Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

I.

A szörnyszülemény szókapcsolat, a félmúltas, a múltkori „prezenciák”-kal szemben áll itt.

II.

Kérdéseink nem „irányulnak”. Wittgenstein, akiről itt többször is szó lesz, mond olyat, hogy (Tractatus, mindenütt a továbbiakban, ahol mást nem jelölünk; de, megjegyezzük, csak egy W.-életrajznál és gyér idézgetéssel a T.-nál maradunk majd, 6.5, nem a leggyakrabban idézett hely, igen közel a nevezetes 7-eshez) „Zu einer Antwort, die man nicht aussprechen kann, kann man auch die Frage nicht aussprechen”, ld. Márkus György fordítását, Akadémiai, 1989, itt a magunk hevenyészett módján: „Olyan válasz dolgában, amely kimondhatatlan, kimondhatatlan a kérdés is.” W. kellemesen, előnyére él a német „sprechen, aussprechen” jelentéstartományával. Mert a 7-es is így fejezi ki a felismerést: „Wovon man nich sprechen kann, darüber muss man schweigen.” Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Hagyjuk most ennek a jeles megállapításnak történelmi koroktól, helyzetektől függően favorizált értelmezési változatát, de azt a lényeges kérdést is, hogy a „Wovon” vajon kizárólag a T. 6.55 alatt/mellett jelentett „Es gibt… Unaussprechliches. Dies zeigt sich, es ist das Mystische.” Vagyis van kimondhatatlan, bizony van, és ez megmutatkozik. Ez mint a Misztikus mutatkozik meg. Tehát ez a Misztikus-e csupán a „Wovon”, vagy valami konkrét dolog is, s akkor megvan, amiről nem lehet beszélni, és ez zavarossá teszi az alaphelyzetet, mert ha kimondjuk, ha nem mondjuk, bennünk pl., de abban is, aki nem hallja, mert nem mondjuk ki, szintén megvan, és a Misztikus Mutatkozó meg a kicsinyes okoknál fogva nem mondandó között ott vannak fontos, életszerű dolgok, például amikor taburól van szó, amikor a kimondás szétzúzná a nagyon is nyers tényszerűséget – mely, persze, időbeni, múlandó is lehet, mondjuk „Magamévá tettelek”, „Magadévá tettél”, „Nem tudok mit tenni érted”, „Kutyátok megmenthetetlen”, „Muszáj így élni, mert…”, és végtelen a sor –, és nem hihetem, hogy az életet oly fontosnak ítélő W., erről lesz még szó, megfeledkezett volna az életnek ezen elemeiről. De ez, szerencsére, nem tárgyunk itt.

Tárgyunk képlékeny. Vitatható, és ahogy egyre beljebb hatolunk, annál inkább az lesz. Amiképpen megvan a magam (kétségkívül, talán furcsán egyéni) véleménye az úgynevezett (vagy a valódi) vitákról, itt nagyon jól meghúzható lépésnek tartanám (a vitát).

Még egy mellékmegjegyzés: a vitát olyankor tartom kétes értékűnek, amikor valakinek valami lényeges dolgához valaki hozzászólt, de olyan rettenetes egyértelműséggel (? na ja) bizonyította, hogy vagy nincs hallása a dologhoz, vagy annyira mellénéz, hogy már nem azt látja, hanem valami mást lát, s ha ezt észrevételezzük, a dolog nem marad annyiban, a korrekcióból viszontválasszal vita lesz, s nem tudományos „Sachverhalt”, hogy Wittgensteinnel szóljak, hol lenne egy ilyen tengeri herkentyű méltó és méltányos vége.

III.

Nem hinném, hogy az „értelmiségi”, az „értelmiségiség” fogalma (ez utóbbi: az értelmiségi ember ily vonatkozású jellemzője, durván szólva) könnyen meghatározható lenne. Nem is volna érdemes bajlódni vele akkor.

Nincs szakfilozófiai műveltségem, olvastam csak száz-kétszáz hosszabb-rövidebb értekezést a filozófia filozófiájának, az általános gondolkodás filozófiájának, a művészet filozófiájának stb. tárgyában, és 49-51%-ig körülbelül sejtem, hol kell idézeteket keresnem… ezért ezzel a művelettel igen tartózkodóan, csínján bánok majd, visszaélni nem akarván. Tehát nem tudhatom, Heimito von Doderer (akit egy mai magyarországi értelmiséginek vajon ismernie kell-e? kezdődik!) a maga kútfejéből „favorizálja-e” annyira a gondolkodni, nem gondolkodni kérdését, tehát hogy mikor valaki azt gondolja, hogy ő ezt és ezt „gondolta”, hát akkor nagyon messze jár ő még a gondolkodástól. Így van ez az értelmiségiséggel is, jelentős részben, másfelől meg fordítva. Óvatos leszek. S nem azért, mert úgy „gondolom” (remélem!), hogy a vitavádak, gyanúperek nagyon is közkeletűek-átláthatóak, nem lehet véletlen, hogy puszta értelmiségi, amatőr filozófia-ismerő és irodalomtörténész-búvár gyakorlattal is visszakézből találtam ellenérvet olyan dolgokra, melyekkel szerény írásos igyekezeteimet („esszéimet, naplóimat”) bombázgatni szokták. Az első ilyen vádat Umberto Eco utasítja vissza, őt – stílszerűen – igen sokadszorra idézem itt: „Az olvasónak feltűnhet” (U. E.: Irodalomról… stb. Európa Kiadó, 2004, Barna Imre és Gecser Ottó fordításai), „hogy ugyanazok a példák vagy témák vissza-visszatérnek különböző írásokban, akár évek távlatában is. Szerintem ez természetes, hiszen mindenki magával cipeli saját »iskolapéldáinak« bőröndjét. Az ismétlés pedig… a fontosságukra hívja fel a figyelmet.” Eszemben sincs tehát itten effélék miatt mentegetőzni. Kocsis Zoltán (történetesen az Európai Utas 2004/2-es számában válaszol egy kérdésre, nevezetesen: nem aggodalmaskodik-e végül, hogy „a próbákon igyekszik minden kívánságát elmagyarázni, indokolni”. Kocsis erre: „Felnőtt embereknek tekintem a zenekar tagjait. Ha csak azt mondanám, hogy »szóval: forte«, akkor úgy érezném magam, mintha valakit meghívnék ebédre, és bifsztek helyett cumisüveget tömnék a szájába.” A kérdés: „Így meg esetleg túlbonyolítja.” Kocsis: „Lehet. Egy külföldi zenekarnál Herr Müller biztosan fölállna, valószínűleg a brácsaszólamból” (ah! jól elmegy a belterj, de kockázatos. TD.), „azzal, hogy Herr Kocsis, ne tanítsa a zenekart.”

Hát nincs „boldog szerelem”, mint a költészet is vallja. A harmadik példa (ismétlés, bőbeszédűség mellett az állítólagos omnipotencia vádja, mármint – vicc! – az én omnipotenskedő törekvéseimé) Wittgensteinre vonatkozik: szintén idéztem már egyebütt. A kis életrajzi kötet végén áll, igazságosan (Wuchterl/Hübner, rororo, 1991) Herbert Marcuse talán igazságtalan vádja: „Der stil, in dem dieser philosophische Behaviorizmus sich darstellt, ware einer Analysis wert. Er (Wittgenstein, TD.) scheint sich zwischen den Polen päpstlicher Autirotät und gutmütiger Anbiederung zu bewegen.” Ejha. Egészen eltekintve attól, hogy németül kifogásolhatóan tudó ismerősöm, a szövegre ránézve, azt kérdezte: „Polen? Már 1967-ben is lengyel volt a pápa?” Tehát a wittgenstein–behaviourista filozófia stílusa megérne egy misét, analizálólag – így én –, mert mintha a végső pápai tekintély és az igyekvő idomulgatás végletei között mozogna. Ennyit erről.

Mi a tanulság? Eco, a rororo-életrajzok (bármelyike), olykor (többnyire) az Európai Utas is kimondottan tanulságos értelmiségi-olvasmány.

Ám amikor ezeket a dolgokat előszedtem, nem értelmiségi mivoltom vezérelt. Merőben szakszempontúlag, illetve „fogorvosi váróban” (csak épp otthon) lapozgattam ezeket a könyveket, az újságot. S célom, vagyis a matériák felhasználása, sem értelmiségi jellegű volt, hanem írói, önös, emlékiratírói – emlékszünk, ezek védték magukat örökké!

IV.

De talán elsődleg inkább udvarias voltam vele, hogy ezt itt mind összehordtam, mert az érdeklődő figyelem – ha én nem érdekeltem is lázasan – felkészülhetett a „tételre”, mi is az értelmiségiség, mi hát? Gondolom, akadhatnak ezzel kapcs. szerény, öntudatos, tanácstalan válaszok egyképp, de sehogyan sem tudnám a Wittgenstein-féle „a Misztikus” fogalomkörébe, ennek okán kimondhatatlannak tekinteni a dolgot.

A dolgot, igen. Az értelmiségiség az egy olyan valami dolog. (Nem a csigolyameresztően hülye „az egy dolog” rossz német fordítást értem ezen, ahol is „das ist eine Sache”, az az egyik dolog, volt az eredeti, de hagyjuk. Értelmiségiből lesüllyedt kultúrjav, talán a tévén, talán az újságokon, talán a félművelt (mi az? az is micsoda?) fontoskodáson át lett közkincs. Már-már a kocsma környékén is ilyen szöveggel kérnek egy húszast, csak kajára.

S itt nem voltam (az iménti butasággal) „elit”. Semmiképpen sem az értelmiségi elit kérdését szeretném behatárolni (rémes szó, de… hagyjuk), méghozzá azért nem, mert ugyanúgy nem tudom, honnét lesz egy értelmiségiség elitség, ugyanígy nem, hogy a „megelőző fokozatból” hol kezd kibontakozni az értelmiségiség.

Szépen állunk, nemde?

Ahogy reggel vásárolni leszaladtam, valami falragaszon (ritkaság, hogy nem tánczenekar nevét – Bori Erzsébet remekül megújított kifejezése a Nariban! hát persze, ez a pop és rock: ez volt régen a tánczene, értékében, igényében ma is az, legföljebb túlságosan is táncolni kell rá, lásd techno, diszkó, vagy tűnődni kell rajta, vagy ordítozni kell rá stb. –, nem, egy színész nevét láttam… (ah, embertársak, értelmiségiek és nem, hányszor láttok a három tenoron kívül színészarcot plakáton? ritkásan) egy színész arcát láttam, éspedig karakterszerepben, és beugrott:…!

De szabad ezt? Csak mert úgyse tudom levezetni tételemet, gyengeségemet beismerve előrevágom: Az értelmiségi = a szellem embere karakterszerepben.

Akit csak ennyi érdekelt, most megtudta (véleményemet), falhoz vághat(ja).

Mehet értelmiségi (vagy sem, de hát a Beszélő eléggé értelmiségi folyóirat és több) dolgára.

V.

Napok óta jegyzetelek.

Ahogy Pilinszky az Impromptuben összevissza csatangolt. Erről jutott eszembe, erről a csatangolásról: milyen keveset mozgok. Mozgásszükségletemet főleg éhezéssel helyettesítem. (Sokat ülök, mert sokat írok, fordítok, pihenésül tévét nézek, vagy hagyom, hogy nyáridőre bediliző verébkém az ülepem mögé építkezzen a fotelba, aztán fülemet, orromat vagdossa vadul, mint a Tűzlopó máját a ragadozó madár.) Nem cigarettázom. Tehát a fogyásnak sok hendikepje van, ha jól használom ezt a szót. (Nem biztos, hogy épp lószempontból kifogástalanul.)

De: az értelmiségiségnek nem kritériuma a „hány kiló”, a „szép vagy sem”, „ősz vagy kopasz”, „így kopasz vagy amúgy” stb. Nincs olyan, hogy „értelmiségi fazon”. Ahogy volt „királyi jelenség”, „fejedelmi” etc. Valahogy az értelmiségiség, ha el nem rontjuk, maibb, azótaibb, demokratikusabb. Nem kell hozzá éterien pergamenszerű bőr, szivar (végképp nem!), cigarettafüst fellege, homlokránc, katedra, szerkesztőség, tárcarovat-birtoklás, semmi. Csak szerelem kell és kész (a szerelemhez a kupléban). (A kuplé nem a kupleráj, na.)

Csak: vajon?! (I wonder. Ezúttal a magam fordításában, TD.) Az értelmiségiséghez csak értelmiségiség kell és kész? Nem ilyen egyszerű. Az értelmiségi nem is a világ legősibb mesterségét űzi. (Bár hogy nem szívtak-e előbb valamit, mit tudom én, a Paradicsomban, a barlangban – ez eldönthetetlen kérdés. Ide is vág Wittgenstein 7-ese: amiről nem lehet beszélni… De itt mely nagy okból nem!!)

Az értelmiségi nem okvetlenül gondolkodik értelmiségiségben. (Ezzel mondtam a legborzalmasabbat, hódolván az oly sokszor-sokszor üdítően verzatil, kiváló Sz. Ákos irályának, ő pécézte ki kedves tárgyaim egyikét, „banbenben gondolkozni” c. esszéjében [2000]). Még egy ilyen, a harmadik itt is: az „erről szól” (arról szól). Már ahol igen bárgyú, ottanra értem. Ahol közhelyes.

Vannak értelmiségi közhelyek is szép mennyiségben. (Fenséges közhelyek is voltak. Suta szóhasználatok. Nem tárgyam itt a műtöri, hát nem térek ki rá: milyen esetlen az angol sublime ilyetén fordítása: „fenséges”. Holott már meghonosodott, elég baj.) Az értelmiségiség nem nélkülözi a közhelyszerűséget.

Közhelyszerűen értelmiségies, még ezt a dúlt kijelentést – vagy megvetőlegességet – is el tudom képzelni. Nagyobb megerőltetés nélkül.

Következhet ebből, hogy értelmiséginek lenni nem új keletű dolog. A történészek (van-e értelmiségiségtörténész?!) megmondhatják, a középkor tudósai, egyházi és nemesi, főnemesi emberek stb. miért nem lehetnek ma az „értelmiségi” szóval jelölve, s hogy honnan jön ez, mikortól? Goethe volt? Nem, nem, de ebbe még nem megyek bele, mert ez (leszámítva az előrelökött végső meghatározást) tárgyunk lényegei közé tartozik. Az ilyesmi.

VI.

Kontárkodni (még jobban) nem akarván, addig merészkedem csak, hogy van – ugyebár! nagyon is van – műszaki értelmiség; méghozzá legalább háromféle. Az egyik a műszaki dolgokat kezeli műszaki értelmiségi szinten (képzett, jól fejezi ki magát, gondolkodó fő – de főleg csak műszakilag). A másik: mindezt, plusz az irodalomhoz, a filozófiához, zenéhez stb. is konyít valamit. A harmadik nem egyszerű ötvözete e kettőnek, hanem – legnemesebb válfaját tekintve – szépészeti és gondolkodástörténeti erényekkel kitüntetve, tehát jóféle kulturális javakon épülve és üdülve, kreatív elme, feltaláló, kezdeményező… mit tudom én a mai projekt s egyéb szavakat.

Hagyván a műszaki értelmiséget (csak azt akartam volna mondani, hogy az ipari forradalom nem hozhatta az „értelmiségi”-t, szemben a technika emberével, mert miért lenne a magamféle író például, bár nincs műszaki érzéke, „szemközt” a műszakiság emberével, dehogy vagyok!), hozzátéve: lebuktam, mert íme, ha igazi értelmiségi volnék, tudnám a „projektmenedzser” és más ily fogalmak pontos jelentését. Na, tudom én… csak abban kételkedem, hogy van (pártemberségen, divatfiságon, szerencsefiságon, pozicionáltságon merőben is letisztítottan túl, pontos jelentése!)
– – –
Hagyom tehát, ismétlem a szót, a történeti szempontokat, inkább kotorászni kezdek emlékezetemben. 66 éves vagyok, a II. világháború előtti időket inkább szüleim elmondásából és könyvekből ismerem, de ha itt egy pillanatra elidőzünk, apám (nem vagyok aparegényíró!) példája s apám barátjáé: érdekes példa, a két ember típusa nem egészen tisztázható, fogalmilag nem. Apám barátja – oly életkoromban, mikor pedig nagyjából már távolított az Újhold köre, s inkább Mészöly Miklós és Ottlik Géza félig-atyai, bátyuskai barátságának örvendhettem, volt tehát, ha a mai szemmel nézve csekély is, ilyen-olyan szellemi műveltség-kisbatyum –, igen, a Jóska bácsi megdöbbentett engem, amikor egyszer, ritka alkalom, nálunk járt látogatóban, s hihetetlen dolgokról mesélt, mit tudom én, nem az, hogy Schopenhauerről, de majdnem még Wittgensteinről is (bár nem tudom, mint a régi úri osztály tagja, épp ebben az irányban hatolt-e előre, de Benedetto Croce, Dilthey, Heidegger – ?! Sartre stb. nyilván ott volt az étlapján), és hozzá képest apámat fogyatékos szellemnek kezdtem érezni. Igazságtalan voltam. (S főleg pofába sértenem nem lett volna szabad őt aztán!) Mert apám velem „együtt” olvasta nemcsak az általa már gimnazista korából ismert Dosztojevszkijt, későbbről Rilkét (Kafka nagyon kieshetett a húszas–harmincas évek Magyarországán), de Camus-t, Sartre-t (bocs. az ismétlésért), Faulknert, Hemingwayt, Graham Greene-t ugyanúgy megelemezte nekem, ahogy csatangolásaink során Mészöly, s apám annyiban is szellemi embernek bizonyult aztán, hogy még elvonulásomba is beletörődött, 1978 tájára, sőt, azt mondta, jellegemhez még ez illhetett kreatívabban… apám akkor 84 éves volt!

Jóska bácsi és dr. Tandori Dezső (apám): kétféle értelmiségi-típus. Apám lemaradt az elméletről. Gazdasági dolgokkal foglalkozott. És közgazdász-értelmiségiként értette meg idős korára is az akkori-újabb fejleményeket, s értené a maiakat is, holtbizonyos (ha élne). Nem szólva róla, hogy már a húszas években adóügyi pénzügyes volt, később kereskedelmi államvasutas, és így tovább, külügyminiszterekkel kellett tárgyalnia (szerencsére csak 1941-ig, akkor kirúgták). Nagyon sajnálom, hogy engem a kereskedelmi dolgok (akkoriban) úgy untattak. Kincseket vesztegettem el. Apám tehát bizonyos szempontból összetettebb, komplettebb értelmiségi volt, mint én (még ha másképp főhivatású is, más mód „profi” és fél).

VII.

Ha azon gondolkozom el, hogy magam, érettségizvén 1957-ben, tehát közvetlen 1956 után kerülve (nagy szerencsével, értelmiséginek nevezett származásom ellenére) az egyetemre, megjegyzem, akkor már igen idős (61 éves!) apám nem mindenben egyértelmű örömére (és tanárom, Nemes Nagy Ágnes, nagy iskola, roppant megkönnyebbülésére)… apám közgazdasági pályán látott volna szívesen, s talán idegesítette, hogy még mindig ő a felelős értem… ez volt a Camus, Faulkner stb. másik oldala… de a helyzet később se lett rosszabb, sőt, ebben-abban jobb, vele… Küzdelmes. Ezért is nem akarnék én aparegényt írni. Nem tudnám igazságosan. S a halottak oly kiszolgáltatottak. Nos, ha inkább azon gondolkozom el tehát, miféle értelmiségipalánta voltam én 1957–1962 között, egyetemistaként, hát…

Megnyugtatok mindenkit: nem önéletírásról lesz szó itt. Csak valami kis örömemre beugrott a saját példám is, miért ne néznénk meg. Nem fogom kímélni a fiatalembert.

Szabályos iskolát jártam ki. Abban az időben ez volt a „divat”. Petőfi és Arany után Ady, aztán József Attila, Kosztolányi, közben Tóth Árpád, kicsit Babits. Füst Milán és Kassák félresodródva, sajnos. Szép Ernő, akinek személyében a legjelentősebb magyar írót van szerencsém ismerni a XX. századból, még csak hallomásból volt ismeretes a számomra. Őt a 70-es évek vége felé ismertem meg, ha jól mondom; itt mindegy. Aztán tanárom és baráti, ismeretségi köre: Jékely, Kálnoky, Mészöly Miklós, Mándy Iván, szellemi emberként még Lengyel Balázs, Polcz Alaine, később Weöres, sajnos igen kisodródva a nagy-nagy Szentkuthy. De ez nem névsorolvasás. Csak annyi a lényege, hogy fokról fokra iskolázódtam (vettem verseimhez példákat, s szerencsére Lenautól hamar átlendültem Rilkéig, Eliotig, és Kafka már húszéves koromban, mikor még Weöres-utánzatokat írtam, elemi élményem volt).

Kérdés, a művész, az induló, kutyakölyök-korú író és az értelmiségi ember mennyire fedi át egymást, kettő-e?

Érdekesség még, hogy Wittgensteinről érdemben (Mészölyék ide vagy oda, sok filozófiai beszélgetés ellenére tehát) csak a 7-es pontot tudtam, azt is eléggé politikai holdudvarral látva. Tanáromtól tizennyolc évesen megkérdeztem, mi az egzisztencializmus. Annyit mondott, amennyit a könyvek: hogy nagyon bonyolult, mindig egyedi (naná!) és átéltségi ügy. Igaza volt. Manapság, amikor (D. Gyula barátom és elemzőm megállapítása, a kiváló prózaértő irodalomtörténészé) egzisztencialistaságom mintha amaz 1960-as években keletkezett, elsőül végérvényes verseimben lett volna kialakítva, ebbéli pályám mostanig megtervezve… erre nem térhetek ki… hogyan fogalmazódott meg azokban a rövid, már-már epigrammatikus, egzisztencialisztikus és tömör verstöredékekben, szakaszokban máig meghaladni nem bírt életmikéntem… melyre Joyce-nál és Duchamp-nál találok „rímet” (értékelőik révén, könyvekben), hogy tudniillik „silence slowness and solitude”, illetve „silence, exil and cunning”… és csak tűnődöm, ez mennyiben értelmiségiség ma. Mert az is.

Meg több. Kevesebb. Más. Is.

Itt olyan nagyon kényes ez a kérdés. (Bocsánat, ha mondatot, „gondolatot” hagytam volna félbe-szerbe.)

VIII.

Ma. A nagy kérdés, mely minden, mégoly színvonalas újság olvastán, tévé-hírműsor, nívós társalgás, értelmiségi elemzés nyomán előjön: ma élek-e én. Egyáltalán, mindenkor „ma” él-e a művész, a (Doderert nem feledve, legyünk óvatosak: a valamiféle) gondolkodó?

Wittgenstein pompás kis rororo-életrajzkötetében (megismertem 1993-ban, ugyanabban az évben, amikor az első epsomi Derbyt láttam; s azt is, az egész lódolgot is a kor „derekas függvényében” közelítettem, 1990-től ösztönösen érezve, 1997-től látva is, hogy ez itten nem az a ló lesz, amit akartunk, nem erre vártunk és vágytunk; de erről később, igen, ez jellegzetes értelmiségi ügy), ahogy elébb Bécs felé vonatozva, majd onnét (balgán a L.-Airrel, sokkal körülményesebb érkezésű volt stb., mint az átlag; de az ember akkoriban, a magamfajta státusú illető ott, még próbálkozott!) Gatwickre repülve, jegyzeteltem ezt a füzetnyi kincset (a Tractatust még ugyanazon év nyarán „átvettem”, azóta sok részletét tízszer is!), azt mondja (ezt idézik tőle): a filozófus (csak ismertetem, fárasztó két nyelven) nem holmi gondolkodói közösség „polgára”, s épp ez teszi filozófussá.

Ergo a filozófus nem egyszerűen értelmiségi. Gondolom, ezzel nem sértek meg senkit. Vannak filozofikus értelmiségiek, akik ettől még nem filozófusok. Vagy hadd maradjak a magam példájánál. (Azzal végképp senkit se bántok, sehová fel nem tolakszom ugyanakkor.) Tessék: Kafka éhezőművésze valószínűleg kötelező „gyakorlat” a nem műszaki értelmiség legtöbb rétege számára. Vagy tévednék? S elérkeznénk itt az értelmiség műveltségi kérdéseihez? De nem csupán a szakértelmiség és a profi szellemgondolkodói értelmiség műveltségi kérdései kényesek ma. Vagy kitérek ezekre még, vagy sem.

Mindegy, húszévesen (alig) hő vágyam volt, hogy Kafkát fordítsak. (Műfordítói pályám minél szórakoztatóbb történetét, talán, más alkalommal fogom megírni; itt-e, egyebütt, nyitott kérdés. Nem tudom, azonnal felfigyeltem-e az Ein Hungerkünstler c. rövid írásra. Lényege az, hogy (fordíthattam később) az éhezőművész nem eszik, cirkuszi mutatvány lesz belőle… tudniillik a világ semmiféle ételét nem bírta kedvelni, s így elege is lett mindből egy idő után, így halt meg stb., már nem nagyon tartozik ide. Idetartozik viszont, hogy idősebb kollégám kioktatott (na, miért ne tanítson?), ez „koplalóművész” lenne, nem éhező… Hagytam, de meghagytam változatomat. Éhezett volna ez az ember a világ ételeire, de nem jött össze a dolog. Így mondom, s nem azt, hogy nem feleltek meg neki… Mert mára én lettem Kafka egyik éhezőművésze. 2003-hoz képest is 2004-re „látványosan” elidegenedtem mindenféle ételtől, a piacokon, csarnokokban jeges közönynél nagyobb távolságból néztem a sorra-frissen megjelenő régi kedvenceket, úgymint kukorica, eper, éti spárga, uborka, padlizsán, vagy az állandókat, úgymint gomba, tejföl, rozskenyér, pogácsa, és sorolhatnám, piros paprika, kolbász, vagy az olyan dolgokra sem gondoltam többé vágyva, mint finom virsli (bécsi), sült krumpli, grenadírmars, káposztás kocka, rántott hús, gombás szelet etc. – se vége, se hossza. Pillanatnyilag ez a fajta éhezőművész vagyok (jó, valahogy fogynom is kell, s óhatatlanul eldobtam bort, sört, mindent, épp csak fenntartom magam, de – értelmiségi életmód? nem okvetlen, a hivatalnokok is gyakran ilyenek – keveset mozgok, írtam elégszer, sokat ülök, nem cigarettázom… és 11 évvel idősebb is vagyok, mint voltam 1993-ban, mikor a gyönyöröknek majdnem a határáig lefogytam… s bár boldog akkor se voltam, a gyönyörök tobzódó soványsághatárán és azon túl jártam 1985–87 körül, 53-54 kilósan a 182 centimhez, 1993-ban csak 57-re mentem le… de 85-86-ról, nem mint ma, 90-92-ről kellett… s meddig jutok. Ezek egzisztencialista kérdések, de nem értelmiségiek. A kettő tehát, jó példa mutatja könnyen, egyáltalán nem azonos. Az értelmiségiség (becsszóra, nincs helsem tovább bizonyítgatni) nem azonos filozófiákkal, keletiségekkel, teljesítményvadászatokkal s ezeknek gondolati körítéseivel, nem azonos azokkal az élet-érzetekkel sem, melyek nem annyira érzületiek (az értelmiségiség azért „érzület” nagyon is lehet; ön-elvárás; nem részletezem), inkább fizikailag és pszichésen átéltek.

A másik kafkai dolgom: a nagybácsim s a szomszéd falu. Nemcsak London, Dublin, Párizs, Rajna–Ruhr-vidék etc. maradt el életemből, de már Bécs is. A kis zugok, a nagy kirándulások, a pompás múzeumok ugyanúgy, mint az idegenbeli évszakok… a lópályák… az irodai fogadások… s a lófogadás ugyanúgy nem volt szerencsejátszás a részemről – itt nem részletezhetem, utaltam már rá –, ahogyan értelmiségi „kitekintés, sokoldalúság, lazítás” sem. Bár lenne, vágyakoznak sokan, a magyar lósport – lesz-e? – olyan jó értelmiségies közönséggel áldott, mint volt a háború előtt, nyomokban utána is!

Kafka nagybátyja, nyilván egy érzet rabjaként, úgy hiszi, a szomszéd faluba sem lehet egy élet hossza se átjutni, ifjan se, a legjobb lovon se… nos, ez parabola, hasonlat-féle, de nálam tényleges érzet, mondom, s nem érzület, mert nem ápolom, nem mélyen gyökerező… hanem, mondom ismét, megfellebbezhetetlenül gondolati-fizikai (van ilyen!!) ténykérdés. (Sachverhalt.)

IX.

Ténykérdés-e, bármivel/ben kézzelfogható-e, tetten érhető-e, behatárolható-e (miről „szól” tehát, brr, mégis) az értelmiségiség, az, hogy valaki értelmiségi? Úgy, hogy megéri őt ezzel a jelzővel illetni, mert ez legjellemzőbbje? Nehézzé teszem helyzetemet (így), de nem is akarnám könnyíteni. Az értelmiségiség nem képességek dolga. Nem úgy, hogy valaki nagyon képzett… tehetséges… ügyes… például a szellem dolgaiban rátermett. Hogy „olyan jókat tud mondani”. Mint például mikor valaki megállapítja (meghízván): „Testi valómra helyeződött a súly.” Szép és nemes, de az ilyesmi: magán-szellemesség. Aforizmázás. Esetleg koanozás, haikuzás… Ismerek valakit, aki (bár nem jövünk össze jól, kiderült) remekül csinálja ezeket a dolgokat, a keletieket… zenetudós-féle is… csudásan virtuóz „prozódia-fordító” (zenés-szónpadi)… és nagyon úgy érzem, igazi értelmiségi. Holott, ha nem is mondanám, hogy „komplett” költő, mind a felsoroltakban kiváló, egészen az! Ahogy megismertem őt, érzem – s itt a bukás! bukásom! –, meghatározni nem tudnám bár: értelmiségi. Ahogy „grüblizik”, régi szóval… aggályosan pontos, mérlegelő, ahogy Wagner és Mozart közt, ez utóbbi javára, különbséget tesz, mondom, ahogy… csak hát ismerek egy salzburgi illetőt is, aki azon háborog, hogy a jeles város a golyóig menően mindent „Mozartban” (sic!) gondol el, holott Trakl volt Salzburg igazi tragikus nagy fia. Tessék, két értelmiségi ily homlokegyenest más arányítási viszonyokat testesít (bocsánat: lelkesít, szellemiesít).

Bár e kis példával semmit sem mondtam a lényegről. A lényeg, azt hiszem, felépül. Összeáll. (S tételünkön szerencsésen túlestünk az elején.)

Itt sem sejlett elő más. A szellem embere (a Mozart-hívő és a Trakl-hívő) mindenféle meghatározott dolgában szakemberként, karakterszereplőként viselkedik (játssza lelke, alkata szerepét). Az biztos, hogy az értelmiségit könnyű szembeállítani az iparosemberrel, a munkással, a földművessel, a gépésszel… nem sorolom.

Nagy értelmiségi meghirdetmény a „másság-tisztelet”, a másság megértése, elfogadása (egyáltalán), de ez is, mint később valami még lényegesebbről ezt elmondjuk, kis híján lobbi-tevékenység-eredménye kampány általában, kitűző, hurcolt jelvény, megkopogató jó szándék, jelszó.

Szinte versenyeztetni lehet a gyakorlat és az elmélet fogalmait, furcsaságait: amazok-e, emezek-e a nehezebben emészthetőek az értelmiségi számára. (Hogy innen is nézzük a dolgot. S ne csak azt lássuk, mitől nehéz az értelmiségiség jellege-jegye.) Weöres versének szava a hettitákra, ahol is minden hettita azt hiszi mindenkiről, hogy hettita, azonban a sirálynak, ha jön egy másik sirály, az nem igazi sirály, igencsak áll az értelmiségi átlagfelfogásra. Mint nem-értelmiségit rekeszti ki a játék megannyi fajtáját az „élet komolyságából”, minősít ugyanakkor játéknak komoly dolgokat. Az értelmiségiség – fájó – könnyű prédája a választékosabb divatozásoknak. Az értelmiségi könnyen klikkezik. Ennek a magatartásnak épp a magasabb színvonal a veszélye. Természetesen igen könnyedén lelopják más – „lentebb”, jaj – rétegek is az értelmiségi modorokat. Az értelmiségiség elárulása a „bretli” (régen így nevezték a nem igazán rangos szórakoztató műfajt), s bizony, nem tudom, az elitariánus felfogás (az értelmiségi elitről itt szándékosan nem szólunk!) jelent-e nagyobb veszélyt, mint az értelmiségiség populizmusa. (Most nem a másféle populizmusokra gondolunk.) Magam még első verskötetem első érdemi verseit írogatva kerültem választás elé. S akkor, és üdvre, teljességgel elutasítottam „a könnyű műfajt”. Később is nagyok a veszélyek: Rilke tanácsa a fiatal költőnek (az újságírás ellenében!) megszívlelendő lenne, ha nem nyomort élnénk elitválasztási lehetőségeinkben. Ez a sorolás meddő azonban. És most félreteszem a különféle (nemcsak abszurd!) korok egyébbéli deklasszáltjait (kérdés!), mikor is valaki sarabol, de Kantot olvas, elméleti fizikához ért, de babafejeket fest… hagyjuk. Meg azokat is, akik maguk választják értelmiségi éhezőművészségüket (nem az én esetem ez!), és inkább a periférián maradnak meg. Ott esetleg: dúsan Antonin Artaud-ban ott élt minimum egy, ha nem két értelmiségi is. Mégis más volt. Nem sértem meg az értelmiségiséget, ha azt mondom: több. Nem sértek meg senkit, mert bárki, primeren értelmiségiségű ember, szellem, lélek, figura, képlet lehet más, több, ha úgy akarom, kiváló hegedűművész (talán), kottakiadó, konyhaséf. Dzsesszdobos stb.

Akkor hát?

X.

Jellemző-e, amit Wittgenstein még mond? Detektívregényeket kapott kölcsön, lelkesen belevetette magát olvasásukba. S közben egy (kb. mindegy, egy) „Mind” című szaklapot bírált, szellemfilozófiait. Hogy az igazi bölcsességek, mondta, sokkal inkább lehetnek a krimikben, mint ezekben a „Mind” (Elme)-füzetekben. Hm.

Sőt, mit olvasnak az emberek ilyen szellemi-történeteket, ha bűnügyek történeteit is olvashatják. (Hm-hm.)

De ő mondta egyszer, hogy nagyon zavarja, ha poétikus a filozófia. Másrészt kijelentette: azt a filozófiát, amit ő értékesnek tart, csakis költészettel lehet folytatni. (Nyilván utána, Wittgenstein után, teszem hozzá kajánul.)

Hát én folytattam, ha csak az kellett. De ez nem tartozik ide.

És kérdés is.

Valamint Wittgensteinnek roppant fontos lehetett, hogyan élt. Jószerén ez is volt utolsó üzenete a világnak: „Mondjátok meg nekik, hogy boldog életem volt.” (Nekik?? Hm-hm-hm.)

A Tractatus szerzőjét kicsit hóbortos, szeszélyes embernek is jellemezgetik; nagy örökséget dobott el magától (ha jól tudom), kétkezi munkát végzett, zűrzavarokba torkolló falusi tanítóskodást vállalt stb. De hát angolszász „terepeken” bőven kárpótolhatta magát, ki tudja, miféle belső arányrendszerre volt szüksége. Ld. az én Stephen Daedalus – Marcel Duchamp – mániát igazán nem involváló, személyem okán Wittgenstein érdekességéhez messze nem is mérhető „Csend – lassúság – magány”, illetve „Csend – kívülkerülés (óhatatlanul ez az exil nekem) – agymunka”.

S pár napja olvastam ezeket, véletlenül, mondom Füst Milán szellemében. (Aki, persze, hogy nagyon fontos nekem. Mennyiben volt értelmiségi Füst Milán? Az egyetemi katedrán? Különben inkább más volt. Szinte celebrálta azt a híres emlékezés-jelenetét is, ahogy ifjúságának színhelyére visszatér, prémbundásan, dúsan már, és kopár falakat, udvarokat lát… innen jött ő, ilyen helyekről… s hová érkezik az ilyen ember? Aki a munka örök rabja volt közben. A fénybe? Miféle fénybe? Semmiféle fénybe.

Van-e fényessége az értelmiségi létnek? Szerepnek?

XI.

Színpada mindenképpen szociális. Társadalmias. Aktuális. Politikai. Mármint minálunk ma, tegnap, tegnapelőtt. Felül nem múlt félmúlt.

Hanem hogy karakterszerep… Nem szűkíthetjük odáig ezt a szerepléshatárt, hogy napilapok hétvégi mellékletének felvezető cikk írói lennének a fő-fő értelmiségiek! Vagy napilapok, periodikák aktuális cikkeinek írói. S mégis van valami ilyen felhang. Az értelmiség nem annyira az iparossággal, a primeren kétkezi (akár főszakácsi) munkával „szembeni” életfelfogás, létmód, érzület, miségiség, na… hanem azért csak kell, hogy legyen valami nem relációs, nem csupán viszonylagossági jellege, jegye is.

És amilyen a mi úgynevezett társadalmunk (ha volt ilyen!) volt, az értelmiségtől (és megfordítva!) el is volt várva az efféle közmegszólalás. Könyvek váltak így híressé, s akik ezeket a könyveket írták, jórészt (közülük sokan) ma is érdekesek. Csak (velem együtt, bár én végképp nem tartozom efféle értelmiségi kiválóságok közé) kicsit idősecskék. Ahogy mostanában mind többet olvasok (az általam ismert hasábokon) a világ olyatén változásairól, melyek szerint nem annyira kormányok (és pártok?) lesznek, hanem organikus önszerveződések, s a tőke újszerű kizsákmányoló szerepe mellett ez az alakulás is a globalizáció része, agglomerátumoké mindenképp… legyen ennyi elég. S a baloldal szerepvesztéséről olvastam (szintén füstmilánozok itt, stílutánzásban), hogy tudniillik nehéz a klasszikus, de még az állítólag megújulni vágyó baloldalnak is mit, miséget képviselnie, tehát miségnek lennie…

Nem tudja, miség-ság legyen! Mondjuk, a baloldal.

Hanem hát a jobboldal legalább ugyanígy. Sőt, egy sor romantikus ország-város-nemzet-fogalom (jó, a város nem! a város önszervező entitás lehet pl.) változik, tünedezik. Mi tagadás!

Most akkor, hogy ilyeneket írok, „értelmiségi vagyok, aki más értelmiségieknek üzenget”? Mert a népszerű, nemrég kicsit válságokba is bukdosott napilapot ezzel is megvádolták. Kik? A bulvárolvasók? A német Exploziv, Klatsch-TV, Bild-Zeitung, az angol East Enders nézői? Az értelmiség, szegényke, önmagát meghatározni alig tudja, de a támadások már készséges-készek ellene? Már bocsánat, ahogy a gyönyörűséges, nálunk teljes elhallgatásba, közönybe fúlt, valóban nagy értékű irodalomban „holokausztot megjelenítő” könyv, a Veilchenfeld (szerzője a XX. század egyik legtökéletesebb stilisztája, Gert Hofmann, kiadó Balassi, 90-es évek vége), ahol a német kisváros kocsmanépe, a sihederek az öreg tanárembert azért zaklatták, azért kergették öngyilkosságba – igen durván! –, mert nem feledhették, irodalommal, széptudományokkal baszkálta őket az iskolában. Mondtuk az elején itt: nincs az, hogy „értelmiségi fazon”, de semmiképp sem a tetovált-kigyúrt emberiség az, nem a trikósan, hastáncosan meztelenkedő, s még sok mindenféle emberiség nem az. Amivel nem azt mondtuk, hogy kimagasló értelmiségiek ne alakíthatnák akár így is a küllemüket. Csak… mégse jellegzetes a Big-Brother- vagy Havasi-legelő-szereplésük, úgy általában, nem fürdenek meg „hekiből” trágyalében az almon.

Értelmiségi szerintem az a Gert Müllert olvasó nyugdíjas tanárember is, aki… Aki? Nem tudom. Aki nem ír a napilapok vasárnapi, bármely-napi-olvasói mellékletébe összefoglalókat stb. Aki nem közíró. Mit mondjak, ha dolgozataimban bárki is valami értelmiségieskedést vél fölfedezni, én csak örülök. A Silence-slowness-exile-solitude… vagy micsoda konglomerátumommal aligha leszek jellegzetes társadalmi figura. Az értelmiségi pedig, hadd mondjam, aktívan vagy passzívan: primeren szociális. Társadalmi jelenség.

S visszatérek itt az egzisztencializmusra. Találtam egy meghatározást. (Magam találtam ki, bár nyilván nem újszerű.)

XII.

Egzisztencialista az, aki ugyanúgy létezésének élményeiből indul ki, „az élete mikéntjéből”, mint más, csak többet foglalkozik vele, többet beszél róla, talán egyebekkel szemben fontosabb neki. (Épp ez.)

De mintha már vázoltam volna a dolgot. Bocsánat. (Ecózom, semmi jó abból itt nincs.)

Ellenben ha az értelmiségi: az, aki életének eszmei, társadalmi, gondolatrelációi… én-nem-tudom-mijét fontosabbnak tartja, mint mások, és fontosabbnak tartja a gyakorlatibb(nak látszó) dolgoknál… hova jutunk, a meghatározás sem jön ki.

Ráadásul ma a fizikaiság más. Egyrészt összevissza gyúrja magát az emberiség egy része. Másfelől megszűntek bányák, acélművek Pittsburgh-ben, a Ruhr-vidéken stb. – előbbre került sok minden, ami korábban nem is létezett. Számítógépek, információs ipar, játékipar (így, gépekkel). Itt az értelmiségi nem fizikaiakkal áll „szemközt”. A lélek elgépiesedése sem olvasható rá igen sokakra, akik a masinákkal (nem olajos kézzel, nem kormosan) dolgoznak.

Csak gyanú van.

A társadalmi rétegek gyanakodva nézik egymást?

Néznék, ha nem rettegnének egy kicsit mind. Féltvén pozícióikat az egyének – a réteg biztosítottságán vagy bizonytalanságán (pláne megkopásán) belül. Legalább nekik maradjon valami a régiből. Vagy épp az újnak – legyen övék a krémje, a java.

Ha elfogadjuk a karakterszerepet, kérdés: fő- vagy mellékállásban értelmiségi-e valaki? Mert hogy színész, az csak hasonlat. Az értelmiségi nehezen azonosulhat filozófiával. Ideológiákkal igen. Nehéz nálunk azt mondani: egzisztencialista értelmiségi. (Sartre-ék Franciaországban, Husserl környékén stb.) nem volt nehéz. Nálunk az volt, mintha ilyet mondanánk ma: „Az értelmiségi legyen jó globálelvtárs.” Vagy: „Mutasson rá az értelmiségi, hogy elmúltak azok az idők, mikor például a csapokból ingyen folyt a víz.” Stb.

XIII.

Bocsánat, ha itt majd az elvállalt karakterszerep szavalásba-végszavazásba is csap! A rövidség okán történik csak.

Félre minden rossz tréfát: beszélhet-e hitellel „az egész társadalom nevében” az értelmiségi? Emlegethet-e társadalmat úgy, ahogy – erős alap nélkül! – a Petőfi utáni, nemzeti-népi irodalom és elméletírás népet emlegetett? (Le nem értékelve itt a stiláris, költői-regényírói, elméletírói érdemeket, klasszisokat, maradandóságokat!) Sok a nem értelmiségi kérdés (az általános és fontos kérdések sorában). Az értelmiség által csak elméletben átélt kérdés. Még egyszer: mi is akkor az értelmiségiség? Ki az értelmiségi?

Alkalmi karakterszerep eljátszása ez? Vagy az egzisztenciálisan megélt életből kirándulás ma is valami latolgató, tippszteri, cápakísérő-halacskai élet-modus felé? Adatok halmazára épül az értelmiségi „tudás”? Vagy ihletettség, netán mégis pártfüggés alapján független a szellem így? Mit tesznek a kulturáliák? (Hagyomány… régi polgárosodás… módosság stb.) Miért nincs nálunk igazi „zöld” értelmiség? Igazi értelmiségiek-e az osztrák, német stb. zöldek? Feldolgozza-e a magyar értelmiség más országok szellemi másmilyenségét? Vagy csak az úgyis keservesen – se! – jobbítható adókérdések kimutatásain bánkódunk? (Kétségbeejtőek az adóink, a honoráriumaink, persze. Csak most nem erről beszélek.) A minap láttam popegyüttes énekesének sipkáján, német színpadon, vörös csillagot. Magam 1956-ban majdnem tönkretettem az egész életemet (én nem tudtam volna talpra állni, statikus alkat vagyok! nekem mindhalálig kell az egyformaság, a mind több csend stb. állapotát állni, vonalát vonni etc.) egy vöröscsillag-ellenes bekiabálással. De hogy európaiunió-ellenes, európaközömbös pártok vannak új tagországokban… hogy nem mindenütt lihegik túl úgy a dolgot, ahogy minálunk… hogy igenis vannak kommunisták (ahogy a mieink nehezen lesznek igazi szocdemek, eltolták azt Rákosiék, elárulták, akik elárulták, 1949 körül), nálunk az irodalmi ízlés is más, politikusabb, mint üdvös lenne… hamar „uncsi!”-t kiált az értelmiségi olvasó már Simenonra is, Chandlerre… hát még Donna Leonra, Ingrid Nollra, ki utóbbiak is ausztriai hiper-sikerszerzők. Jó, ez… megérkeztünk… felépítmény, bestseller szint.

Innen már az alaposabb elméletszerzők idézgetése jönne. Calvin Tompkins (Duchamp-ról), Thierry de Duve… David Foster Wallace, Charles Seife (egy kis matekkal, zérósdival, halmazelméletesdivel). Nem kell posztmodernistának lenni, isten óvna, nem kell Wittgensteint (elemi életrajzai távol ettől) elnyelvfilozófiásítani. De a kérdéseket ismerni kell. A választások tényezőit, melyek kicsit mások ma, mint régebben, mint a félmúltban. Kialakulhatna egy értelmiségi műveltségi átlag, ahol az MIT October-Books legalább kézikönyv-fogalom… Lacanról, Lyotard-ról, magyarul is sok minden megvan… és csak a magam elméleti területéről beszélek.

De a prózáról, akkor. A mai köztudatnak nincs (kapaszkodjunk meg), szerintem bőven nincs, rendes prózaírás-fogalma. Azt mondani sem kell, hogy Paul de Man (Esztétikai ideológia, Janus/Osiris 2000) igen bölcsen elemzi Lukács alapján a XIX. századi, pl. hegeli prózafelfogást, hagyom, máskülönben kielégítetlenül hagy ez. Tovább, mondanám, tovább és tovább. De ami speciálisan is örömem: „…” De majd másutt. A lényege: Baudelaire, mikor prózába írta át A romlás virágainak némely darabjait, semmivel sem csekélyebb értékű művekhez jutott, hanem inkább csak kiemelte „az eredeti költeményeket formáló prózai elemet”. Ma itt teljesen a XIX. századi és az aktualizáló prózaértékelés zajlik! Teljesen egyoldalúvá vált (tisztes kivételekkel) a mai prózaírás, a magyar nyelvű, itthoni. (A dráma legalább világromlási következmény.) S így az esszé, az elméletírás népszerű műfaja, mely a szaktudósihoz képest értelmiségi-írói terep lenne, lesüllyedt. Nem állítom, hogy az értelmiségi lét okvetlen velejárója lenne az állatvédelem. De hogy csak lobbiszerűen minősülnek Nagy Gyilkolásoknak a nagy gyilkolásoknak minősülő dolgok (jó, maradjunk ennél: Vietnam, Afrika, arab világ… de csikorogva állok meg csak), és hogy emberiségünk gyilkosok gyülekezete, kegyetlenkedőké, ami az állatokat illeti: ez az elsődlegesen értelmiségi tudatosító feladat nem talál elvégzőkre, ennek hatékony merészeire. S nem is mazochistán meddő öngyötrésként, de (még Mészölyéktől tanultam, a 60-as években, a fogalom általánosát) szembenézésként. Önmagunkkal. Az értelmiségi nem egyszerűen karakterszerep mégse. Nem is szerep. Hanem a szembenézés. Ismétlem, önmagunkkal. (Most az állatok dolga csak egy – fontos – példa volt.) Szembenézés örök másságunkkal, mely nem etnikum és nem szexuális beállítottság, nem globalizációszolgálás, nem gépjáték, nem nosztalgikus hazakép (borzadok, micsoda cigányzenés, pántlikás, hímzéses, gulyásos, halas stb. filmek mennek rólunk egyre! jó, nálunk nem Rothko, Klee, hanem Juli néni, nem akarok senkit, semmit bántani, mégis…); nem ilyképp kettéosztott értelmiségiség, legjobb helyein (mert hogy!) egyesülgetve mégis. Ami a jövő minimális, legszerényebb útja. (Lenne.) Egy német szerző, országunk nagy rajongója írta: manapság nálunk itt szinte mindenki azonosul a munkájával, munkaadójával… fortélyos félelem, mondaná J. A., igazgat, menedzsel. A fortélyos félelem (rossz cunning!) önigazgatása például a valódi értelmiségi lét ellentéte. De a megnyomorított értelmiségi lét úgy adta fel (így a német szerző, mondom, rajongónk) a hajdani elnyomatásban szerzett kényszer-valódi-értékeit, hogy az újabb körülmények között nem jutott ellenjátékhoz, ellenértékekhez, melyek már nem „ellen”-értékei semminek, hanem önértékek (volnának, ha ott lenne bennünk-mögöttük az ön… vagyis a valódi self). Így zsákbamacska-lottó az értelmiségi-fogalom, jeles, de ahova nyúlunk, onnét húzunk ki valami merő mást, netán semmit se, jeles. Kérdés, a nagy-nagy részértékek ilyetén… nem császármorzsája, hanem globálprézlije… meddig lesz bármire is jó. Vagy lényege már a száraz bedaráltság, s legföljebb nem barackpálinkás fütyülésre.

VégPS.: Mindezeknek az anorexiájáról, vagy ami még kevésbé lényegfelesleges: mindezeknek az anorexiámról: legközelebb. Arról, ami nem a kettőspontos sor.

2004 nyarán

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges