Szerbhorváth György

Nyomtatóbarát változat

(Jól élünk) Ti aztán tudtok jól élni – sommázza a pesti kolléga a látottakat, az életünket.
Persze, hogy tudunk. Ki az, aki rosszul akar élni? És ki az, aki, ha szarul él, nagy élvezettel tárja mindenki elé, hogy de jó szarul él?
Persze, hogy jól élünk. Vagy legalábbis jól akarunk élni. Az már majdnem ugyanaz. Igaz, csak majdnem.

(A megmentő) Írócskám, na, hogy vannak az írócskáid, írogatnak? – kérdi a kolléga, a félig-meddig főnök, a kulturális rovat szerkesztője.
Írogatnak, mormolom magam elé/alá.
A szart írogatnak, szart ír az összes – véleményezi a fiatal magyar irodalmat. – Tudod, hogy ki fog itt jót írni? Rendes regényt? Megújítani ezt a szart? Na? Ki? – kérdi tőlem. – Hát én. Amint lesz időm. Már alakul, föl vagyok rá készülve – mondja.

(Jellemző) A mi falunk népszerű. Vagy mi vagyunk népszerűek, nem is tudom, ez is lehetséges. Folyton jönnek újságírók, nyilatkozunk, kisfilmet forgatnak, falusi riportot írnak. Már tudjuk, hol lehet jó vágóképeket készíteni, hol ragyogó a panoráma – fennről, a domboldalakról. Meg aztán hogy a helységnévtáblát honnan lehet érdekesen filmezni, és mert rossz az általános helyzet, hát akkor összeomló házat, szegény embereket, bolondokat, részegeket és egyéb érdekességeket. Valami jellemzőt, rólunk.

(Kell neki) Azt mondja a kolléga, kell neki polgármester, pap, kocsmáros. Ezt szervezzem le, leszek szíves. Nagyszerű, gondolom, a Józsi nem pap, de hitoktató, a Virág nem polgármester, de a helyi közösség tanácselnöke, a Robi meg nem kocsmáros, de pincér. Majdnem azok, amiket kér – éppen csak egy fokkal alatta, de ott vannak. Különben is, vágják a témát, már be vannak járatva. Ugyan én is elmondhatnám azt, amit el fognak mondani, mert úgynevezett baráti beszélgetéseinken kristályosodik ki az álláspont, különben is, ismerjük egymást, mint a rossz pénzt.

(Furcsa) Feketics meg Verbász az egy? – kérdezi a kolléga.
Nem egy. Feketics az Feketics, Verbász meg Verbász. Ez olyan, mint Győr és Rábapordány. Város és falu. Nem egy – magyarázom.
Aha – nyugtázza. – És ilyen közel vannak egymáshoz?
Igen, tíz kilométer, köbö annyira.
Furcsa – mondja elgondolkodva a kolléga, aki világforradalmi célzattal a G8-as találkozók színhelyeit is felkeresi forradalmár kollégáival.

(Korrupció) Reggel nyolckor csörög a telefon. Egy kiadó embere hív, valahonnan ismerem, de a bódulattól még azt sem tudom, ki vagyok én, nemhogy ő ki. Felkelés után nekem, az allergiám miatt, amúgy is jó fél óra kell, amíg magamhoz térek.
Felkeltettelek?, kérdi. Még nem, mondom, de már mondja is. Kiadtak egy szuper könyvet, elküldené, ez egy rendkívül jó könyv, biztosan tetszeni fog nekem. Már majdnem megörülök, ma már úgy kell kikönyörögni a kiadótól a recenzióspéldányt. Az is tetszik, hogy nekem biztosan tetszeni fog. Hogy már így ismerik az ízlésemet, ez, ugye, a népszerűség fokmérője is lehetne.
Azt mondja, írjam meg az országos napilapba, ha már oda írok. Eddig egy könyvről sem írtam, szabadkozom, de lehengerel: nemhogy a honort nem fogják elkérni tőlem, hanem pluszba fizetnek is nekem. Ők, a kiadó. Ez nem korrupció, ez így szokás, mondja.
Jól van, küldje a könyvet. Utána rögtön jelentem a szerkesztőnek, hogy be akartak hálózni. Az is eszembe jut, hogy maga a szerkesztő akar letesztelni, hajlamos vagyok-e a korrupcióra.
Különben hajlamos vagyok, bár még nem próbáltam.

(Szart írni) Az idősödő kolléga, minél kapatosabb, annál sűrűbben ismételgeti, hogy bazdmeg, érted?, meg hogy érted, bazdmeg? A szakmai alázatról tart előadást, már századszor, neki a kisujjában van minden, a csízió is a kisujjamban van, érted, bazdmeg, a csízió, érted?, neki ne mondják meg, mit hogy kell. Ő végigjárta a ranglétrát. Érted, bazdmeg?
Nem vesz számítógépet, vegyen neki a cég. A taknyosok azt sem tudják, mennyi egy flekk, egy ív, lapzárta, mi a kommentár, meg a deszkben szerkeszteni, mérőléccel. Régi motoros vagyok, harminc éve, érted, bazdmeg? A szart fogok én ezeknek írni, azt, szart, jelenti ki jelentőségteljesen.
És azt is ír, tényleg szart.

(Szalonna és nem te) A boltoslány szalonnát ozsonnázik.
Ööömm, kérdi teli szájjal, te vagy benne abban a bizottságban?
Milyen bizottságban? Nem, én nem vagyok benne semmilyen bizottságban.
Ööömm, akkor kinek kell szólni? A helyi járulék miatt.
Eszembe jut, ez csakis az unokaöcsém lehet, ő lett az elnök, a titkár, meg bizottsági tag, meg bizottsági elnök. Például kiterveltek egy bizottságot, amely terveket gyárt az ötletekről, amelyet egy másik bizottság tárgyal majd meg. Szépen le is írták, hivatalos „dokument” van róla.
Az az unokaöcsém, mondom a szalonnázó boltoslánynak.
Ömmm, ja, te vagy a Laci, mondja.
Nem, mondom, az a bátyám.
Ömmm, ja, te vagy az, aki az újságba írsz.
Igen, mondom. Végre. Háromból végre megvagyok.

(Szőlőkötöző) Apám a rádióban volt zenei szerkesztő. Szocializmus volt, mindenki vett a közösből. A vasgyáriak vasat, a szövetkezet munkásai pálinkát, tojást, műtrágyát vittek haza. Ki mihez fért hozzá.
Apám elhasznált magnószalagokat hozott haza, a szemeteskosárból rakta be aktatáskájába, miután összevágták az adást. Rájött, hogy kiválóan alkalmas szőlőkötözésre.
Írni is azért kezdtem el, mert hozott írógéppapírt. A magyar szerkesztőség írógéppapírján zöld csík volt. A románokén sárga. A ruszinokén, ha jól emlékszem, kék. A szlovákokén nem tudom, milyen. A szerbekén meg piros. De csak zöldet hozott, nekik az járt.
Hogy a zenei szerkesztőségben, ahol az öt náció együtt volt, össze ne keverjék papírjaikat. Pedig a rágépelt szöveg, elvben, magáért beszélt.

(Különbség) Az újságíró kolléga szerint köztünk és a társadalomtudósok közt az a különbség, hogy nekünk gyorsabban, rövidebben és kevesebb pénzért kell kiderítenünk és megírnunk mindazt, amit nekik.
Igen, fűzöm hozzá, és mi nem írhatjuk meg egy egész cikkben, hogy azt, amit gondoltunk, az adatok sajnos nem erősítik meg, de azért jól lekutattuk. Nem pusztán azt kell tudnunk, mi hogy van, hanem hogy mi elképzelhető, de még sincs úgy.

(Nagyon jó) A kollegina azt mondja, ő nagyon jó újságíró. De most munka kell neki. Kérdem, ha nagyon jó újságíró, márpedig az nagyon jó, ha ő nagyon jó, miért nincs munkája? Hát azért, mert nem ért rá dolgozni, feleli.
Jó, nagyszerű, most dolgozhat, de speciel nekem nincs ötletem, mit írhatna, már mindent kiadtam. Hozzon témát, aztán majd megbeszéljük.
Gasztronómiában ő nagyon jó, mondja, a nagymamájának nagyon jó receptjei vannak. Mogyorósak. Például az ilyen régi receptek történetét fel lehetne dolgozni.
Nagyszerű, mondom, de ezen a honlapon nincs gasztronómia, csak kultúra. Tágan értelmezve ugyan, de a szakácskodás története mégsem fér bele.
De hát ő ezt nagyon jó meg tudja csinálni.
Jól van, csináld, hagyom rá. Egy idő után rájövök, hogy az érzékeny szerzőkre jobb ráhagyni, és mivel levakarni sem lehet őket, a legeslegjobb jöttüket megérezvén eltűnni, kámforrá válni, letagadtatni magamat.
A nagymama receptje amúgy hihetetlenül hiteltelen volt, legalábbis cikkben. Kóstolót meg nem hozott belőle.

(Resztli) Azt mondja a kolléga, őt a magyarverés érdekli. És adjak tippet. Nem adok tippet, én is újságírok, a tuti tippjeimet majd megírom én, gondolom, de nem mondom. Meghagyom neki a resztlit. Különben is, nálunk egy magyarverés se volt. Illetve volt, de nem úgy hívtuk. Ma se úgy mondjuk.
Az, ami itt a nyolcvanas években ment, az ma casus belli lenne. Sokan, például Anti, a fogadóirodát tartó szakács is mesélte, bicikliláncokkal felszerelkezve zavarták el a szomszéd falu diszkóba érkező kanjait. Aztán azok vissza. Emezek is vissza. Aztán jöttek a rendőrök, és, akár a viccben, mindenkit jól megvertek, akit értek. A magyar és crnagórac rendőrök együtt verték a magyar és crnagórac randalírozó fiatalokat. A magyar rendőr legszívesebben a magyarokat verte, a crnagórac meg a crnagóracokat. Így látták igazságosnak – jeder seine.

(Menekültcigi) A kolléga szeretne horvátországi menekülteket is látni. Úgy tudja, Gomboson vannak. Igen, alighanem Gomboson is vannak, csak Gombos a Duna mellett van, mi meg a Duna–Tisza közt félúton.
Nehéz eljutni?, kérdi.
Nehéz, kocsi nélkül igen nehéz, vagy három-négyszeri átszállás. Feketics, Verbász, érted, arrafelé, és még akkor se vagy sehol.
Húú, akkor most mi lesz?
Hát, végül is, nem tudom, ki mondta neked, hogy Gomboson vannak a horvátországi menekültek, mert menekültek mindenhol vannak, teszem azt, innen tőlünk a hetedik ház, illetve a bátyám házától a második ház. Szomszédok, mondhatni. Ők árulják a csempészcigit. Ez hivatalos csempészcigi, horvát import, de rajta van a szerb zárjegy. És nem is olcsóbb, mint a trafikban. Az a jó bennük, hogy non-stop nyitva vannak. A horvátországi szerb menekültek által árult horvát cigi olcsóbb, feleannyi, mint helyben, Horvátországban.
Csak, mondom a kollégának, nem fognak nyilatkozni, és én amúgy sem fordítanék, mert jóban vagyok velük. Nem kockáztatom a cigivételi lehetőségemet, ha éppen hétvégén éjszaka megszorulnék. De ha akarod, elmondom fejből, mit gondolnak, mert szoktunk beszélgetni. Ezek szuperkedves, idős emberek, a horvát tengermellékről, Benkovac környékéről. Az én egységemből is sokan odamentek 1992 tavaszán, én azért nem, mert távcsöves puskás nem kellett. Csak kézi aknavetős kellett. Ezt meg is beszéltem velük, azóta jóban vagyunk.
Akkor most mi lesz?
Mi lenne, írd meg ezt. Hogy ez van, és hogy jól érzik magukat tulajdonképpen, mert mégiscsak domboldalon laknak, van egy kis kilátás, igaz, nem a tengerre, bár ott sem a tengerre néztek, mert az első hegy mögött éltek, a tengertől számítva az első hegy mögött. És hogy visszamennének, de nem tehetik, nincs hová.

(Ebcenzor) A kolléga a falusi lapba szánt cikkét a tördelő postaládájába dobta. Csakhogy éppen nincs postaláda. Kutya van, a Kuba nevezetű. Fiatal, játékos, szétcincálja hát a cikket is. Igazi cenzor.
Mint a puzzle-t, úgy próbáljuk összerakni a gépelt oldalakat. Kuba nemcsak megrágta, darabokra szaggatta, de egyes részeket alighanem le is nyelt. A cikk minőségére való tekintettel később mégis neki adunk igazat: ami megmaradt, szinte érdektelen volt, a többit meg kitaláltuk, és úgymond színt vittünk belé.

(Megtérés) Cigiztem az épület előtt a bácskai kisvárosban, vagy óriásfaluban, ahogyan vesszük. Megélhetési újságírás, jobboldali rendezvény, indulunk a misére. Ahogyan meglát az irodalomtörténész, persze lánglelkű, ifjú balos forradalmárból lett nemzeti érzelmű, most fehér zakóban, kopaszon, odajön hozzám. Ismer régről; megkérdi: tán megtértél, hogy itt vagy?
Persze, megtértem, csak nem hozzátok – gondolom, de nem mondom. Azt mondom, hogy dolgozom, újságírok. És ez így is van.

(Náci) Hat éve egyszer a budai várba küldtek el, miépes rendezvényre, riportocskát írni. Szépen, már a Moszkva térről induló buszban igen szépen beépültem közéjük. Hogy ne tűnjek újságírónak, az olykor veszélyes. Úgy látszik, tényleg náci fejem van – na ja, a sváb vér –, mert az a sok szélsőjobbos öreg mosolyogva nézett rám. Hogy nagyon helyes, hogy fiatalként eljöttem, nagy szükség van a fiatalokra. Hümmögtem. Nem mondtam, hogy a náci öregapátokat szájba, azt, én újságíró vagyok.
Már a vége előtt elsiettem, majd bánatomban jól besöröztem. Akár egy náci. Ha már nácinak néztek.

(Falusi riport) A legjobb falusi riporternek lenni. Bemégy a központban a kocsmába, lehetőleg a templom melletti kocsmába, megiszol két sört, beszélgetsz a söntést támasztókkal, és minimum a riport fele már kész is. Persze, hogy ellentétes véleményekből is teleszívod magad, nem mondhatja a főszerkesztő, hogy egyoldalúan kutakodtál.

(Ejtőzés) A kolléga nagyokat csettint cikkei leadása után. Hinnye, ezt így odatettem – és még ujjaival is csettint hozzá. Megvan, mondja, ezt így megoldottam (mutatja is, hogy így). Nagyon elégedett.
Szerintem, de a titkárnő szerint is viszont baromi nehézkesen ír. Ez nem ebbe a lapba való. Hiába igyekszik a Magyar Narancs stílusát lekoppintani, hiába lenne ő gonzo újságíró, ha ez nem az. A főnök úgysem engedné a félig-meddig csúnya szavak használatát. És ne írja már minden cikkében azt, hogy ejtőztünk. Tudniillik, amikor utaztak éppen valamerrefelé, vagy éppen pihentek – ez az ejtőzés, ha jól értettem.
De nem, ezt nem szabad kihúzni. Majd ő a főnökkel megbeszéli. A főnök persze azt sem tudja, hogy ilyen szó van-e egyáltalán, vagy ha nincs, akkor ez stílusos nyelvújítás-e, vagy pongyola marhaság, vagy mi is.
Végül már nem szólok semmit – minden második alkalommal kihúzom az ejtőzést. Ejtőzzél máshol – gondolom.

(Annak maradni) Ne haragudj, nem tudok még egyszer a könyv után szaladgálni. A múltkor nem hagytad ott, ahol megbeszéltük, küldd el postán – mondom a könyvsorozat-szerkesztőnek. Ifjú titán, rém híres író, legalábbis azt hiszi. De ha nem is híres, akkor meg irtó jó, ezt hiszi magáról.
Mi van, hogyhogy nem jössz el érte? Te örökké újságíró akarsz maradni? Mert én nem. Így akarsz te író lenni, így, hogy újságíró maradsz? – ordítja sértődötten a kagylóba, mintha nem az ő, illetve a kiadó érdeke lenne, hogy népszerűsítse a könyvet. Persze, már a múltkor is megszívatott, engem küldött ki belgrádi szerzője elé a vasútállomásra, ha már interjút akarok vele csinálni. A szerb író meg éhes volt, fizethettem a vacsoráját, ami a honorárium nagy részét elvitte.
Tényleg, morfondírozok utána, örök életemben újságírócska akarok maradni? Végül is, lehetne, ha nem ilyen könyvszerkesztőkkel hozna össze a sors.
Újságírónak lenni/maradni? Mint Kardos G. vagy Márai. Hogy Kosztolányit, Adyt, Karinthyt ne is említsük.
Persze, velük nem mert ordítani így egy könyvkiadó kortársuk. Nem írsz, bazdmeg, a könyvről? Mi van, újságíró akarsz maradni? Te fasz, és lecsapja a kagylót a szerkesztő. Ők meg hümmögnek. Hmm, hmm, írni?

(Sunyi) Valami B.-A.-Z. megyei faluban a cigányok éhségsztrájkoltak, vagy mi. Már nem is emlékszem. Kimentünk a telepükre, elmondták, mi hogy áll, hihető is volt a sztorijuk. Aztán be a polgármesterhez. Ő persze kontrába. És hogy értem én, ugye, mi is itt a probléma.
Azért jöttünk, hogy megértsük, mondom.
Szinte kacsingat rám, hogy ugye, értem én. Ugye-ugye, a cigányok.
Hát, ha már szinte kacsingat, akkor már értem is. Ha azt hiszi, egy a véleményünk, nyíltabban dumál. Köpött is, nem kellett kínzóeszközökkel vallatni, keresztkérdéseket feltenni.
Kiváló mimikri-stratégiámat beleírtam a riportba. A főszerkesztő kihúzta. Kérdem, miért. Azért, mert hogy geci voltál, azt nem kell megtudnia mindenkinek. Vagyis, hogy mi így dolgozunk. Illetve, hogy te így dolgozol. Ilyen sunyin.

(Gyenge forint) A kolléga, aki bejárta már a fél világot, Amerikát, Dél-Koreát, Kuala Lumpurt, azután érdeklődik, miért nem lehet nálunk forinttal fizetni a kocsmában.
Hát nem lehet, mert nem fogadják el – magyarázom.
Hogyhogy nem? Tíz éve elfogadták – mondja, pedig először jár errefelé.
Ja, tíz éve, akkor embargó volt. Itt nem kell a forint, gyenge. Márka, most meg euró. Az jó csak.
Hogyhogy gyenge a forint, amikor most erősödött? – értetlenkedik.
Nem úgy gyenge, hanem úgy, hogy itt annak tartják, nem szeretik. Nem kell. Euró kell.
De hát ez hülyeség, a forint jó pénz, már miért ne kéne? – így tovább a kolléga.
Hát magyarázd meg nekik te. Gyenge, nem kell, hivatalosan is mínusz öt százalék provízió. Különben is, ha elmész Bécsbe, ott is forintért akarsz sört inni meg kolbászt zabálni?
Bécs, az más – mondja. – Ez mégiscsak Szerbia, vagy hogy is, mi ez, délvidéki Vajdaság? Újvidéki Vajdaság?

(Behívó) Értekezleten azt mondja a szerkesztő kolléga, aki amúgy csinovnyik a községházán, s kevésbé szerkesztő, hogy a kormányülésükön fölmerült, hogy a polgármester és a falusi parlament elnöke behívatnak, mert az tűrhetetlen, amiket szatíráimban megengedek magamnak.
Behívatnak?, kérdem. Esetleg bevitetnek a rendőrséggel, vagy a bíróság behívathat. Vagy a katonaság küldhet, mint régen volt szokás, a háborúk alatt.
Ja, nem úgy gondolták, hogy behívatnak. Csak olyan baráti eszmecserére. Hogy hogyan is kellene írnom.

(Hely az íróknak) Elmentem móvázni a Sanyihoz. A vakolatot vertük le a falról, hogy újra bevakolja. Szar meló. Hozzák a homokat, majd a fuvarosok is leülnek sörözni, kávézni. Egyikük nyomja a dumát. Hogy mi a szentet csinálnak a helyi politikusok, miért a szomszéd faluban van európaiuniós tornaterem, miért nem itt. Mert a Karcsi odalopta nekik a tornatermet, és nem nekünk. És a szövetkezet privatizácijója, azzal is mi van, megmondták a brokkerek, hogy nem lesz itt már semmi se.
És a pártelnök is menjen a picsába. Kissé félrehúzódok Miki mellől, ő a párttag, nem én. Jelzem is, hogy én már írtam a pártelnök ellen, meg minden ellen, én tiszta vagyok, ugye.
Mire a fuvaros melósa, hogy persze, írtam én hülyeségeket, a nagybátyjáról, a Csépe Imréről is micsoda hülyeségeket, hogy nem dolgozott, amikor az mindig dolgozott, zsákolt meg minden, de elzavarták innen a faluból, a Kollár meg a Vígh Rudi zavarta el, merthogy ők itt az írók, és nekik kellett a hely.
Csak pislogok magam elé. Ezek szerint Kollár meg Vígh már 1945-ben, kisgyerekkorukban nagy írók voltak, befolyásosak is, mert elzavarták az új rendszer üdvöskéjét, a parasztírót.
Majd ő elmondja nekem, hogy mi az igazság, csak sose hallgatom meg, mert ti ilyenek vattok. Beül a kiskamionba, bevágja az ajtót, arrébbpöfögnek vagy száz méterre, aztán ott söröznek a bolt előtt. Látom őket, míg verem le a vakolatot. Hogy új vakolat kerüljön a falra.

(Csúnya titkárnő) Azt mondja a kolléga, akit felvettem magam mellé szerkesztőnek, hogy titkárnőnek olyan kell, aki nem túl szép. A túl szép zavar, elvonja a figyelmünket a munkától. Nem mondom neki, hogy de hisz ez az én titkárnőm lesz, nem az övé, oké, szerkesztőségi titkár, de mégis én fogok álló nap benn ücsörögni, vele úgy egyeztünk meg, hogy benéz, ha kell. Nem mondom, hogy én szépet szeretnék inkább, vagy ha nem is szépet, de ne rondát, mert a ronda elvonja a figyelmemet, zavar, idegesít. De nem mondhatom, mert ez macsós, politikailag nem korrekt és a többi.
A kolléga beszervez egy hölgyet, aki majd kiválóan megfelel, mondja, ő ismeri. A Libellában találkozunk vele, a tudásszint megfelelő, de több pénz kér, mint amit a cég nevében én kínálhatok, és hát ő nem ér rá minden nap benn lenni, ez is feltétel. Nem egyezünk meg, titkon örülök, mert jó megtermett a leányzó, bár tőlem mindenki magasabb, de ő széltében-hosszában is megtermett, és a feltételszabásaiból lekottáztam, hogy agresszív is, akinek úgysem tudnék nemhogy parancsolni, de feladatot sem kiadni. De kissé búslakodom is, milyen főszerkesztő az, aki még titkárnőt sem tud találni magának, hogy fog akkor lapot csinálni?
A Ráckertben a pincérnőnek mondjuk el, mi járatban vagyunk. Öt perc múlva odahoz egy leányzót – öt perc alatt meg is egyezünk. Vele aztán jókat röhörésztünk a nagyfőnökökön, az újságírók balekságán, mindenkin és mindenen. Hozzáállásunknak meg is lett az eredménye: én jó egy hónapig maradtam főszerkesztő, aztán leváltottak, maradtam sima szerkesztő, és a titkárnővel, akinek már nem parancsolhattam, bár addig se parancsoltam, mert rájöttem, hogy egyszerűbb, ha a saját dolgaimat magam intézem, mert ugyananynyi időbe telik, mint elmagyarázni, aztán végül megint csak nekem kell dönteni erről-arról, szóval aztán a titkárnővel már kábé egy munkaköri nívón munkálkodva még inkább megvetettük az egész céget, a lapot, a munkatársakat, amit csak lehetett. Egyikünk sem maradt sokáig – de a kolléga, aki nem akart szép titkárnőt, ő repült leghamarabb, önhibáján kívül.
A tanulság az, hogy mégiscsak jobb a szépet akarni.

(György barátom, a regényíró) Apámhoz sűrűn betértek újságíró haverjai, ha terepen voltak. Mindig terepen voltak. Tízévesen nyilván nem érzékeltem, hogy folyton be vannak állva. Néha apám főzött is nekik, bográcsost, körömpörköltet, ilyesmit. Ez nekem nagyon tetszett, ez az életmód. Úgy berúgtak, hogy mindig egy későbbi buszt értek csak el. Télen ottfelejtették a nagy szőrmekucsmáikat. Pár napig azt használtam hegynek-völgynek kisautózás közben.
Az egyikük fedezett fel. Megtudta, írtam egy regényt. Legépelte, befűzte. Öt példányban. Az aranyharang, ez volt a címe. Egri csillagok-plágium, természetesen. A matektanárom meg jött a lőccsel, hogy van benne hiba, mert akkor még nem volt dinamit, azt jóval később fedezte fel Alfred Nobel. Tudta a fene.
Aztán egy másik újságíró – hajszálpontosan 11 éves voltam aznap – megtudván ezt, írt rólam s regényemről a Jó pajtásban. Hangzatos cím: György barátom, a regényíró. Az iskolában el sem akarták hinni nagyon a nagyobbak. Aztán látták, elhitték, így a későbbiekben már nem volt problémám az idősebbekkel. Csárli meg Peti szólt, hogy én csak szóljak nekik, ha valaki bántani akar engem. Majd jól megverik. Hiába, nekik is György barátom, a regényíró lettem.
Ez az újságíró aztán nackós pártalelnök, hetilap-főszerkesztő lett. Azóta már nem vagyok a György barátja, hanem a liberális, nemzetközi, kozmopolita, magyarellenes nómenklatúra tagja vagyok neki. György, a hazaáruló.

(Szépen írni) Azt mondja a doktor úr falusi lapunk karácsonyi fogadásán, hogy ő szereti a cikkeimet, ő érti a humoromat, és nem azért mondja, mert az orvosokat is kifiguráztam egyik állatmesémben, hanem azért mondja, mert van, aki nem úgy érti a humoromat, ahogyan azt érteni kell. Az egyszerű nép félreérti az én intellektuális humoromat, amit ő, mint doktor, száz százalékig ért és élvez, és ez nagyon jó, minden nagyon klappol, de a félreértésekből csak újabb félreértések adódnak, ezért ne így írjak, hogy ő értse, hanem úgy, hogy az egyszerű emberek pontosan értsék, és ne félreértsék azt, amit én írok.
Igen, mondom, szendviccsel félig a kezemben, félig a számban, ez egy hermeneutikai probléma. De hát én csak így tudok írni, nem tudok másképpen írni, magyarázom, arról én pediglen nem tehetek, ha félreértik.
Dehogynem tudsz te úgy írni, igyekszik belém lelket verni a doktor úr, tudsz te szépen írni, miért ne írhatnál hát úgy, hogy úgy értsék, ahogyan kell?
Az orvosi diagnózis kissé megnyugtat, megígérem, úgy fogok írni, ahogyan érteni kell azt, amit írok. Bár elméletileg, hermeneutikailag már nem értem, hogyan is állnak a dolgok: ki van itt kiküszöbölve, én, a közlő vagy a befogadó vagy éppen az üzenet?

(Nem te vagy) A budapesti Ötödik bejáró söntésénél ülök, szóba elegyedek a mellettem sörözőkkel, két fiatal népzenész. Bemutatkozom. Nevemet hallván egyikük meglepődik, nem hiszi el, hogy én lennék Szh. Gy. Megmutatom útlevelemet, van nálam egy nevemre szóló névjegykártya is, magyarázom, ez talán nem véletlen, különben is, mi a fenének adnám ki magam Szh. Gy.-nek, ha nem én vagyok az. A csávó hitetlenkedik, és azt mondja: Te nem lehetsz Szh. Gy., annak a cikkei sokkal jobbak, mint amilyen te vagy.
Megköszönöm a dicséretet.
Egy budapesti hölgy meg levélben tiltakozik, mert kritikát írtam kedvencéről. És micsoda galád módon: nemlétező személyként. Valakiként, aki más mögé bújik, és még a nevét sem meri megmondani. Valakiként, aki nincs is – micsoda viselkedés ez! És egyáltalán, külföldiként hogy merek én beleszólni a magyar dolgokba! Nemlétező vajdasági magyarként hogyan képzelem ezt, hogy csak úgy beavatkozom a budapesti ügyekbe? Hát szabad ezt így?

(Rosszul élünk) A szabadkai kolléga műsorát nézem a budapesti adón. Vajdaság, délvidéki magyarok, magyarverések. Drámai zenei aláfestéssel. Megtudom, milyen is a helyzetünk. Szörnyű. Felvillan, hogy hát ilyen műsorokat gyártottak a szerbek is a háború előtt és során, az ő határon túli szerbjeikről.
Tudom, hogy ez így igaz, de mégsem a teljes valóság, ha van ilyen, hogy teljes valóság.
De nem is merem végignézni a műsort, mert ha végignézném, tudnám, hogy milyen rossz is itt nekünk, nekem, és pakolnék, és menekülnék. Mert rosszul élünk, mert mondta a kolléga.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges