Skip to main content

Lakbér

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Úgy látom, elég barátságos tüntetés ez, mindenki éppen csak ott van, szinte a fotó kedvéért tüntet. Mindenkinek jól látszik az arca, kivéve jobbra, a kinyújtott kéz alatt álló asszonyét, ő valamit nagyon tagadhat, ha így bemozdult a feje. Igaz, a tízes években még nagy expozíciós idővel dolgoztak, bőven bemozdulhatott. Akkor viszont a többiek nagyon mozdulatlanok, hagyják magukat fényképezni, az pedig nem feszes indulatokra vall. Olyan békebeli. Nagy szegénységet mutat a kép, mégis, mint kép, mondhatni, szép. Vagy az idő szép, ahogy így távolról ránézhetünk. A gyerekek lába előtt Törpe, amit a guggoló férfi dresszíroz, hogy semmit ne érezzenek a tüntetésből. Hátul sajtót tart magasba a férfi, valamit bizonygat. Az igazát.

Összesen 16 évet laktam albérletben, már az első nyolc így kezdődött. A szüleim egy szoba-konyhás házrészben laktak, a konyhában a kredenc takarta el a másik lakásba vezető dupla szárnyú ajtót. Szóval, nagy ház volt, abból két helyiség a miénk, meg hátul az udvarban egy kamra. A vécé a tyúkudvar legvégében állt, roskatag tákolmány félelmetes és fullasztó mélységgel. Életem kezdő, nagy megrázkódtatása e szakadék fölött megkönnyebbülést remélve kuporogni. Lakbéruzsoráról akkor nem hallottam, viszont a második nyolc évemben jórészt magam fizettem a lakbéreket, nem egyszer kölcsönökből. Ha nincs sajátja az embernek, egy fél lakás árát kifizeti lakbérre, aztán mire mégis összeszed egy sajátra valót, a legjobb éveit hagyja maga mögött a lakással való vacakolás miatt. Nagy dolog, ha az ember szülei ezt már az elején elrendezik. Vagy nem. Nem igazán tudom, mit gondoljak a saját javakért folytatott küzdelem emberformáló erejéről. Én inkább a szép szavakban bízom. Hogy szépen el lehet mondani a tapasztalatokat, átadni, ráismertetni. Állítólag sokat fejlődött a világ, de azért gyanítom, minden egyes ember önmaga hasznosságát, lelkének értelmét, önmaga fizikai használatát még mindig a nulláról kezdi, mert nem mondanak el neki semmit. Néha többet tudunk egy virág ápolásáról, mint önmagunk kondicionálásáról. A képre nézve talán ez is ott van. Micsoda indulások, gyerekkorok, ami aztán egy élet visszatérő, magyarázó értékű emléke marad. És végül semmi, csak egy kép, súlytalanul is érezve a mára teljesen elfeledett, semmivé vált életutakat, amikről itt még azt gondolhatják, van remény, s annak biztos része, ha a lakbért nem terheli uzsorakamat.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon