Szerbhorváth György

Nyomtatóbarát változat

Amikor e sorokat írom – december legelején – a szakértők szerint Ukrajna a polgárháború, illetve a kettészakadás szélén áll: az oroszbarát, tízmillió orosz által is lakott Kelet-Ukrajna feszül a nyugatos Nyugat-Ukrajnának (az Ukrajna szó határvidéket jelent, ha jól tudom – innentől kezdve én „otthon” vagyok). Hogy mi fog történni, megjósolhatatlan, és főképpen én nem tudok hozzászólni – Ukrajna innen nézve messze van, Ukrajna engem nem érdekel, mondhatnám. Az irodalom szakértői szerint a Szovjetunió megszűntéig különösebben ukrán irodalomról sem beszélhetünk – így magyarra fordított ukrán művekről sem –, hát akkor meg főleg mit és hogyan érdekelhetett volna az, ami e birodalom nagyságú antibirodalomban (nem) történt. Amit tudtunk róla, az éppen a szovjet érában elkövetett szörnyűségek sora volt nagyjából.

Ám minő véletlen, három napja tudtam meg, hogy Horváth György nevezetű dédapám Kijevben volt hadifogoly az első világégés alatt és után. Nagynéném emlékezete szerint viszonylag olcsón megúszta, mert munkavezető lett képességeinek köszönhetően. Hogy ezt miért csak most tudtam meg, nincs kapcsolatban az ukrán válsággal, a kijevi parlamentben és körötte történtekkel. Sokkal inkább avval, mi történt errefelé – a volt Jugoszláviában, Szerbiában, Vajdaságban – 1945 után, egészen 1990-ig, majd később 1991-től. A titói Jugoszláviában ugyanis családunk idősebb tagjai inkább a hallgatást választották. Mindkét ágon magyar és sváb keverék vagyok magam is, és ezen időszak nyilván nem kedvezett a magunkfajtáknak – isten tudja, ki hányszor, hol és miért volt börtönben, táborban, ki minek köszönhetően úszta meg. Ki hogyan jutott el egy München melletti menekülttáborba – amely, mint Jakob bácsikám mesélte, nagyon is hasonlított a dachaui KZ-re, amelyet egyszer közösen is meglátogattunk –, tehát a táborba, ahol a család egyik, majdnem tiszta német része egyesült végül. Ki miképpen ragadt Budapesten, vagy tért haza Szibériából. A családi emlékezet olykor igen ellentmondásos e kérdésekben, pontosabban túl sok a történet, némelyik egybemosódik, némelyiket már el is feledhették – honnan tudhatnám hát én őket? Egyedül sváb nagyanyám mesélte el folyton azt, miképpen mentette meg egy német tiszt életét, amikor jöttek az oroszok, miközben ugyanitt a bombázások miatt a pincében ülő kétéves fia, a nagybátyám süketnémává vált.

A hallgatásnak tehát még gyerekkoromban is oka volt – és itt természetesen nem a nagybátyámra gondolok, akinél nagyobb lelkű embert aligha ismerek, hiszen a süketnémák nem tudnak haragudni, csak szeretni –: a félelem, mert anno az új rendszer ellensége volt/lett családom mindkét ága (noha legfeljebb kispolgárok voltak, nem arisztokraták, nemesek vagy éppen jómódú polgárok, akik eo ipso antikommunisták), és később is csak szüleim generációja vált úgymond a rendszer haszonélvezőjévé, már ami az anyagi gyarapodás lehetőségét illeti, hiszen ha valaki be is lép(het)ett a Jugoszláv Kommunista Szövetségbe, hamarosan önként repülhetett, mint apám vagy nagynéném férje.

Szóval az ilyen dolgokról: nít fó de kínd. 1991 után pedig – amikor már lehetett volna a gyerekek, azaz mielőttünk is beszélni, csak éppen már mi sem gyerekek voltunk –, jött a délszláv válság, a háborúk, ezért aztán az öregek tragédiája helyett a sajátunkkal volt alkalmunk foglalkozni és traumatizálódni. 

Ahogyan így vagy úgy a rendszerváltásig – értsünk ez alatt bármit is – írásunk két főhősének, az ukrán Jurij Andruhovicsnak és a lengyel Andrzej Stasiuknak is. Mert miközben én Horváth György kijevi fogsága után érdeklődtem és az ukrán válságot követtem, a JAK-Kijárat világirodalmi sorozatában megjelent e két szerző egy-egy írása Az én Európám címmel, Két esszé az úgynevezett Közép-Európáról alcímmel. A két jó barát (Andruhovics második nyelve szintén a lengyel) ugyanis földrajzi értelemben harminc (más – politikai és kulturális etc. – értelemben pedig meghatározhatatlanul sokkal több) kilométerre lakik egymástól. Andruhovics a kelet-ukrajnai Ivano-Frankivszkban él, amely – mint Pálfalvi Lajos szintén kiváló és értő utószavából megtudhatjuk – Stanislawów és Stanislau néven lengyel és galíciai múlttal is rendelkezik, ám jelene és jövője ukrán (tegyük hozzá, jövője remélhetőleg nyugatos-ukrán lesz). Stasiuk viszont varsói származék, börtönviselt nemzeti hős – megtagadta a katonai szolgálatot, s 1981/82-ben szabadult –, majd hogy íróvá lehessen, Lengyelország legdélkeletibb csücskébe, a lengyel–ukrán–szlovák hármas határ közelébe, egy hegyi faluba költözött, ahol még áram sem volt. Mindketten saját irodalmuk fenegyerekei, és inkább külföldön aratnak osztatlan sikert (odahaza osztottat), magyarul az ukránnak eddig egy, a lengyelnek – ha jól számolom – három regénye jelent meg.

Európa peremvidékén élnek hát ők (és már megint: akár én, én, én), az egykori Galícia keleti részén, arrafelé, ahonnan a viccbéli magyar embernek ki sem kell tennie a lábát falujából egész életében ahhoz, hogy akár négy állam egykori-egyszeri polgárának mondhassa magát (persze kérdés, mi ebben a viccbéli, amikor valóságos – én, én, én is már három-négy állampolgársággal bírtam). Stasiuk lengyel útlevelével ma már persze úgy utazik, ahogyan akar – így esszéje is ilyen térségbeli utazásokról szól –, ám a legtöbb helyre vízumköteles Andruhovics ezt oly könnyedén nem teheti meg, így marad az időbeli utazás. Mint egy interjújában nyilatkozta, a lengyel határőrtisztekre még ma is úgy hat egy ukrán útlevél, mint egy riasztócsengő.

Egy cseppet visszatérve a december eleji ukrán helyzetre: Andruhovics egy 2003. őszi, a Lettre-nek adott interjújában úgy vélte, hogy „a 2004-es év Ukrajnában véleményem szerint hihetetlenül drámai, szenvedélyes és véres lesz. Eddig is sok embert öltek meg Ukrajnában, például ellenzéki újságírókat is.” Ő hát az én emberem, hisz Szerbiában is ilyeneket lehet(ett) mondani. Tegnap este például merényletet követtek el a szerb elnök ellen, de ez a világsajtó számára már nem is szenzációs hír, hiszen ép bőrrel megúszta. Majd ha megölik, akkor talán címoldalra kerülhet. Különben is kiderült, csak az amerikai nagykövetség sofőrje ütközött véletlenül velük – hát erre varrjunk kelet-közép-európai/balkáni gombot. Megjegyezném, föltűnő, hogy az írók sose ütköznek bele államelnökök kocsijába, csak valami nagykövetségi sofőrök és ügynökök. Írók, ezentúl ne remekműveket alkossatok, hanem autózzatok! (Ez persze egy rossz poén volt, de ideillő.)

Az ötlet, hogy (Közép-)Európa-élményeikről egyszerre írjanak, Andruhovics feleségének a fejéből pattant ki – örök hála jár néki ezért. Az én Európám alcímében szereplő „úgynevezett Közép-Európa” kitétel pedig előre jelzi, hogy nem arról a közép-európai, avagy közép-kelet-európai, illetőleg kelet-közép-európai diskurzusról lesz itt szó, ami a nyolcvanas években harapódzott el. Nem is a ma oly divatos, politikai lózungokkal teli európázásról olvashatunk, még kevésbé történelmi értekezésről – amolyan vázlat Európa három (vagy akárhány) történeti régiójáról. Nem mintha egy ilyen jellegű, új, illetve megújuló diskurzusra ne lenne szükség (ha lehet ilyet mondani, hogy mire is lenne szükség – a fene tudja), de ez esetben a két író esszéje is bőséges élményt nyújt, és ahogyan obligát módon mondjuk, továbbgondolásra késztet.

Bár itt és most én erről lemondok – elegendőnek tűnik családtörténeti bevezetőm –, maradjunk hát e két igen jó irodalmi igénnyel megírt munkánál, az úgynevezett Közép-Európában tett két utazásnál. Két, a romok közt tett utazásnál. Mint már említettem, az ukrán író inkább emlékei, a lengyel inkább egy isten háta mögötti falucska romjai közt tesz egy sétát.

Elöljáróban azonban még ki kell emelnünk, hogy az írások a XX. század legeslegutolsó éveiben születtek. Akárcsak Kukorelly Endre Rom – A szovjetónió története című könyve, amely szintén ekkor íródott, s 2000-ben jelent meg. A két esszé, illetve Kukorelly műfajilag többarcú kötete különös módon rímel egymásra, de nyilvánvalóan minden szándékosság, az egymásról való tudás nélkül. Hogy aztán leginkább a szovjet romokat, Szovjetunió-béli utazásainak emlékfoszlányait idézze fel (bár a hazaiakat és németországiakat is), Kukorelly egy kelet-német falvacskából indít: hogy hány szovjet – kb. egymillió – katona állomásozott ott, de „[o]tt senki sem számolt, a szovjetek maguk sem, vagyis ők biztosan számoltak, minden erősen számon volt tartva, viszont minden rosszul. Biztos, hogy rosszul számoltak, mert nem számoltak jól, és ezért van a rom. Ez a romhalmaz, akárhova nézel.”

Ehhez képest Andruhovics így indítja Közép-keleti revízióját: „Gyerekkorom óta vonzanak a romok, mondhatnám Danilo Kissel.” Mondhatná vele – Kissel, akit szintén a családi legendárium, mi több, magának a családnak a romjai foglalkoztattak regényeiben (és az apa nagy műve, a vasúti menetrend!), és persze a szovjet világ, a táborok romjai is. Helyben vagyunk: ez lenne az a Közép-Európa, ez a ma úgynevezett Közép-Európa, ahol az ember már tényleg csak a romok után kutathat, mert ami épült – mint mondjuk a határvidéken, Ukrajinában a hruscskovkáknak csúfolt lakótelepi „épületek” –, annak aztán már tényleg semmi köze Közép-Kelet-Európához. Csak a „por és bomlás, bomlás és por” maradt. Andruhovics az egykori Galíciát, a német, zsidó, magyar stb. stb. múltat veszi birtokba, de – ahogyan a téma szakértője, Körner Gábor megjegyzi –, az idegen múlt birtokbavétele ez. Szerencsénkre Andruhovicstól, az (ön)irónia nagymesterétől távol áll az a középeurópázós filozofálás, ami egy időben ellepte térségünket, őt az ipari romok, a régi civilizációk romjai, az utaké, a váraké, a régi papíroskötegeké érdekli, öregaszszonyok romjai, akik ugyanabban a ruhában ültek 1960-ban is, mint 1910-ben – valóságos csoda, hogy a ruhákból lett ruha-romok miképpen maradhattak meg öltözéknek (na igen, mert nem is akadt más).

S ahogyan számomra is mostanság köszönnek be a múlt romjai, így van ezzel ukrán szerzőnk is: „Ugyanígy szeretem a néha elviselhetetlenül szövevényes és ellentmondásos családi mitológiákat, a vándorlások, esküvők, születések, eltűnések különféle verzióit, a hirtelen felbukkant külső szereplőket és váratlan kitérőket. Elmeséli, dédapja miképpen került még arra a vidékre, amely akkor még a monarchia, „a leggroteszkebb birodalom része volt”. Ugyanúgy átélem mostanság, hogy „[a] családi eposzoknak sokszor több, egymással nem teljesen összhangban lévő változatuk is van, ráadásul egyik sincs összhangban az események menetének hivatalos, történelmi verziójával, amelyet a tankönyvekből ismerünk. Azonkívül a családi eposzokra (ahogy a tankönyvekre is) komoly hatást gyakorolnak a ponyvaregények és tévésorozatok, ennek következtében bármelyik tősgyökeres, két világháború között élt Ljutecija néni váratlanul ugyanolyan furcsaságokat művelhet”, mint egy brazil szappanopera-hős. Ez persze túlzás, de ha figyelembe veszszük, hogy már én is hazudtam (pontosabban: túloztam, elferdítettem) saját magam életútjáról, miért ne vehetnénk ezt ugyanígy készpénznek őseink esetében, akiknek mnemotechnikája ugyanúgy romlik, miképpen az egykori dokumentumok sárgulnak és válnak helyenként olvashatatlanná.

De tovább az ukrán–lengyel témához: a mitteleurópázó „kelet–nyugati” konferenciák „kényelmes, kávéházi fészkében nemigen ildomos keményen fogalmazni”, mindenesetre ő, mint enfant terrible felidézi, miket mondanak ilyenkor a fetiekről a szerencsés társadalmak képviselői: hogy nekik nem kell ismerniük a történelmet, hiszen nem is szoktak rá hivatkozni – „Csak a szerencsétlen társadalmak számára olyan rettentően fontos, mivel a történelem segítségével szeretnék megmagyarázni maguknak és másoknak a szerencsétlenségüket, legitimálni sikertelenségüket, tehetetlenségüket”. Persze mi, a szerencsétlen társadalmak tagjai ezen röhögünk – a múlt nélkül mozdulni sem tudunk. Sőt, a valóságban is, ha egy határon simán át tudunk menni, azon ugyanúgy meglepődünk, mint ahogyan megsértődünk, ha ugyanezen a határon nem tudunk átmenni. Így állunk a múlttal is. Igaz, később írónk inkább az amnéziára esküszik, azért imádkozik, hogy elfeledjünk lehetőleg mindent.

Andruhovics elmeséli nagyszülei és apja történetét – főképpen ez utóbbira hegyeződik ki a mese (én meg nem mesélem el, hogy legyen miért elolvasni a kötetet). Címszavakban csak annyit, hogy az ateista nagyapának mégis volt egy pragmatikus vallása: a haza (Ukrajina) felszabadítása, és ennek érdekében az ördöggel is hajlandó volt cimborálni. Gyermekként apja pedig „a hagyományosan galíciai értelmiségnek nevezett szedett-vedett népséggel” menekült nyugat felé, hogy végül Bécsből repatriálják őket mint szovjet alattvalókat. (Persze most, december elején e részek meg a kettős állampolgárságról, a repatriálásról – ? – szóló magyar–magyar vitát „élesítik ki” az emberben, mi mást is.) Az alkoholistává váló apáról, annak haláláról és temetéséről szóló részek viszont túlmutatnak a témán – meglehet, éppen ezért jelentik Andruhovics esszéjének csúcspontját; semmi történetfilozófia, semmi közösségiség, semmi Közép-Kelet-Európa, „csupán” az egyéni tragédia, vérbő ukrán iróniával előadva.  S még a vodka és az uborka szaga is érződik.

Természetesen mégsem mond le az emlékezésről, szerencsésnek nevezi magát azért, mert ott élhet, ahol „rettentően sokat számít a múlt. Némelyek meggyökerezettségnek nevezik ezt, mások elkötelezettségnek. Én nem tudom, minek nevezzem: „a világnak ezen a felén egyszerűen csak túl sok rom van, túl sok csontváz a lábunk alatt.” Szívemből beszél ez a még viszonylag fiatal ukrán író, ha szabad így mondanom.

Andrzej Stasiuk Hajónaplójáról ezt már nem mondhatnám el, viszont a (kis)térség országaiban tett utazásai, illetve topográfiai-meteorológiai eszmefuttatásai más szempontból ugyanilyen érdekesek, az esszé pedig szintén remekmű. „A közép-európai síkság lakójának ösztöne” vitte a hegyi falucskába, mert „én – a mazóviai rónák fia – mindenesetre örökös huzatot éreztem, keletről nyugatra és nyugatról keletre robogó, szüntelen légvonatot”. A síkságon ugyanis mindent le lehet rombolni, s úgy folytatja kissé érthetetlen fejtegetését, hogy mivel a városokat emberkéz emelte, azok egyszersmind más emberek folyamatos zsákmányának is tűnnek. A síkság a rombolás terepe, és „mi, magyarok” is megkapjuk a magunkét, pontosabban a magyarázatot, honnan össznépi nyűglődésünk: „A magyaroknak ilyen szempontból nyilván rosszabb. Az ő esetükben igazolást nyer a síkságok lakóinak régi mondása: bármerre is fordulj, mögötted a segged.” Ezt ugyan magam sem értem, viszont jól hangzik.

Inkább regény- és útinapló-, mintsem esszéízű munkájában sorra számol be új lakhelyének történéseiről, valamint utazgatásairól. Szomszédjának véleményéről, aki Nyugat-Lengyelországról beszél, hol „mintha még ma is összecsomagolt bőröndökön ülnének az emberek, hiszen minden ház, minden föld a németeké volt, itt-ott még őrizte a protestáns meleget az ágynemű, amikor rátaláltak” (és sajnos „Közép-Európában” a koffer-probléma ma is gyakran előkerül, nemrégiben, mint emlékezhetünk, Magyarországon is, Kertészt maximálisan félreértve, mert Közép-Európa a félreértések története is). Szlovákiáról, ahol a lengyel határtól tíz kilométerre már csak egy lengyel nyelvű felirat díszeleg, az is egy kerítésen: „Olcsó vodka nyitva”. A közép-európai lélekről, aminek létét meggyőzően se bizonyítani, se cáfolni nem tudta még senki, amelyet ő azonban mintha látni vélt volna egy vonatablakból: kölkök „biciklikereket gurítottak egy görbe drót segítségével a porban – apjuk, nagyapjuk játékát –, valamivel később pedig megpillantottam egy ugyanilyen kereket egy fához erősítve, amelynek kérgére valaki olajfestékkel ráfestette: NBA; az előbbi, egy kilométerrel korábban látott fiúk testvérei gumilabdával céloztak rá”. Vagy arról, amikor „Nagymihályiban B. kijelentette: »Olyan az egész, mint Mexikó«”. Továbbá „az étlapon pedig volt kávé algériai módra, vagyis tejszínhabbal és tojáslikőrrel. A hamis rum és Algéria eszünkbe juttatta, hogy szomorú keleti karneválon veszünk részt.” És ez az egész rész engem személy szerint szíven ütött, mert volt egy hasonló érzésem: Szabadkáról az utolsó esti vonattal utaztam haza falumba, s Olivier Todd Albert Camus életéről szóló monográfiáját forgattam. Éppen ott tartottam olvasás közben (első kötet), milyen nyomasztóak, koszosak voltak arrafelé, valamikor a harmincas években a vonatok. Miközben ez a vonat is ugyanolyan koszos és nyomasztó volt: kinn a hideg, téli éjszaka, fények sehol, olvasni alig is lehetett, inkább silabizálni, s félni kezdtem, vajon felismerem-e majd kivilágítatlan falusi állomásunkat, ahol le kell szállnom. Ráadásul a két vagonból álló szerelvényben alig voltunk. Végül az egyikben csak én magam; rettenetes élmény. A kalauzt pedig alig találtam meg a másik vagonban, és majdhogynem a vonaton ragadtam. Tiszta Algéria volt ez, tiszta Közép-Európa, és a kettő ötvözete: tiszta Balkán.

Egy lengyel ma már persze könnyedébben ironizálhat a régió múltján és sorsán, ezen a famózus tájjellegű lelken (nevezzük így, kell lennie ilyennek is, ha már van tájjellegű pálinka, amit Stasiuk nem mulaszt el kipróbálni, bárhol jár is, nevezzük meg először a gönczi barackot). A megvilágosodás, hogy érzi, közép-európai ő, egy mosás közben éri: „Talán OMO volt, talán Ariel, vagy valami más színes dobozos por. A távoli, szinte mitikus civilizáció – a Procter and Gamble, a Henkel vagy a Lever – az anyanyelvemen szólt hozzám. Mi több, más közép-európaiakhoz is a saját nyelvükön szólt: Prací prostriedok pre farebnú bielizeò. Proszek do prania tkanin kolorowych. Detergent pentru rufe colorate. Fékezett habzású mosópor színes ruhákra…” Ám sovány vigasz ez számunkra (kettőnknek, Andruhovicsnak és nekem, a nem EU-polgároknak). Persze nem kell mindent komolyan vennünk, ahogyan az is amolyan sˇvejkiánus sztori, amelyben Stasiuk monarchia-nosztalgiájáról ír, ti. hogy minden augusztus 18-án, Őfelsége születésnapján leissza magát. Az itt megörökített esetben Seregélyesen egy üveg körtepálinkával: „S úgy tűnt, kezdem kapiskálni, mi is volt a száz évvel ezelőtti Császárság: olyan tér, amelyben mindenfajta menekülés lehetségesnek látszott. Az ember anélkül változtathatott helyet, hogy teljes mértékben szakítania kellett volna addigi életével. Otthagyhatott mindent, hogy csak a legfontosabb dolgokat vigye magával.” Hogy közép-európainak lenni ezt jelentené: „élni a soha nem létezett Kelet és a túlságosan is létezett Nyugat között. Ezt jelenti »középen« élni, míg ez a közép valójában az egyetlen valóságos szárazföld. Csakhogy ez a szárazföld nem állandó. Inkább szigetre, sőt úszó szigetre emlékeztet. Mi több, már-már hajóként imbolyog, kitéve a kelet–nyugati és nyugat–keleti áramlatoknak és szeleknek.” S ha nem is egy briliáns metafora ez – innen a Hajónapló cím –, számomra ez az irodalmi megközelítés még mindig többet mondó, mint a konferenciaturisták elmélkedései a szerencsés és szerencsétlen társadalmakról. S hogy végül valami hihetetlenül banálisat mondjak: e két író (és őseik, szomszédjaik, alkalmi ivócimboráik) csavargásai az időben és a térben, át az emlékezeten és az országok határain át saját kis pozícióm megértéséhez, átértelmezéséhez jobban hozzásegítenek, mint az akadémiai és politikusi nyöszörgések, avagy a többnyire borgőzös hangulatban elaléló nemzetmentő és világmegváltó írók koncepciói szülőföldről, hazáról, az ősökről, a múltról, a nemzetről, (Közép-Kelet-)Európáról és legvégül, de nem utolsósorban, az írásról, az irodalomról.

S még csak pár szót Pálfalvi Lajos utószavának utolsó passzusa kapcsán, melyet teljes egészében idéznék, hisz érdemes: „A csata utáni tájkép nem túl szívderítő, de újabb katasztrófa egyelőre nem fenyeget. Nem tudom megállni, hogy végezetül ne hivatkozzam egy igazán nagyvonalú koncepcióra, amely akár e könyv optimista olvasatát is ösztönözheti. Nagyon messziről, a világ legszerencsésebb társadalmából nézve nem is állnak rosszul a dolgok. Zbigniew Brzezin´ski szerint a XX. század három legnagyobb geopolitikai eseménye az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, Európa felosztása két katonai tömbre, végül a független Ukrajna megalakulása. Ez zárta le az utolsó európai birodalom történetét, így ennek az eseménynek »nemcsak komoly geopolitikai, hanem filozófiai jelentősége is van«. Szóval nyugodtan konstatálhatjuk, hogy nem maradtunk ki semmiből. A történelmünk nemcsak alibi lehet.”

Nem tudom, Pálfalvi Lajos mikor írhatta utószavát, de e szent pillanatban ama konstatáció, hogy „újabb katasztrófa egyelőre nem fenyeget”, nem állja meg a helyét, akármilyen optimistán is olvasom én Andruhovics és Stasiuk két esszéjét. Igaz, ami igaz, amikor elkezdtem írni e szöveget, sokkal több pesszimizmusra adott okot az ukrajnai szituáció, mint most, amikor befejezem, még mindig december legeslegelején. De hogy a Beszélő e számának megjelenésekor mi lesz, abba igazán nem mernék belebocsátkozni. Maradjunk bizakodóak, miképpen bízom benne, hogy Az én Európám mint olvasmány az Önök Európája is lesz.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges