Skip to main content

Tök

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szimplán tök. Nem tök szar, tök jó, tök vicces, nem, ez úgy tök, ahogy van. A címe szerint ugyan Uborka, Tv1, 19.15, okt. 27., egy keddi napon, ismétlés, húsz perc nyúlós kedélyeskedés, maximum legyen avokádó, úgy elegánsabb, íze annak sincs, husikája, az van, az élmény, hogy ettünk, és marad a talány, hogy vajon mit. Remek kis tök ez, olyan romlatlan és fáratag, no meg „boldogak a néző semmitlátók, ezeké már igazán a mennyeknek országa, s ha beszélnek, igazságot szólnak, mert értelmetlen az ő beszédjük, de mosolyognak, mosolyognak mindig” – jegyezné meg újfent a költő, az, amelyikből, nomen est omen, rendszámtábla lett, kérhető, akárcsak Bem apó (vagy BEM, vagy APÓ), vagy a SEX, vagy PET, ŐFI, együtt járó, szerelmetes kocsiknál. Költő a rendszámtáblán, mi a tévé előtt, mindig letaglózva, nézzük ezeket az izéket, arcocskájukon szilikongumi (vagy mi), ez jeleníti meg a megjelenítendő politikust, hangot utánozni már meg se próbálnak, mindent nem lehet, fülünkkel is nézzük a varázst. Bugyog is kifelé, Torgyánt, súlyt lök, fejbe dobják, tréfa (ahol tréfát gyanítok, külön jelzem – segítségül), 6-párt-evezős-csapat, tréfa, de ha mind kormányozni akar, ki fog itt evezni, tréfa, Kupa súlyt emel, a súlyzó egyik oldalán az árak, míg a másikon a bérek, tréfa, leesnek a bérek, tréfa. Tölgyessy, Magyar Robin Hood, tréfa, a nyílvesszőről csak egy tudható, hogy nem turul, tréfa, Csurka a futóváltóban váltóbot helyett kaktuszt ad át Hornnak, pompás tréfa, Jeszenszky a legjobban síző miniszter, tréfa, Kupa maratoni futása Bod Péter Á. edzésmódszerével, tréfa, ki ez a néni, kérdi Orbán Viktor Petrasovitsról, hínye de jó tréfa, elveszett a csengőcském nyelve, tréfa, heves asszociáció, a szilikon egy kissé elnyűtt, de gondolom, ez a Szabad akart lenni. Most szóviccek következnek, Kupa, kupica, kupán váglak, kitűnő tréfa, jé, ennek tényleg nincs haja, ez aztán a briliáns tréfa, újabb játék a szavakkal, fújd ki magad – majd adok trombitát, kutyajó tréfa, Torgyán megfogadja, aznap a felesége is beszélhet, tréfa, de most jön a tejnek a föle, a Hornnak vörös a pofázmánya, fülig tréfa, vöröses színét szeretné elhalványítani, kiváló tréfa, fizimiskaigazítást, púderezést vállalnak, szapora tréfa, s akinek ennyi jó kevés, az még kacaghat, jönnek a versikék, a tévéfogyasztó, úgy látszik, poétaalkat, egy agyafogyott sorozat ki nem hagyná a versezetet, Antall–Göncz párverseit hallhatjuk (láthatjuk), (nem jelzem külön a tréfát, kifejezetten mind az), úgy szól a hang, mint a jérce, magasabb lett itt a mérce, parlament, balrament, jobbszélsőket átképezték balszélsőknek, az én szemem meg se rebben, gyerünk fiúk, lelkesebben, különös paranoia, Antall és Göncz együtt röhögik kívülről az eseményeket, mindegy, ilyennek is lennie kell, a humorunk amúgy is már eddigre kissé megtépázva, lelkesedés, az viszont van. Lelkesen bogozgatjuk, mitől nem olyan vicces ez. A politika ugyanis kifejezetten vicces. Tagadhatatlanul vicces az a pesszimista megjegyzés is, miszerint olyan hülye, mint amelyik Mikszáthot tájképfestőnek, meg olyan hülye, amelyik „az idő vasfoga elszállt felettünk”-et mondta, többé a parlamentben nem lesz. Mért ne? – állnak fel a túllicitálás esetleges képtelensége miatti páni félelemben politikusaink – és, és sikerül nekik! Legalábbis olyan viccesek, mint elődjeik. Csak néhány emlék: történészünk, mert nem látta, nem is tudhatja, hogy egy emlékművön, nagy ügy, Mussolini-idézet van (volt), egyik miniszterünk betelefonál a rádióba, hogy a vele készült, épp három perce leadott interjú során őt félreértették, emlékezzünk magánembereinkre vagy ellenzéki politikusainkra, akik mindent már sokkal előbbször megmondanak (ők épp jósok), a kormánypártokban viszont nagy divat az „azt mi nem mondtuk” szerkezet (negatív jóslás), a csuról már nem is illik említést tenni, viszont van a királynak új ruhája, ejtőernyőscsapat, nómenklatúra, sok ütközet, a szegény kormány, mely törli a mocskot az orcájáról, elvérez és feltámad, hogy a demagógia máglyáján elfüstölt relatívizmust ne is említsem. Azért a halhatatlan termeszhangyákról sem illendő megfeledkezni. Van itt tehát minden. Jelenlegi politikusaink bizony képesek megvívni régmúlt idők politikusaival, és bizony megnevettetnek minket, és teli szájjal kacagunk, nem úgy, mint ezeken a megfáradt, éltes és néha igen ízléstelen humorú műsorokon. Ugyanis szánalmas és egyben szánandó a viccmesteri szerep, az igazi, a parlamenti, van, aki csak egyszer-egyszer gyakorolja, de van, aki egyenesen erre állt rá. Élesben, ott, mindenki előtt, és itt, mindannyiunk előtt ringbe szállnak néhányan, a butaság szomorú bokszolói. „Vétkesek közt cinkos, aki hallgat” – ez a remek szövegváltozat is elhangzott, természetesen nem másutt, mint televízióban, természetesen nem másnak a szájából, mint egy miniszteréből. Bizony hogy cinkos, így nem hallgathatom el, hogy fergetegeseket sokkal inkább délelőttönként lehet kacagni, „halálsikoly, hogy tapsikolj”, mint délután ezen a törődött, halovány humorú izén. Talán mert annak ott délelőtt éle van. A töknek meg nincs éle. Esetleg a cinkost megóvja a naptól. A néma cinkost, a hallgatót. Minket, akik itt ülünk a tévé előtt, csak mosolygunk-mosolygunk, beszédünk értelmetlen, de miénk a mennyeknek országa. Meg ez a sótlan tök.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon