Skip to main content

Fehér hajó

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Ebben a szobában már semmi sem volt a régi. Laczkovics Liát, a lakás örökösét a földszinti rendelővel összekapcsolt nagypolgári lakásból a negyedikre költöztették. Arnold bácsi, aki lányainak megtiltotta, hogy apának szólítsák, tehát Arnold bácsi, néhai dr. Laczkovics Arnold bútorai nem fértek be. A rendelő felszerelését Lia már korábban pénzzé tette.

Lia az egész kiutalási procedúra alatt egy szót sem szólt. Az ügyeket Raló intézte, megmozgatta elvtársi kapcsolatait, és abban az időben Lia hálás lehetett, hogy a dolgot ennyivel megúszta, és társbérlőket sem költöztettek a nyakára. Raló modern bútorokat vett, margarétás huzatú, vas-kacsalábakon forgó foteleket, sorozatszekrényt, fekete alapon zölden fuldokló egysejtűekkel telehintett szőnyeget, és két gitárt.

Amikor Lia temetése után beköltöztünk, elajándékoztuk a bútorokat és a gitárokat is. Nem dobtuk viszont ki a kottákat, a pengetőket, Lia babáját és Eszter menyasszonyi ruhájának megmaradt csipkéit.

Nem ebben a szobában, mert ebben a szobában már semmi sem volt a régi, hanem négy emelettel lejjebb állt Eszter is azon a különleges, vendégváró délelőttön a tükör előtt.

Eszter Lia legidősebb nővére volt. A húgai nem szerették, különcnek és erőszakosnak tartották, és irigyelték, mert mindenben elsőbbséget élvezett. Ruhák, tenisz, lovaglás. Eszter gimnáziumba járt, és egyetemre akart menni. Mi több, neki könnyű volt Arnold bácsit Arnold bácsizni, mert nem Arnold bácsi volt az édesapja. Igaz, erről a családban soha senki nem beszélt nyíltan. Anyuka akkor már túl volt az első öngyilkossági kísérletén, Eszter csak hetven évvel később, a halálos ágyán tudta megbocsátani anyukának, hogy az érettségi napján őt kellett hánytatnia.

Mint ahogy sok mindenből akkori álmai közül, az egyetemből sem lett semmi. Nem csak anyuka miatt.

Eszter a tükör előtt állt, pongyolában. A jegygyűrűjére pillantott, és meg is igazgatta a gyűrűsujján. A testének még szokatlan érzés volt ez a hűvös, elegáns ékszer. Arnold bácsi higgadtan fogadta, anyuka mélakórosan a professzor szerény lánykérését.

Eszter elképzelte a menyasszonyi ruháját, ami éppen olyan volt, amilyen a Fehérhajó utcai szalon kirakatában látott estélyi ruha. Eszter most a kanapéra perdült benne, és szinte látta, ahogy a tüll, a selyem úszik utána, és elterül körülötte, ahogy leül. Nevetett. Meg fog menekülni.

Eszter csak a menekülésére tudott gondolni, vagyis a Fehérhajó utcai szalon ruhájára, mióta apuka megérkezett.

Apuka, Arnold bácsi bátyja, Eszter igazi apja, akit anyuka hiába várt az első világháború után, egyszer csak bekopogtatott. Az ajtót nyitó cseléd mögött felbukkanó anyuka halvány arcából és Arnold bácsi hűvös pillantásából gyorsan felmérte a helyzetet. Az ajtóban összeesett. A betegsége már a végső stádiumban volt. Attól kezdve Eszter apja, akit viszont Arnold bácsi lányai is apukázhattak, magatehetetlenül feküdt az ágyban. Anyuka pelenkázta, etette, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Apuka lebénult és nem tudott beszélni, és mintha anyuka is megnémult volna. De Eszter éjszakánként gyakran hallotta, hogy anyuka kilopakszik Arnold bácsi mellől apukához. Ilyenkor anyuka suttogását és zokogását lehetett hallani, és Eszter a fejére húzta a paplant.

Eszter most önfeledten ült elképzelt menyasszonyi ruhájában a kanapén, míg nem csöngettek, és a ruha szertefoszlott róla. Már nem tudott visszabújni a szobájába, elkerülhetetlen volt, hogy neglizsében találják a korábban betoppanó rokonok. Az unokatestvére a görög katolikus papok kötelező fekete öltözékében érkezett, ahogy a család idősebb tisztelendő urai is. Tömjénillatosan zúdultak az előszobába és a szalonba. A titokzatos ruhájába zárt, kávészín bőrű, égő fekete szemű unokatestvér megjelenése fölzaklatta Esztert. A kavarodásban egymással szembe kerültek, csak álltak egymással szemben, és Eszter – maga sem tudta, hogyan és miért – óvatosan, észrevétlenül lecsavarta a jegygyűrűt az ujjáról, és a pongyolája zsebébe csúsztatta.

Eszter az egyház külön engedélyével a püspök úr rokoni támogatásával mehetett hozzá az unokatestvéréhez. Arnold bácsit behívták, apuka meghalt, anyuka egyedül maradt a kislányokkal a gettóban. Az ajtókilincsre kötötte föl magát, így találták, ülve a földön.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon