Este van, hideg este, nem pedig kora ősz, mint amikor a kép vélhetően készült. A Csángó utca dermesztően kihalt, a Tüzér utca sarkán új, márványborítású lakóház áll. Több helyen is építkeznek, az utcát derékban az Angyalföldi út keresztezi: ez a kerület szíve. Egyetlen olyan földszintes épületet találok, amelyik a tízes években állhatott, ablakai hasonlítanak a képen látható ablakhoz, az elhagyatott udvaron ecetfa áll, a kerítés tövében szemét.
Az épületet nyilván le fogják dózerolni, a lakókat pedig kiköltöztetik. Elcsángálhatnak, menekülhetnek: a csángók ugyanis azok a székelyek voltak, akik a mádéfalvi veszedelem elől Bukovinába telepedtek.
Itt is mindenféle népek laktak, már ameddig lakhattak: a kép éppen azt a pillanatot rögzíti, amikor ez a lakhatás veszélybe került. Az ilyen helyzetek mindig összehozzák az embereket: ilyenkor a finnyásak, a puccosak is szóba állnak a másikkal, az olyan nagyságák, akik egyébként fennhordják az orrukat, oda se köszönnek. A tüntetésre mindenki összegyűlt, a korabeli fényképész ezt a nyüzsgést rögzítette. Purdék, kisdedek és nagyobbacskák.
Egyébként is sok a gyerek, egy részük talán a bal oldali, kerekded, ápoltnak tűnő, karon ülő babát tartó aszszonysághoz tartozik, más részük nyilvánvalóan senkihez, csak úgy mezítláb téblábolnak. Mint a kóbor kutyák, ide verődtek, hiszen ahol ennyi ember van, ott történik valami, ahol pedig történik valami, ott kapni is lehet valamit. A bal sarokban egy középen elválasztott hajú, ösztövér, bajuszos férfiú pózol: őt láthatólag nem is a tüntetés érdekli, hanem a fénykép. Megmutatja majd a menyasszonyának.
És mellette, a lábánál valami egészen meglepő dolog látszik: egy kerti törpe.
Hogy került ide?
A gyerekek hozhatták valahonnét, és most őt is csatasorba állították. Az a lényeg, hogy sokan legyünk. Hátha.
Középen egy nő a Népszavát tartó férfinak mutogat, na ezt olvassa, oda van írva, hogy nem volna szabad emelni a lakbért. Népszava, jól látszik a cím. De vajon számít-e a nép szava? A jobb oldalon egy férfi magyaráz, bemozdul a keze, arra bíztatja a tüntetőket, hogy skandáljanak valamit: „Engelfeld néni, tessen mán kiabálni egy kicsit!”
Vajon kirakták őket? Mi lett a csecsemővel, aki a zsivajt túlordítva követelte, hogy szoptassák meg? És a másikkal, akit az ajtón kilépő nő tart a kezében?
Angyalföldi út és Tüzér utca. Vajon a képen látható gyerekek közül hány halt meg tüdőbajban és tífuszban? Hány lett angyal, hány lett tüzér? Hányukkal végzett az első világháború? A kalapos kisfiút bizonyára elvitték katonának, a legkisebbek talán megúszták.
A két jobb oldali kislánnyal, akik szépen fel vannak öltöztetve, s a fodros kis járóbaba-ruha mellé még cipőjük is van, talán a spanyolnátha-járvány végzett.
S ha meg is élték az öregkort, ha be is várta őket a második világháború és mindaz, ami azután jött, mostanra már bizonyosan halottak.
Jut eszembe: megnézem a telefonkönyvben, hány angyal lakik mostanság arrafelé.
A Csángó utcában most egy se, angyaltalanították a terepet. Egyetlen férfi-őrangyal van, Engel Ferenc, a Fiastyúk utcában. Nem lepődöm meg, csillagkép és szárnysuhogás égi testvérek, mint ahogy a rebbenő szárny és a béke is összetartoznak, a második angyal ugyanis, Engel Frigyesné, a Béke úton lakik.
Őrzik az éjszakai Csángó utca és a kerület álmát.
Amikor a képtől elbúcsúzom, a középen álló fekete hajú kislány alakja marad meg az emlékezetemben, az ő egyszerre kíváncsi és bizalmatlan tekintete. Mintha ő volna a fotó valódi főszereplője. Mezítláb, karját leeresztve bámul, alakját kiemeli az ajtó sötét foltja, s a zsivajgó képen furcsa módon nagy csend veszi körbe, valahogy kiemelődik társai közül. Vas István verse jut eszembe, a Gyerekek, amelyet az itteni, poros utcák és Eti emléke ihletett. Etié, aki szintén szegénygyerekként nőtt fel ugyanezen a környéken, s akinek komoly tekintete ott sötétlik ebben a sokkal korábban élt kislányarcban is:
„Elárvult lelkem az időbe szédül,
Megborzongat az eszelős remény:
Egy kócos kislány elvadult szeméből
Nem villan-e örök szemed elém?”