Szerbhorváth György

Nyomtatóbarát változat

Hogy a történelem ismerete mire jó és mire nem jó, arról erőteljesen megoszlanak a vélemények. Egy időben zseniális tanítómesternek tartották, majd lassacskán tudálékos, cvikkerét folyton elszóró és szórakozott középiskolai tanárrá vált, végül olyan lámpássá, amely lehet hogy világít, de a jövőre semmiképpen sem vet fényt, tehát azt illetően csakis a sötétben tapogatódzunk. A történelem ugyan arra is jó (vagy nem), hogy a világ felett ítéletet mondjunk, más koncepciók szerint meg egyszerűen csak arra való, hogy elmondjuk, mi történt pontosan. Majd kiderült, hogy sok mindent el lehet mondani, de hogy tényleg úgy volt-e, az már korántsem biztos, mert mi az, hogy (makacs) tény. Azt látjuk, amit látni akarunk, különben is, mindenki gondolkodása létbeágyazott és így tovább. Már azt sem tudjuk, hogy nem tudunk semmit. Szóval: fölöttébb zavaros az ügy.

Az utóbbi idők egyik legnagyobb (esszé)író felfedezettje a cseh, ámbár Franciaországban élő Patrik Ouředník, akinek két éve már magyarul is megjelent Europeana – A huszadik század rövid története című remek munkája. Egy ironikus, szarkasztikus Európa-történet – népirtással, gonoszságokkal, minden rosszal. A baromságok/bolondságok/téveszmék leltára e könyv, bár olykor esik pár szó az ún. emberiség ún. eredményeiről is. Meg hogy minek is örültünk, milyen sületlenségeket hordtunk össze, és esetenként hogy ábrándultunk ki a Nagy Eszmékből. E helyütt azonban nem Ouředníkről akarok beszélni, „csupán” azért említettem meg, mert nemrég egy lengyel szerzőtől jelent meg magyarul egy hasonlóan zseniális könyv, amely azonban regény, azaz kifejezetten szépirodalmi mű – Ouředníké „csak” szépirodalmi igénnyel megírt –: Andrzej Bart Rien ne va plus című könyvéről lenne szó, amely ha kevésbé tényszerűen is (mert mi is lenne a tényszerű?), de hasonlóan megkapó iróniával meséli el Lengyelország, a lengyel nemzet két évszázadát, olykori kitekintéssel a nagy európai történésekre és eszmékre. S hogy mi (magyarok) hová helyezzük el magunkat e történetben, már csak magunkon múlik.

Andrzej Bart mifelénk ismeretlennek mondható, de a Lódzban élő, ötvenes éveit taposó író másutt sem túl népszerű, hiszen ez voltaképpen csak a második regénye (inkább filmezéssel foglalkozik feleségével együtt), és noha a Rien ne va plus franciául is megjelent, bizonyos szintű sikere is lett, mégsem érte el a hírnév. Igaz, erről maga is tesz, elég rejtőzködő életmódot folytat, kerüli a nyilvánosságot. A regény egyébként már 1984-ben elkészült, a párizsi emigráció kezébe került, de aztán telt-múlt az idő, s végül egy kis lódzi kiadó adta ki először 1991-ben (és most jön a második kiadás). A kötet értő fordítójától, Pálfalvi Lajostól többek közt azt is megtudtuk, hogy Andrzej Bart 1991-ben megkapta a legfontosabb emigráns irodalmi díjat egy genfi alapítványtól, amit korábban ellenzékieknek adtak, ekkortól pedig olyanoknak, akik leszámolnak az átpolitizált, hazafias irodalommal, és non plus ultra innovatívak is. Úgyhogy a legrangosabb lengyel irodalomkritikusok végül igen elismerően szóltak könyvéről, igaz, a kötet újabb kiadásának hátoldalán olyan, reklámfogásként is értelmezhető, fiktív vélemények szerepelnek, miszerint idétlen diákoknak való üres szórakozásról van szó, amely megsérti a lengyelek nemzeti önérzetét, mert a nemzet történelme nem egy hülyegyerek álma; vagy hogy miért ő kapta a Bart Koscielski-díjat ezért a könyvért, ahelyett hogy Józef Zlentarnak ítélték volna Édesanyám, miért szültél a világra című verseskötetéért.

A kötet énelbeszélője, a lengyel történelem két évszázadának megfigyelője azonban nagyon is tudta a választ arra, édesanyja miért szülte a világra – semmiképpen sem azért, hogy meghaljon. A XVIII. századi sienai főúrnak, Tomasso d’Arzipazzi hercegnek ugyanis az az ötlete támadt, hogy a túlvilági út helyett egy ördögi festővel szerződjön le, aki megfestette portréját, és ide, a képbe költözött át halálakor a lelke, tudata. A kezdeti süketség után aztán elkezd látni s hallani, s megkezdődnek kalandos vándorévei. VI. Pius egyik bizalmasa, Baudi hintaján jut el a forrongó lengyel vidékekre, hol többnyire nem világos, ki az úr. A pápai követ a festményt az utolsó lengyel királynak, Szaniszló Ágostnak ajándékozza, akire, akárcsak a lengyelekre, rájár a rúd. Az Orlandóra emlékeztető időutazás során így a kép először ott csüng a király termében, akit aztán megfoszt hatalmától egykori szeretője, az orosz cárnő, Katalin. Szaniszló Ágost elajándékozza d’Arzipazzi mását egy egyszerű parasztpolgárnak, aki gyermeke keresztapjának kérte fel a nagy bajban; a portré majd itt hallja meg, hogy Katalin a klozeten kapott gutaütést, neki sem lett hát szép vége. Aztán jönnek Bonaparte katonái, majd a kozákok, akikről eddig portréelbeszélő hősünk csak egy leírásból hallott, melynek szerzőjét megette valamelyik általa kutatott nép. A számtalan felkelés egyike során – olykor alig ússza meg, hogy a lázadók el ne égessék –, lakonikusan jegyzi meg, hogy a főuraknak (s így neki) addig nem kell félniük, amíg a csőcselék szenved a csőcselék kilengéseitől. Majd egy bordély rulettasztalára bámul le a falról, később nemesi házba kerül, aztán polgári lakásba, közben zajlik a lengyel nemzet drámája, amelyből XVIII. századi olasz létére nem sokat ért. Naivitása voltaképpen Bart iróniája, de ne feledkezzünk meg az erotikus részletekről sem (amelyekből az 1980-as években a nyolcvanon felüli párizsi lengyel emigrációnak nagyon is sok volt, ezért nem adták ki a könyvet, ám számunkra már igazán élvezhető a sok gagyi pornópróza után ez az erotika). A lódzi gyárkémény árnyékában a kapitalizmussal ismerkedne, ha értené annak logikáját (egy nemesember számára a pénz szükséges, de az magától kell hogy adott legyen), majd a forradalmi összeesküvőket, a kommunistákat szemlélheti meg – hogy ők meg mit akarnak, az se túl világos neki, bár valahol szimpatikusak számára az izzó lelkű idealisták. A romok alatt éli túl Varsó II. világháborús lerombolását, aztán egy szocreál festőhöz kerül, s ismerősen, meleg szívvel üdvözli a szívének kedves, idealizálóan ábrázoló festészetet a korábban látott, ámde érthetetlen XX. századi irányzatokhoz képest, s nem is érti, a szocreál festő miért szenved azért, mert azt kell festenie, ami van, ráadásul még szebben… Végül az őt őrző, a szocializmust megsínylő család beadja múzeumba, restaurálásra vár, s d’Arzipazzi az indirekte átélt két évszázad után ezt örvendve summázza, mert ami sok, az sok: „Az én lengyeleimnek is a legjobbakat kívánom, de nekem most már csak nyugalomra van szükségem.” Hisz maga mint portré is nagy utat tett meg, s folyamatosan azt kellett megérnie, hogy egy idő után e ragyogó festményt (vagyis őt) már egyre kevésbé értékelik.

E rövid ismertetőre azért is szükség volt talán, hogy a formai ötletre is kitérhessünk, e posztmodern játékosságra, kiemelve Bart d’Arzipazzin keresztül megnyilvánuló iróniáját a nagy nemzeti narratívákkal, illetve a történelemmel mint olyannal szemben. És persze az olvasatok: egy népnemzeti lengyelt nyilván kiakaszt e könyv, más lengyelek viszont jól elnevetgélhetnek rajta. Meg persze az sem mindegy, ki mit tud egyáltalán a lengyel történelemről – egy történelembúvár számára nyilván érdekesebb, mint annak, akinek Lengyelország történelméből legfeljebb Chopin és Lolka meg Bolka, a Szolidaritás és II. János Pál pápa, a munkássztrájkok és a vodka meg a jó lengyel csajok jutnak eszébe. Magam is inkább utóbbiak körébe tartozom, persze, a könyv ösztönzőleg hat arra, hogy belemerüljünk e hányatott sorsú nép (vajon melyik nem az?) történetébe és kultúrájába. Bart sejtet, hisz a XVIII. századi sienai nemesember ugyanúgy nem tud semmit, ahogyan mi sem, ám bármelyik korszaknak is nézünk utána, láthatjuk, Bart ebben az értelemben nem fikciót ír – amúgy is inkább mindennapi eseményeket ír le, romantikus vagy kommunista fiatalok beszélgetéseit, táncolását vagy szeretkezését, étkezéseket vagy öldökléseket, nélkülözést vagy dorbézolást, romeltakarítást vagy munkahelykeresést. Szóval: történelem alulnézetből, megspékelve a portré-nemes elmélkedéseivel Európa arisztokráciájának sorsáról, az alig is értett új eszmékről és a régi szép időkre való emlékezésről (a zsidósággal való gonosz bánásmód pedig egyenesen felfoghatatlan számára). Bart azonban egy helyen téved: amikor d’Arzipazzi egy sivár szobában hónapokat töltött el, és unalmában hónapokig egy méh életét és halálát figyelte meg – nos, egy méh átlagéletkora ennél jóval kisebb, ilyen körülmények közt pedig egy napot bírt volna ki. Részletkérdés, persze.

Bart hercege többször is kijelenti, hogy nemigen ért már semmit sem: „Amióta itt rostokolok vidéken, már semmit sem értek Európa első udvarának családi-udvari kombinációiról.” Másutt úgy vélekedik, hogy amikor még valóságos lény volt – így utólag olybá tűnik neki, bár akkor még nem úgy érezte –, élete nagy jelentőségű volt a világ alakulására nézve, minthogy különféle csatákban vett részt. (Másutt viszont arról szól, hogy egész életében a hazárdjátékok érdekelték, erre ment el ideje és vagyona nagy része – e szenvedélyére utal a kötet címe is, ami magyarul kb. annyit tesz, hogy többé nem lehet már tétre tenni.) Bart itt nyilván az ezen írás elején már jelzett történelemtudományi kérdésekre utal: a XVIII. században hősünk még „értette”, mi zajlik, és akkortájt ezt még a tudósok is így látták. Miképpen anno a győztesek is mindig úgy vélték, győzelmeik az ő kivételes erényeiknek köszönhetők, míg a vereségek, mondjuk, inkább a véletlen számlájára írhatók. A perspektívák változnak, ennek fényében a megítélés is – a könyvben számtalan utalás található arra, ki hogyan ítélte meg erről vagy arról az oldalról a lengyel nemzeti romantikát, az oroszokhoz való viszonyt (lásd a lódzi fejezetet, mely az oroszok alatt hatalmas ipari központtá vált), a nemzetállam kialakulását vagy éppen a varsói felkelést a világháború végén, aztán meg a szocializmus avasszalonna-ízét. Hisz hercegünk bőségesen idéz az elcsípett beszélgetésekből, de egyre kevésbé – illetve csak XVIII. századi szempontjai szerint – tudja megítélni az eseményeket. Bart könyve ettől zseniális, éppen ettől a perspektíva-játéktól.

D’Arzipazzi a könyv végére már a lengyel nemzet legnagyobbjai közt tartja magát számon – joggal, hiszen köztük élt a legtöbbet, kétszáz évet, így ő a legidősebb, aki mindent megélt, minden rosszat, amivel a történelem, a sors e nemzetet sújtotta, de felemelkedését, megmaradását, ragyogásait is. Látja, ki mikor hogyan asszimilálódik éppen orosszá vagy porosszá, illetve ezek barátjává, s fordítva, vissza lengyellé. Hogyan tartja valaki a lengyelt a világ legelső nemzetének, hogy másnap – amikor újfent zavargások törnek ki, változik a hadi helyzet – már a legutolsónak. Eközben felépül egy nemzeti mitológia, amit Bart aztán ízekre is szed. Mi meg röhögünk az egészen – d’Arzipazzi arisztokratapártiságán, de azon is, amikor ugyanő a csőcseléken röhög, kik egy fosztogatás során minden megtalálható piát egybeöntöttek egy hordóba, nehogy valaki jobban járjon, s így „igazságosan” ihatták le magukat a sárga földig.

Mi, magyarok is jól ismerjük ezeket a dilemmákat, és csak sajnálhatjuk, hogy nem akadt még magyar regényíró, aki ilyen roppant erővel és humorral állított volna tükröt elénk. Van itt azonban egy kis probléma: eddig nemigen volt sok közöm a lengyel nemzethez, kultúrához, de most szinte fölnézek e hatalmas európai népre… Amin ők átmentek az utóbbi kétszáz évben, az bizony nem semmi, és hol vannak, ugyebár, ma? Nagy ország, nagy nép, győztes utolsó háború, az újabb elnyomatásból is először kezdtek el kikeveredni, aztán az a csomó Nobel-díjas, a pápa, ma meg gazdasági mutatóik stb. Ezt hívhatnánk Thomas Bernhard-effektusnak: csodáljuk az osztrákokat, mert olyan nagyszerű osztrák–zsidó koponyát adtak az irodalomnak, mint Bernhard (és még Jelineket is betehetjük most a sorba). A lengyeleknek meg, íme, ott van Bart is. Az oroszoknak Jerofejev, az ukránoknak Andruhovics stb. És a magyaroknak?

Persze ez így igazságtalan kérdés. A magyarok – így egy fiatal magyar író frappáns mondata – mióta megszülettek, azon elmélkedtek, mikor fognak elpusztulni. A lengyel példa arra mutat rá, hogy ország nélkül is túlélhet (legalábbis egy ideig) a nemzet, már ha ez a nagy cél, semmi más. Csakhogy az utolsó lengyel királynak volt végül egy utolsó nagy dobása. Egyébként – miközben d’Arzipazzi csodálja Szaniszló Ágostot – ez mintha kimaradt volna a regényből, no igen, a mitománia lebontásába ez kevésbé fért volna bele. Tudniillik 1772–73-ban Lengyelországban megszületett Európa első oktatásügyi minisztériuma, amit ugyan még másképpen hívtak: Nemzeti Köznevelési Bizottságnak. Érettségi tételekkel persze nem foglalkoztak, de Rousseau-t kérték fel szaktanácsadónak. Hogy áfás számlát adott-e tanácsaiért, arról nem szól a fáma, viszont azt üzente a lengyeleknek 1769-ben, hogy egységes iskolarendszert csináljanak. Az utolsó lengyel király, II. Szaniszló Ágost (úgyis mint Poniatowski) megfogadta a nevelés nagymesterének tanácsait, s miután országát felosztották, ami kb. a megsemmisüléssel volt egyenlő, mégis úgy gondolta, nincs minden veszve, s feltételként szabta, hogy a bizottságnak meg kell maradnia (kuratóriumként működött tovább – hát ez is ismerős –, de ez egészen 1825-ig fungált is rendesen). A bizottságot ugyan később feloszlatták, de világi iskolák sora nyílt, s a Bart által lesajnált, ámbár d’Arzipazzi által csodált király naplójába ezt jegyezte le: „Ha kétszáz év múlva is lesznek emberek, akik lengyelnek fogják hívni magukat, akkor munkám nem volt hiábavaló.” És így is lett.

Tehát: útravaló ez a nemzetmentőknek, hogy is kéne csinálni. Továbbá csodálat az utolsó lengyel királynak, d’Arzipazzinak és természetesen Andrzej Bartnak. Még ha három különböző oldalon is álltak.

(Andrzej Bart: Rien ne va plus.
Fordította Pálfalvi Lajos. Európa Könyvkiadó,
Budapest, 2005. 512 oldal, 2800 Ft)

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges