Úgy látom, elég barátságos tüntetés ez, mindenki éppen csak ott van, szinte a fotó kedvéért tüntet. Mindenkinek jól látszik az arca, kivéve jobbra, a kinyújtott kéz alatt álló asszonyét, ő valamit nagyon tagadhat, ha így bemozdult a feje. Igaz, a tízes években még nagy expozíciós idővel dolgoztak, bőven bemozdulhatott. Akkor viszont a többiek nagyon mozdulatlanok, hagyják magukat fényképezni, az pedig nem feszes indulatokra vall. Olyan békebeli. Nagy szegénységet mutat a kép, mégis, mint kép, mondhatni, szép. Vagy az idő szép, ahogy így távolról ránézhetünk. A gyerekek lába előtt Törpe, amit a guggoló férfi dresszíroz, hogy semmit ne érezzenek a tüntetésből. Hátul sajtót tart magasba a férfi, valamit bizonygat. Az igazát.
Összesen 16 évet laktam albérletben, már az első nyolc így kezdődött. A szüleim egy szoba-konyhás házrészben laktak, a konyhában a kredenc takarta el a másik lakásba vezető dupla szárnyú ajtót. Szóval, nagy ház volt, abból két helyiség a miénk, meg hátul az udvarban egy kamra. A vécé a tyúkudvar legvégében állt, roskatag tákolmány félelmetes és fullasztó mélységgel. Életem kezdő, nagy megrázkódtatása e szakadék fölött megkönnyebbülést remélve kuporogni. Lakbéruzsoráról akkor nem hallottam, viszont a második nyolc évemben jórészt magam fizettem a lakbéreket, nem egyszer kölcsönökből. Ha nincs sajátja az embernek, egy fél lakás árát kifizeti lakbérre, aztán mire mégis összeszed egy sajátra valót, a legjobb éveit hagyja maga mögött a lakással való vacakolás miatt. Nagy dolog, ha az ember szülei ezt már az elején elrendezik. Vagy nem. Nem igazán tudom, mit gondoljak a saját javakért folytatott küzdelem emberformáló erejéről. Én inkább a szép szavakban bízom. Hogy szépen el lehet mondani a tapasztalatokat, átadni, ráismertetni. Állítólag sokat fejlődött a világ, de azért gyanítom, minden egyes ember önmaga hasznosságát, lelkének értelmét, önmaga fizikai használatát még mindig a nulláról kezdi, mert nem mondanak el neki semmit. Néha többet tudunk egy virág ápolásáról, mint önmagunk kondicionálásáról. A képre nézve talán ez is ott van. Micsoda indulások, gyerekkorok, ami aztán egy élet visszatérő, magyarázó értékű emléke marad. És végül semmi, csak egy kép, súlytalanul is érezve a mára teljesen elfeledett, semmivé vált életutakat, amikről itt még azt gondolhatják, van remény, s annak biztos része, ha a lakbért nem terheli uzsorakamat.