, / jobb szeretjük, hessegetni, hiába, / a kínos gondolatokat, ki pálinkába, / ki hazugságokba menekül – ahogy lehet. / Mi meg… a mi menedékünk a mese volt; / volt azokban királyfi, meg állatok, manók, / még menyasszonyrablás is… Istenem, de / ki hitte volna, hogy úgy megmaradnak benne?” Peerben nemhogy megmaradt, de ki is virágzott a mese, gyönyörű, dús gyümölcsöket termett, Peer tenyerén hordozta a képzeletet, s a képzelet tenyerén hordozta Peert. Talán a legmesésebb gazember, akit írói fantázia valaha teremtett, ám a törvény és a jog asztalánál egy apró pillanatra sem foglalhatna helyet, a morál fényes üvegpalotájában persona non grata volna, de szerencséjére ilyen előkelő helyekre ő nem is kívánkozik. Verekedős, kötözködős alak, aki nem ismer törvényt maga felett. Önző gazember, akit egy pillanatra sem foglalkoztat, másnak milyen szenvedést okoz. Asszonyt gyaláz, és lányt hagy cserben. Harácsol, és átlép embertársain. Csak a saját maga javát tekinti. Talán még gyilkos is, ha szigorúan akarunk ítélni felette. Ez mondjuk Peer anyaga, Peer ezeket a bélyegeket hordozza magán. Ezt látja Peerről egy kívülálló. De ki tudna kívül állni, ha meghallja Peert mesélni? „Gondolod, bűnbánattal meg tudja engesztelni?”– kérdi a törvényt ülő világ. „Azt nem, de tud az égen szarvasháton röpülni!”– feleli rá a minden próbát kiálló szeretet. Peer, a való szánalmas szélhámosa és a képzelet nagyszabású császára, aki fölött azért nem tudnak ítélkezni, mert túl erős szeretet veszi körül. Peer, akit „díszgombnak szántak eredetileg / a világ mellényére – de letört a füle…” Peer, aki önmaga akar lenni, de ehelyett csak „önmagának lesz elég” – egy felette bíráskodó szerint. De hogy törhetne valaki tudatosan olyasvalamire, amiről azt se tudja, micsoda? Mi az, hogy „önmaga”? Mi az „akarat”? S mit tesz valójában „lenni”? S nem levés önmagában már az, ha valaki talál egyetlen embert, aki azt vallja róla, hogy „egyetlen dallá tette az életét”?! Aki számára áldott a visszatérte, s áldott a nap, amikor találkozott vele? Aki a kérdésre „Mondd, hát: hol voltam én, valódi önmagam, / hol, Isten bélyegét hordva homlokomon?” ezt a választ adja: „Az én hitemben és szeretetemben.” Vagy ez csak afféle bolondéria? Inkább szólnak ezek a válaszok a választ adóról, mint Peerről? A nőről, aki meglátta, és elfutott előle, aztán közel engedte magához a meséit, s véglegesen, megingathatatlanul, örökre az övé lett? Nem áldozatként adta át magát, hanem ajándékként, ajándékként, amiért nem várt semmiféle viszonzást. Az elfogadás viszonzását sem.

És lőn Knud Ibsen (Apa), aki nemzé Henrik Johan Ibsent (Apát) 1827 júniusának idusán egy édes pillanatban, aki nemzé Peer Gyntöt (Apa) 1867-ben januártól októberig úgy egy fél éven át, felteszem, sok szenvedés és sok öröm közepette. Peert, aki nemzé azt a színházi estet, amelynek ma a Krétakör Zsótér Sándor-os Peer Gyntjeként örülhetünk, s fogalmam sincs, mennyi idő alatt és milyen keservek vagy boldogságok közepette készült el, de bizonyos, hogy nem egy pillanat vitte a színpadra az Úr 2005. évében. Ez a Peer Gynt meseibb a meseinél. Ennél rokonszenvesebb Peer Gyntöt festeni nem lehetett volna. Ennél meseibb tájakon nincs szán, ami futhatna, ugyanis minden (majd minden) díszletet a színészek formálnak. Színész a gyík és színész a csiga, színész a gyenge ház és színész az erős, színész olykor a hagyma és színész a toll, a szfinx meg a zenekar is. Színész a hazugság és színész a vágy, színész a futás és színész a révbe érés, színész a vágta és színész a halálba fordulás. És van, amikor a színész kettős játékot játszik. Hantázik Peer, s miközben hantáját hallgatjuk „a hazugságon mindig fordíthatsz egyet, / hogy a visszája legyen kifele, / meg díszekkel aggathatod tele, / hogy ki ne látsszék az a vézna teste!” – eközben a színen a fantáziát úgy jelenítik meg, hogy az minden bizonnyal inkább közelít az igazsághoz. De nem a leleplező igazsághoz, hanem csak egy kis „ahához”! Aha, szóval szarvasok után kujtorgott Peer!, ezért veszett el anyja szeme elől hónapokra, hisszük el teljes szívünkkel a főhős tragikus hangú úti beszámolóját, miközben a szarvast a színpadon (színkörön, apró körszínpadon) egy lány játssza el. Aha, szóval szarvas…, hacsak szarvas nem…

Olyan ez a Peer Gynt, mint egy gyerekdarab. Peer a játszótéren. Peer a hintán. Peer a homokozóban. Peer a tengerpart mentén csöppentős homokvárat épít. De ez nem visszavétel, hanem hozzáadás, a legtisztább játék folyik itt, nyolc omnipotens gyerek játszik a színpadon, mindent meg tudnak jeleníteni, majd én!, szól a gyerek, s akkor nem kell a játékhoz hajó, mert ők a hajó, és nem kell vár, mert ők a vár is, és nem kell tenger, mert ők a tenger is, de kastély sem kell, mert ők a kastély is, ahogy fa sem kell, hisz ők a fa, ők a virág és az achát, ők a levegő és a háztető, ők az alma és a tigris, ők a sírás és a nevetés is. És persze ők a hagyma. Nagy vicc ez. Úgy tűnik, mintha ez a hagyma lenne a szakítópróba. Eddig a Krétakör a figyelmen kívül semmit nem kért a nézőktől. Ha azt gondolta a néző, hogy a Mizantróp zenés darab a huszadik századból, a Siráj meg Kosztolányi Dezső befejezetlenül maradt műve, s azért íródik j-vel, mert „erős várunk, a nyelv” omladozik, akkor ettől nem értette meg kevésbé a darabot, s főképp nem idegesítette semmiféle plusz információ, aminek birtokában kéne lennie. A Peer Gynt viszont egyrészt gyerekdarabnak tűnik, s ezzel minden nézőt bevon, másrészt viszont olyan utalásokat tesz, amelyek legalábbis valamicske, legalább a közismereti tárgyak szintjén való háttértudást feltételeznek. Akiben az a nyavalyás hagyma semmit nem indít meg, az bizony keményen nem érti, mifenének harap bele Åse, minek ejtenek le belőle egy szatyornyit, talán egyedül a híres hagymamonológ jut el hozzá. A Krétakör Krétakört is idéz. „Hasítottuk a levegőt” – meséli Peer, s az ember nem tud nem gondolni a FEKETEország-beli levegőhasításra, amikor a golyó hasította a levegőt. Aztán jön a Gomböntő, hogy fagylaltoskanalával visszaszedje Peert a Nagy Fagylaltoskehelybe (uborkásüvegbe, olvasztótégelybe), hogy ott, összeolvadva majd másokkal, egy szebb, tökéletesebb Peer/nemPeer találjon majd új formájára, s itt nehéz nem gondolnunk a Liliomra, mikor ugyanez a szereplő a szemével intett Liliomnak, bocs, a Pokol ajtaja arra van! Ez a fagylaltos jelenet különben szívfacsaróan szép. Hány gombóc egy ember? Vagy van egygombócos meg kétgombócos? Több is? Málna-csokoládé? Eper-citrom? Mandula-édes álom? Fény-rettegés? Ész-humor-titok? Tehetség-herdálás-mégisboldogság? Boldogtalanság-szeretet? Szerencse-elbukás? S Szent Péternél elő lehet rendelni? Legközelebbi tölcséremben ilyen-és-ilyen gombócokban szeretnék leszületni? Habbal, édes tölcsérben?

A Krétakör úgy írta át mesévé a Peer Gyntöt, hogy nem hagyott el belőle semmit. Nem hagyta el a gyntiáda mélységét és keserűségét sem, nem hagyta el az erotikáját „gyermekem, hidd el, egyremegy, / próféta vagy kandúr, mikor szerelmesek”, ahogy az iróniájáról sem felejtkezett el. Hisz ez az idióta, karrierista, marketing manager Peer, aki hallott valamit harangozni ám a megbánásról is!, egyszerre mély gondolkodású, mély érzésű, csak állandóan belebotlik szegény ennen lábába. Ahogy a saját monológját zárja: „Peer Gynt, nagy ősök sarja vagy, / és magad is nagy leszel egykor! (előreszökken, de egy sziklába veri az orrát, és elterül)”

Miután újfent elképedünk a Krétakör színészeinek teljesítményén, nyolc káprázatos játszó teremt meg a színpadon úgy negyven szerepet, s őszintén meghökkentő például Solveig és a Nagy Görbe egybetükrözése, az akarom és a nem-akarom egybemosása, s nemkülönben elgondolkodtató számos szereplánc (pl. A férfi, Szent Péter, A pap), azért ne feledkezzünk meg a pazar fordításról sem, erről az elképesztő nyelvről, amelyet Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa teremtett. A szövegnek hihetetlenül erős a sodrása, s nem csak az aktualizálható manóságok meg egyebek miatt („manó nemzeti jelleg”, „amit itt látsz, az mind hazai termék”). A nyelv és a színpad együtt lesz császára az időnek, császár, aki uralkodik a múló időn, s jó uralkodóként bánik alattvalójával. Az új fordítás nem törli el a régit, olyannyira nem, hogy a színpadon gesztust tesznek Áprilynak, Peer korábbi magyarítójának, az ő fordítását tartják ugyanis a kezükben, mikor „idézik” a művet.

Ez a Peer-este egyszerűen szép. Szép, mint sok nagyszerűnek a találkozása a színpadon. Visszakaptuk a Krétakört, pedig egy apró (nagyon apró) pillanatra megijedtünk, hogy elveszítjük őket. Nyilvánvalóan szöveg-elfogultságban szenvedek, de nem lehetséges, hogy csak nagy szövegekből lehet nagy színházat csinálni? Persze apró, jó szövegekből is lehet, profi, nagyon élvezetes darabot alkotni. De rossz szövegből – nem lesz jó színház, lehetetlen, hogy az legyen (az opera más tészta, más sütemény, egészen más). Csak gondolatfutam volt ez, mondjuk a Peer csodálatos szövegére való újabb felhívás. Meg arra, milyen szép – így, egyszerűen ez a darab. „De mi a szépség? Holmi szabályzat-féleség, nem? / Csak egy adott időben s helyen érvényes pénznem.” A Krétakör Peerjének szépsége svájci frank vagy só, arany vagy angol font, mindenesetre időt és tért álló, konvertálható valuta.

Apa-hiányos Apa-mű; Knud Ibsen Apa nemzé Henriket, Henrik Apa nemzé Peert, Peer Apa nemzé a krétakörös Peer-estet, Peer Apa Zsótér Sándort nemzé rendezőnek. A színen Peert nemzé Gyabronka József Apa, Åsét nemzé Csákányi Eszter Apa, Solveiget, a Nagy Görbét és másokat nemzé Sárosdi Lilla Apa, a többi ezernyi szerepet pedig nemzé Katona László Apa, Láng Annamária Apa, Nagy Zsolt Apa, Péterfy Borbála Apa, Rába Roland Apa. ŐkApák pedig nézőiket, ha egy estére is, de önmagukká nemzik, egy darabbal, amely elhív minket, „azzal is, ha szél fú… meg azzal is, ha nem”.

Megoldás?

Érzelmességre hajló nyulacskák lefegyverzése után (művészetnyuszi!, el se bírnád azt a puskát!) a Hites Fizetett Horkoló hivatására ébred. Nem felejtheti feladatát pusztán azért el, mert volt egy (két, több) jó estéje. Vagyunk, hogy a kultúrát megmentsük, ezért fizetik horkolásainkat, nem azért, hogy könnyeinket nyeldekelve elaléljunk egy színházi estén. Hogyan menthetnénk meg tehát a kultúrát?, miért jó nekünk erre a Peer?, hol tudnánk behelyezni a sok érzelem-játékkocka mellé valami előremutatót is az estébe? 1. A szünetek kihasználatlanok. Súlyos hiba a szüneteket arra pazarolni, hogy a nézőket kiküldjük. Épp, hogy meg kéne tiltani számukra a felvonások közti távozást. Zár katt, Peer előlép, s megkérdi, volna-e olyan elvetemült a nézők körében, aki ilyen lókötőt akarna nevelni saját gyermekéből? Eközben esetleg Åse kezét tördelve sírdogálhatna. A többi színész pedig kosárkákban OTC-s (over-the-counter, szabadon, vény nélkül árulható) gyógyszert, gyógyszernek nem minősülő gyógyászati termékeket ajánlana. Ha annak a gyógyszergyártónak, amelyik az estet támogatja, épp gyógyfüves antidepresszánsa van, akkor Åse megmagyarázza, ő érezte, hogy gyermeke valójában depresszióban szenved, azért ilyen; ha a gyár szorongásoldóval rendelkezik, akkor Åse arról énekel, hogy Peer kis korában szorongásos tüneteket mutatott. Lehet persze az egész problémát az apa (Apa) alkoholizmusára kenni, amennyiben a gyógyszergyár alkohol ellen kínálna valami fincsi szert. Rugalmasnak kell lennünk. Rég tudjuk, hogy a gyógyszergyárak írják fel nekünk a bajokat, itt az ideje, hogy ezt meg is lovagoljuk, s ami ebből befuthat, azt a kultúrára költhessük. Hiszen nem kérdés, ha az Egis, a Teva vagy a Richter (stb.) szponzorálna egy-egy ilyen produkciót, a kulturális szféra zsebpénzadományait a színészek gyerekeinek Mikulására lehetne fordítani. S nyilván rájuk férne egy rendes Télapó-csomag. 2. A Krétakör hol jelmezekbe nem bújik (itt épp sokszor igen), hol díszletet nem használ. Ez idáig helyes, a szponzorok nem komálják a pazarlást. De azért ne feledjük, innen még meg kell tenni a lépést a jelmez és a díszlet helyes használatáig. A jelmeztelen Sirájban miért ne lehetne a játszókat különféle szponzori ruhákba öltöztetni? Trigorin a Raiffeisen Bank trikójában feszíthetne, míg Trepljov a CIB Bankéban. Nyilvánvalóan egy sikeres írónak nagyobb a reklámértéke, mint egy sikertelen lúzernek, de persze ezért jobban meg is kell fizetni, s természetesen minden színpadon megjelenő feliratnak van reklámértéke. Arkagyina remek volna a Zeiss reklámjának, hiszen a darab egyik jelenetében a szemüveglencséknek tág teret nyújthatna (sic!). Egy másik jelenetben Trigorin pl. a Porsche, míg Trepljov a Peugeot reklámembere lehetne. Dorn a Bayert reklámozhatná, annyit beszél a Valériánáról, kétség nem férhet hozzá, hogy ezt a darabot a Bayernak elemi érdeke támogatni. Minden szerep szinte adja magát, kiket kellene felkérni a támogatásra, hallatlan pénzkidobás például, hogy Mása csak úgy iszik. Miért nem az x cég y márkájú z italát issza? De hagyjuk a Sirájt, ezzel a darabbal már evvel a néhány felvázolt apró korrekcióval is pénzhegyeket lehet keresni. Csak egy kicsit kellene odafigyelni, s herdálás helyett használni, amink van. A Peer Gyntben van jelmez ugye, ám kevés a díszlet, kiabálóan üres a tér, remélem, nem kell külön felsorolni: vadásztársaságok, házépítő cégek, ügyvédi irodák, bankok, hajózási társaságok, nyelviskolák, esküvőszervező cégek, esemény utáni tablettákat gyártók mind kapva kapnának a lehetőségen, hogy egy-egy táblával, felirattal jelen lehessenek az előadásban. 3. És ne felejtsük el a termékbemutatókat sem. Nem minden krétakörös színész szerepel a Peer Gyntben. Akik nem, azoknak épp elegendő idejük volna a sülteket a különféle csodatálakban elkészíteni, vagy a parfümöket kinyitogatni, és főképp az ajtókat elállni arra az esetre, ha valamelyik, a saját érdekeit felismerni képtelen néző menekülőre akarná fogni.

Jön még Peerre…

Ezzel Fizetett Horkoló egy kis időre leszáll az ApaHintóról, lelép az ApaRinglispílről, mindezt teszi azzal a boldog örömmel, hogy megint megoldott valamit, hiszen a színház művészete eztán nem szenved majd a pénzhegyek hiányától. De Horkoló bizony még majd visszaül az ApaJárművekre, ugyanis nem Peer Gynt az egyetlen, széllel bélelt alak a művészet tengerében, akinek hibáit egyrészt Apanélküliségére is foghatjuk, másrészt pedig felhasználhatjuk arra, hogy felmutatva Őhibásságát, megoldjunk bizonyos problémákat. Hiszen hangsúlyoznám, senki sem akar magának ilyen kótyagos marhát utódnak. Mi bátran rontunk be az ÉletBoltba, feltesszük a lábunkat az asztalra, és kikérünk magunknak egy dupla boldog életet, sajttal töltve, tripla kecsappal. Ha meg nem szolgálnának ki? Olyan figura nincs, nem lehet, vagy ha mégis, felülünk (ha gondolatban is) még egy-két menetre az ApaJárművekre, s élvezzük a figyelem és a gondoskodás telítő ringatását.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges