Ambrus Judit

Nyomtatóbarát változat

Barátaim!, Polgártársak!, Társaim az elmúlt BoldogSzomorú Nyárban!, hát visszaadták a metrót, a mi kis földalatti utunkat, hol mint koszlott prérikutyák bukkanhatunk fel újra állomásról állomásra, s csodálkozhatunk el, csaphatjuk össze meghökkent praclinkat, hogy mennyire nem lehet már lemosni, lepucoválni a jövő múlt időktől csutakos ablakait, hogy hiába jövünk ki a fényre, az vagy elvakít, vagy már eleve süketek s vakok vagyunk minden jóra, a jövendő minden csalogató csemegéjére. De Polgártársak!, vajon igazságosak vagyunk-e az eljövendővel szemben, vajon megérdemli-e az állandó kételygésünket, vagy megérné-e inkább, hogy úgy várjunk rá, ahogy vártunk a Nyárra, a BoldogSzomorúra, s persze kérdés az is, hogy maga a Nyár, úgy en bloc, szőrét a bőrével, megérte-e.

Astoria

Barátaim, Polgártársak!, vegyük birtokunkba, amit kaptunk, s utazzunk, utazzunk boldogboldogtalan állomásokon át, suhanjunk az emlékek és a metró ködén, ám csak a szépre emlékezzen a pap macskája, amint nyalintja a tej összepertliződött színét, nekem ilyenre nincs érkezésem, igen, muszáj kimondanom, volt a nyáron rossz is, jó is, az Adria például jó volt, de rossz volt, amiért oda kellett menni, mentem, mentem, mentem, mentem, nem másért, mert, mert előttem járt két közeli, két tiszta, aki nekem a meghalást megtanítsa, igen, ezért mentem, mentem oda, hogy megnézzem, hogy az átadott tanításból részesüljek, a halál-szemináriumból, a stúdiumból, a tárgyból, amiből mindnyájan szeretnénk megbukni, nem megy, Tanár Úr, nekem ez még nem megy, illetve, egyáltalán nem megy, tessék beírni inkább az egyest, nem, autóbalesettel sem megy, meg repülőzuhanással sem, rákkal sem meg szívrohammal sem, hosszú szenvedéssel sem meg rövid belealvással sem, és nem, nem jövök vissza javítani, nekem az elégtelen is jó lesz, ha anyaszomorító vagyok, akkor sem, ha anyámasszony katonája, akkor sem, ne tessék zsarolni a Tanár Úrnak, vállalom, gyáva vagyok és tehetségtelen, de tessék nyugodtan megbuktatni, bárkivel aláíratom, igen, természetesen, vállalom a büntetést is, állok bármekkora pofonok elébe, igen, akár szövőnő is leszek, Párka?, jó, nem viccelődöm, nem vagyunk mi olyanba, tényleg nem, és igen, épp azért, mert idén nyáron is elő tetszett állni egy (több) tréfás valaki útravált belőlünkkel, igen, épp ezért, hogy el kellett mennem az Adriára, hogy megnézzem, hogy búcsút vegyek a helytől, ahol.

Deák tér

De Barátaim, Polgártársaim, nem fogom én könynyesre sírni az Idő zsebkendőjét, és a sajátomét sem, utazom inkább, s eközben erősen hiszem a zöld-ideológiát, az én nyafogásom miatt ne keresztezzen fejsze egy fát sem, nem jóságból mondom ezt, hanem, igen, mert’én’nem’sírokból, ugorja csak bárki át a csak’azért’seimből fonott fogam’kerítését, jelentsen bármit is ez, bárhogyan. Nem köszönök, nem mondom meg szépen a nevem, az ellenőrnek sem, senkinek, hiába, hogy suhanunk a Deák téren át, s bizonyos hálával gondolok arra, hogy ezentúl akár a Déliből a Pillangóra is eljuthatok, s igen, bizonyos metafora számomra ez a mi föld alatti járatunk, és annak építése, hisz a nyár szövetéből készül az ősz, csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, a nyár adja, hogy az ősz átadhassa, amit a tél jégszekrényében megőrzünk, s kiolvasztunk tavasszal. És így legyen mégis a Deák tér a csakazértis állomása, végül is talán nem volt nehéz kitalálni, hogy az Astoria minek a megállója volt, minek a nem feltételes megállója, s mért hogy azzal kezdtem, hogy legyen az az első, amit feledtet még sok más állomás, no amíg persze feledtet, de bocsássunk meg most már mindennek, ami történt, menjen az élet és a metró tovább, gondoljunk inkább a nyár hatalmas sportteljesítményeire, gondoljunk mondjuk az úszóvébére, gondoljunk arra, aki végigúszta, s arra, aki megnyerte, arra, aki kipréselte magából a hosszakat, aki megfeszített erővel nem adta fel, aki végigcsinálta, és a végsőt nem lehelte ki, s eközben gondoljunk arra a kicsi kínra és boldog örömre, amikor mi magunk csakazértis tovább úszunk, akkor is úszunk, amikor már úgy érezzük, hogy kiszakad a tüdőnk, hogy kiszakad belőlünk az utolsó levegővétel, de nem baj, hogy nem bírjuk tovább, mert épp ez ad erőt a következő csapásra, mert teljesen világos, hogy nem döglünk bele, hogy ebbe nem, hogy lehet, hogy már csak néhány hét a világ, de az biztos, hogy a következő hosszba még be fogunk fordulni, vagy lehet, hogy az se biztos, de ez a levegővétel, hogy ez még sikerül, az meglehe

Kossuth tér

Barátaim, Utazó Polgártársak!, a Kossuth tér legyen a szeretet állomása, foglaljuk össze, mi is történt szeretet-ügyben a nyáron, mit ne mondjak, nem sok, persze nem is kevés, hiszen a Medvemenhelyen, mint minden nyáron, idén is beleszerettünk Péter medvébe, abba az égedelembe, akinek a szeme sem áll jól, és az Állatkertben, mint minden nyáron, idén is beleszerettünk Fülöpkébe, a tétova, ám világlátott pingvinbe, az egyetlen állatkerti lénybe, aki minden évben veszi a fáradságot, hogy megszökjön rabtartói és kiszolgáló személyzete elől, és mint minden nyáron, idén is beleszerettünk az alsó szomszédba, és itt ez a többes szám ne tévesszen meg senkit, a szomszédba tehát, aki mindig éjjel kettőkor viszi le a muskátlikat locsolni, s igen, beleszerettünk, a különös és érthetetlen sétájába szerettünk bele, hiszen mi is lehet hiábavalóbb, mint muskátlikkal sétafikálni az éjszaka folyamán, s hogy miért nem locsolja otthon, ki tudja, talán ez valami beavatási szertartás, s épp az a dicső ebben, hogy egy ilyen kibaszott randa virágért képes beáldozni az éjszakáit, mert mondjuk, ha lemenne rózsákat locsolni a kertbe, akkor ki szeretne ettől bele, rózsákért bárki megtenne bármit, de nem, ő épp ezekért a rusnya dögökért tesz meg mindent, s a múltkor, mikor utána settenkedtem, belecsókoltam a fülébe, s megkérdeztem, Tivadar Atya!, nem vinne el a Virágkiállításra?, ekkor letette a muskátliit, megsimogatott, s azt mondta, nem ért Maga semmit, ebben persze volt valami, majd elővette a Muskátlidoktort, rácseppentett néhány cseppel a cserepeire, aztán hátrainvitált a kertbe, s hogy ott mi történt, az épp annyira nem mesélhető el, mint az, amit megtudtam arról, hogy mi viszi, hajtja, űzi le minden éjjel a kertbe, de félek, nagyon félek én az ősztől, a téltől, a téli álmot alvó muskátliktól, s attól, hogy épp olyan vak vagyok én ebben a Tivadar-ügyben, mint a Kossuth téri metróállomáson elhízott ebével csücsülő vak Teiresziász.

Batthyány tér

Barátaim, Édes, Szeretett, Metrónak Örülő Polgártársak, együtt jóban, rosszban, a bajban és négy megtett megállóban, hát örüljünk a következő, a Batthyány téri megállónak is. A Batthyány tér az Igazhitű Horkolók állomása. Hiszen a Batthyány téren sűrűsödik minden, ami a kultúrával kapcsolatos, itt van nem messze például a Munkaügyi Bíróság, s senki ne mondja nekem, hogy nem tekinthető ez az épület kultúrközpontnak, itt találkoznak kifizetetlen írók kifizetetlen szerkesztőkkel, kifizetetlen szöveggondozók kifizetetlen költőkkel, kifizetetlen kritikusok kifizetetlen esztétákkal, s akkor igazán csak nagyon apró morzsáját csippentettem fel a kultúrának. Szerkesztőségi üléseket lehetne itt tartani, az ügyvédek csinos kis nejlontalárjukat letéve megkávéznának, s addig az irodalom termelői, alkotói és napszámosai, gondolkodói, kutatói és korszakbarbárai megtartanák szerkesztőségi óráikat, aztán megszólalna az amúgy is olykor megszólaló hangosbemondó: Balassi Bálint felperest és fejedelmi kiadóját kérem a 105-ös szobába. Aztán itt van az Angelika, magányos festők keresik magányos szobrászok társaságát, magányos rézmetszők magányos zongoristák után kajtatnak, magányos zeneszerzők keresik azt a zeneművet, amelynek előadásával megnyílik egy társi szív, miközben magányos színészek magányos verseket szavalnak. Magányos vadász a szív, és az Angelikában, a Művész Társkeresőben minden hó utolsó csütörtökén minden magányos szívvadász levadászik egy másik magányos szívet, egy közös ágy és egy semmiképp nem közös párna reményében. Aztán ne feledjük, a Batthyány térről fel lehet jutni a Várba, ahol kiállítások özöne vár miránk, az idei nyáron például megnézhettük a Nagy Magyar Vadakat, s horkolói szívemre mondom, aki őket vadászta a nyáron le, az is igen jól járt, tán jobban is, mint az Angelika savanyúcukor-ízű, könnyen oldódó szíveivel.

Moszkva tér

Barátaim, Polgártársak, hát mit is mondhatnék a Moszkva térről, a szívemhez oly közel álló állomásról, ami tényleg és igazán új ruhába öltözött, telitették díszítő kövekkel, és olyan csinos lett, hogy az ember szíve majd megszakad. A Moszkva tér, ahol kis ’56-os emléktárlók is várják az utasokat, a Moszkva tér, ahol egy felhívás is vár ránk, miszerint éljünk életünk nagy lehetőségével, s jelentkezzünk katonai vadászpilótának, mert a levegő vonzásában a legjobbak közt lehetünk, s ki akarna a kevésbé jobbak közt lenni, ha lehet a legeslegjobbak között is, horkolói szívem jelentkezni is fog, de előtte megnézem még a szintén a Moszkva téri metróállomáson hirdetett Mansfeld című filmet, az egyik ’56-os filmet a sok közül, amit az ötvenedik évfordulóra mutatnak majd be, s amiről már most látatlanban, csak a szereplőgárdán végignézve sejteni lehet, milyen lesz, de ne csapjunk az idő elejibe, ne csapjunk olyan lovak közé, amelyek még nincsenek is kivezetve az istállóból, inkább nézzük, mit kínál még a Moszkva tér, miről számol be az állomás, melynek hírharangja is van, hát új Alexandra Könyvesház nyílik majd a Károly körúton, hipp, hipp és hurrá, ahol így olvas Vámos Miklós (kép), úgy Sztevanovity Dusán és Hegyi Barbara (szintén kép), óriásplakátok hirdetik, ki hogy, s ahol csodálatosan erős programsorozat várja majd a látogatókat, s legyen elég csak ideidézni a programból, mert igazhitű horkolók már tudják ebből, hogy ott a helyünk minden este. Lesz El Camino és egy páratlan anya feljegyzései, lesz Galaktika-klub, és lesznek a létnek lámpásai, és végre megismerkedhetünk híres írók hálószobatitkaival, s tegye a szívére mind a kezét, akit a madarakon és a méheken kívül nem az érdekel a legjobban, vajon hogy csinálta Tolsztoj, Kafka, Thomas Mann vagy Musil.

Déli pályaudvar

Barátaim, Polgártársak!, végre elértünk a célállomásra, utunk végére, ahol végre végleg kiszállhatunk, ahol megcsodálhatjuk a pályaudvart magát, s meghatottan végigtekinthetünk azon a fényes helyzeten, amelyben más polgártársaink vannak, azok, akik édes álomra itt hajtják fejüket, s akiken képmutató százasaink mit sem segítenek. De fő az egészség, az egészséges szemlélet meg a négy szócska, amit üzennek nekünk, álljunk hát bátran tovább, s gondolkozzunk, mit is horkoltunk még a nyáron. A metró elkészült, lelkünk alagútjába pedig bekukucskál a lelkiismeret Göncölszekere, Barátom!, Polgártársam!, Utazótársam!, szólít fel, s kérdi, mit én tettem a Nyár folyamán, s tényleg, vajon telítettük-e lelkünk kamrapolcait annyi eleséggel, ami majd elég lesz arra, hogy a nyár odaadja, az ősz továbbadhassa megőrzésre a tél jégszekrényébe, hogy majd kiolvaszthassuk tavasszal.

Barátaim!, Polgártársak!, búcsúzom, búcsúmra és a nyáréra morzsoljatok el egy kósza könnyet, de szemetek sarkából inkább arra figyeljetek, jár-e felétek a nevetés őszi metrószerelvénye, mert arra jó előre kell ám jegyet váltani.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges