Papp András

Nyomtatóbarát változat

Körbefutjuk a szigetet. A Szigetet. Nagy kört futunk; a kör sugara éppen háromszáz kilométer. Mert valakinek ilyen nagy kör jut. A sugár lesz a fő csapásvonal. Egy girbegurba: r. Szinte oda-vissza, szinte nem is állomásokkal, hanem veled együtt növekvő és különülő szigetekkel. Itt is ugyanúgy lesznek kisebb körök és sugarak, a sugarak mentén erővonalak, ahol a tovább szegényít szegénységgel izmos vállalkozók birkózhatnak, nem egyszer a saját árnyékuk mögé bújt ügynökök felügyelete és sípszava mellett. Ez, ha meggondoljuk, akár egy hajótöröttnek is élhető, épülve is pusztuló vegetáció, paradicsomi lepraszigetecske, ahol előbb-utóbb mindenkinek leesik az orra. Az álla. Egy idő után a fülüket is elveszítik az emberek, mint fuvaros lova a patkót. Valódi szerencse, ha te találsz egyet. Mielőtt zsebre vágnád, megköpdösöd, otthon felszegezed a falra, hogy majd azon keresztül is halljad a hangokat. Mostanában egyébként is mintha többet fülelnél.

Nem az első, de az először igazán emlékezetes utam valamelyik májusi kora reggelen indult, a már kivilágosodott, de még semmit nem melegedő friss levegőben – egy feledhetetlenül szép képpel: átérve a kanális kis hídján, bal felől, ahol akkor még óriási almáskert volt, valóságos erdő, a hidegen kelő nap vörös ragyogásában füstölögtek a fák. Jobban mondva, úgy álltak a füstben, hogy semmi szél nem zavarta, nem bolondította azt a csinált füstöt; szállt fel egyenesen a sorok között a fák koronájáig, ott lassan szétterjedt, beleakadt a levelekbe, hol kékes, hol meg szürkésfehér hullámai megszűrték és szétszórták a nap vörössárgás sugarait, és valósággal betakarták a kertet, a reggelt, a még felidézhetőnek vélt éjszakai álmunkat. Az almafavirágok, az élesen piros szélű fehér almafavirágok ott melegedtek a füstben, a könnyű takaró alatt. Azért gyújtották meg a kupacokba kapart avart, hogy azok a kis virágok ne fázzanak ezen a fagyos májusi hajnalon. Mert ha lefagynának, odalenne a termés. Szinte ködként terjengett a jó szagú füst az úton is. Innen, a kanyarból már éppen látni lehetett a nem is oly távoli sorompót. A sorompó magasan és ferdén állt, de ha messziről sokáig nézzük, az az érzésünk, hogy megmozdul, mielőtt még kiérnénk az állomásra, megmozdul, mintha engednék lefelé. Néztem a kertet, a lebegő fákat, néztem a sorompót, és csakugyan billent a vége, váratlanul megszólalt a mellé állított kolomp. Elkezdték engedni. A kolomp a kínaiak kalapjára emlékeztetett, belül kétfelől verte egy gömbbunkós vas. Ahhoz messze volt még, hogy akár futva is elérhettük volna a pesti vonatot. A piros-fehér csíkos rúd, melynek aljára az ereszkedésben magától nyíló rácsot szereltek, lassan le is ért. A sorompórúd közepén volt egy kis hiba, javítatlanul maradt festés, közelebbről jól lehetett látni rajta a rozsdától bebarnult, amúgy meg nem is oly régi hegesztést. Akkor tört el, mikor a kicsit italos Vajda a motorjával fékezés nélkül le akarta küzdeni az akadályt. Nem sikerült neki, majdnem belehalt.

Nem voltunk késésben, úgy gondoltuk, időben indultunk, ezért nem értettük a sorompót. Az emberek a kertben tovább igazgatták villáikkal a kupacokat, hogy csak füstöljön, de ne égjen a csomó. Az őszről maradt és a nedvességtől összetapadt barna és fekete leveleket vékony rétegekben tették a kis halmok tetejére. A füst fojtottan, magának utat nehezen találva szivárgott elő. Mintha óriási, a sziget partjára vetődött halakat takargattak volna be, s azoknak az elsötétedett és meglazult pikkelyei közül tört volna elő az a békés, szelíd füst.

Harckocsik dübörögtek. De nem a saját kerekeiken, hanem a pőrekocsis vagonokkal együtt. Nagyon, nagyon komoly harckocsik, talán T-72-esek, félig leponyvázva, a lövegeket egy kicsit felfele állítva. A vagonok némelyikén itt-ott orosz kiskatona állt géppisztollyal a nyakában, bordázott pufajkában, fekete bőrcsizmában, keleties, talán kaukázusi vagy mongóliai vonásokkal, kipirosodva a menetszéltől. Némelyik cigarettázott, hátát a lánctalp sárvédőjének vetette, mint aki tudja, ott biztonságban van. Pest felé tartott, lehet, valami nagy Varsói-jamboreere, Bakony-hadműveletre, valami ilyesmire mentek, vagy ki tudja, most vonulnak fel Bécs ellen, mert a kapitalisták sose férnek a bőrükbe, minden kellene nekik, nincs is náluk egyenlőség, például mindenért fizetni kell, igaz, ott az ember azt mond, amit akar, de itt nálunk legalább minden ingyen van. Vagy majdnem ingyen. Csak a farmerjuk jó, Amerikában legalább minden farmer amerikai, nem úgy, mint az itthoni Levi’s, a narancssárga címkés. Ott minden olyan eredetinek tűnik, meg olyan halálosan komolynak, mint San Francisco utcáin. Nálunk az emberek nem is szokták ölni egymást, s ha néha mégis, akkor sem pisztollyal. Azért ez lényeges különbség. A Soós is csak úgy tudott, hogy előbb késsel megölt egy rendőrt, attól vette el a fegyvert. Igen, itt egy kicsit minden kacifántosabb, bonyolultabb, nem lehet tudni, mi van az emberek lelkében. Mihály, az osztálytársam már volt kint, hozott valami adóvevőt, egyik teremből lehetett beszélni a másikba. Igen, ott vannak adók meg vevők. Nálunk meg, nem is tudom, csak az éter; mindenki azt lát bele, hall meg belőle, amit akar. És azt mond, amit hallani akarnak. Ha meg nem akarja mondani, akkor bizonyára csendben van. A mi amerikás rokonaink nem hívnak bennünket, ők is csak egyszer voltak itthon. Majd bő két évtizeddel később apám menne hozzájuk, jobban mondva nem is hozzájuk, hanem az ő maradékukhoz, némi neki jutott örökségért, mert valami baj van az átutalással, az átváltással, a bankokkal. Csak a dédnagyapám volt kint még a húszas években, pontosabban az amerikai föld mélyében, mert olyan szegénység volt itt, hogy földműves létére oda kellett menni vendégbányásznak. De akkor miért a Svéd Királyság dombornyomású pecsétjét látom az útlevélképén? De ő hazajött. Persze, miért is maradt volna; ott nem beszélnek magyarul, ami alapvetően elég nagy baj. Magyarul beszélni legalább olyan jó dolog, mint tudni, várja otthon a család. Mihály meg, ugyancsak évek múltán azt írja egy morálfilozófiai dolgozatában, hogy a cselekedetek hosszú láncolata előbb-utóbb jelezni fogja azt az alapvető irányultságot, amerre a személy önazonosságának megvalósítása során tart.

Már az állomásnál voltunk, s csak néztük a végeérhetetlennek tűnő szerelvényt, még mindig harckocsik és harckocsik. Rettentően komolyak az ilyen néma harckocsik. Kivált azokkal a hatalmas lánctalpakkal, melyekkel mindent képesek lenyomni, eltaposni, mintha az útjukon nem is létezne akadály. Meg hát azt is eszébe juttatja az embernek, hogy olyan is volt, hogy világháború. Azért is mondom ezt, mert akkor ’56-ról vagy ’68-ról még semmit nem tudtam. Vagy ha tudtam is, nem értettem. Vagy egyszerűen nem érdekelt. Egy gyermek amnéziája másképp működik, s bár a béke galambját etettük és ragasztottuk az őrsi faliújságra, de azért ilyen tankok láttán, bármily imponálóak lehetnek is egy fiúnak, aki a haverjaival időnként háborúst is játszik, sose lehet tudni. A legvégén két magyar személykocsi volt, nyilván a tiszteknek vagy a tankok személyzetének. De még az utolsó pőrén, ahol szintén egy kiskatona állt, s aki már jó messziről bennünket nézett, közeledve felénk, belenyúlt pufajkájának a zsebébe, integetett, majd előttünk elhaladva, ledobott valamit. Elég apró volt, mert csaknem a mi vonatunk érkezéséig keresgéltem a sínek meg a mérlegház közelében. Egy pöttömnyi tank volt alumíniumból, jelvény, arannyal festve. A szovjet jelvénykultúra magas színvonaláról volt már némi fogalmam, de ez az állományjelző jelvény, mert igazi katonai jelvény, igen különleges volt, csupán azt sajnáltam, hogy nem tű van a hátulján, mint egy rendes jelvénynek, hanem egy rövid kis csavar kerek anyával, s nekem át kellett lyukasztanom az ingemet, hogy föltegyem. De így találtam jónak, ha már én is Pestre megyek. És akkor már nem is volt füst előttem, füst utánam.

Nehéz elképzelni, hogy háromszáz kilométer elfogyhat, hogy vége lehet, vagy inkább azt találtam olyan különösnek, hogy van egy hely, ahol nulla a kilométer, és akkor ahhoz képest lehet távolodni vagy közeledni. Innen nézve mintha ott bukna le a nap, hogy ott lenne az a bizonyos nyugat, ahol a nap nyugszik. Hiába láttam oly sokat a pesti rakparton ülve, hogy a nap nem a Dunába megy aludni, továbbra is jó volt ezt gondolni. Hogy, mondjuk, a Szent István parknál van a Nyugat. Azon túl, Budával meg az egész Pannóniával, csak az Óperencia. De azt is lehetne mondani, hogy itt a rakpartnál ér véget a Kelet, hogy ez lenne a keletinek a nyugati széle, s nem úgy, hogy ott valahol Győrben vagy Zalában. Mindig ilyen absztrakt szemmel néztem arra az ovális kőnullára is az alagút bejáratánál. És ezért is volt olyan furcsa, mikor Párizsban beleállhattam a nulla kilométerbe, mely egyben Franciaország közepét is jelképezi, még ha nem is földrajzi értelemben; egy koncentrikus kör rézből a járdaszintbe fektetve a Notre-Dame előtt. Ezek a fényes sínek is úgy el tudnak veszni a messzeségben, nem is lehet azt hinni, hogy egy pályaudvaron, egy ütközőnél egyszer csak vége van. Pedig így volt, vége lett a Nyugatiban. A körúton meg a Duna felé mentünk, a Vígszínház melletti utcába, ott lakott az unokanővérem. Akkor még nem tudhattam, hogy alig két év múlva én is ebben az utcában fogok lakni, valamivel lejjebb.

A kisköröket el lehet bliccelni, lazán lehet venni, úgy, mintha nem is lennének, ellenben a nagyköröket rendesen végig kell csinálni; nem lehet meg nem történtté tenni, legföljebb néhány szakaszát kitakarni. A bentihez képest nagyobb körnek számított az, mikor szintfelmérőre a tornatanár kivezényelte az osztályt a suli elé, hogy a tömböt fussuk körbe, ő maga zakóban, stopperrel a kezében kiállt a Hegedűs–Vág sarokra. Az a tömb is olyan volt, mint egy sziget, az iskolák szigete, hiszen a túlsó felén általános volt, beláthatatlan volt, így azon a részen lazítani is lehetett, a Rajk–Tutaj felőli oldalon. Sétálni, akár rágyújtani is, az ilyesmire előre készültünk páran, majd a Tutaj–Hegedűshöz érve úgy venni fel a tempót, ahogyan azt a legjobbak csinálják. Húzzanak bele, ne lazsáljanak, tetves banda, kiabálta a tanár, nem is sejtve, hogy a velem együtt futókhoz képest már egy vagy két kör hátrányban vagyok. De futottunk néhányan a magunk örömére is, egy időben elég gyakran, ki a Szigetre. A Sziget Budapest mágnese; ha nem lenne ott a Duna közepén, gondoltam egyszer egy nagy platánfa alatt, micsoda fa!, micsoda harmónia, egészség, fenség és nyugalom ez a platán!, melyet Szép Ernő Arany Jánosról nevezett el, tehát ha nincs ez a mágnes, talán sose talál egymásra a két városrész. De összerántotta, kétfelől tartja, mint gyermek a két szülőt. Pedig semmi az, csak zöld, ahol gyermekkori derűt és gondtalanságot találhatunk, nem pedig akaratot, ami összekötne vagy szétválasztana bármit is. Engem mégis vonzott, mindig vonzott, húzott magához a Sziget. Szép Ernőt harminchárom évig tartotta ott, Krúdyt tizenkettőig, amit meg is értek. De micsoda honoráriumok lehettek akkor, ha írók sokasága lakhatott ott hosszabb-rövidebb ideig, ahogyan mondták is: a szigeti íróköztársaságban, Bródyval, Heltaival, Molnár Ferenccel, Szomory Dezsővel.

Egy ehhez hasonló kis sziget lehetett valamikor a Szajna közepén is az Île de la Cité, egykor, még Caesar légióinak megjelenése előtt, talán ott is békés nyulakkal, de aztán benépesítették, hidakkal több helyen átvágták, odaépítették a Conciergerie-t, a Sainte-Chapelle-t, a Notre-Dame-ot, amitől, egy ilyen beépüléstől ez a nem is oly kicsiny sziget megmenekült. S abból a kevésből, amit mégis felhúztak, oly kedves lehetett az embereknek, hogy eltűnése miatt lehetett sírni, mint például a korzó eltűnésekor is: elbontották a szigeti fedett sétányt, az ábránd állomását, mely a türelemé, a türelmetlenségé, a reményé, a sóhajé, a lelki tusáé, a suttyomban pottyantott könnyeké. A suttogás és a veszekedés, az elnémulás és a megolvadt csók – az már a Sziget belső padjaira tartozik. Jászai Mari ide járt ki szerepet tanulni szinte naponta. Látom a szigeti lóvasútról éppen leugrani Ernőt, ahogyan láthatta a Pesti Futár szerkesztője is, mikor felkereste, hogy interjút készítsen a „szigetlakóval”.

„Szép Ernő hallatlan jókedvű, kedves fiú, az írásain és a tehetségén kívül semmi felnőttes nincs rajta. Olyan, mint egy gyerek, úgy is néz ki, a szigeti lóvasútról ugrott le, amikor meglátott engem Major úrral, a rajzolóval az úton menni.”

Egy másik interjúban, szintén a Szigeten mondja a válaszokat:

„– Érdemes-e élni? – tolakszik fel a mindig visszatérő, örök kérdés a gondolatok sokaságából.

– Hogy érdemes-e, erre nem szabad gondolnunk, de arra annál inkább, hogy hogyan kell élni – mondja határozott hangon a költő, és mindjárt meg is adja rá a feleletet.

– Úgy kell az életet felfognunk, mint egy örökkévalóságot! Bíznunk kell abban, hogy van időnk mindent elvégeznünk, ami reánk bízatott, és hinnünk kell, hogy úgy, mint a természetben van folytonos megújulás, úgy van egy emberi életen belül is számos újjászületés.

– Mi a legszebb az életben? – állítom szembe hirtelen, egy határozott kérdéssel.

A szeme megtelik fénnyel, az arcát elborítja a mosolygás, teli örömmel cseng a hangja, úgy feleli:

– Nekem a sár is szép! Hisz a sár gyűrődésének vonalai olyanok, mint a finom velencei csipke arabeszkjei.

Elhallgatunk. A költő lehunyja a szemét. Elrejti a két barnára érett, ízes diót. Révült vonásain látom, hogy ismerős érintés gyönyörűsége suhan át a lelkén: a Szépség fehér szárnyának simogatása.”

A Sziget régi trafikosa, Halmosi néni mesélte egyszer a költőnek, hogy sokat látta József főherceget meg Arany Jánost pipálni két karszékben a kastély előtt. Némelykor könyvet fogott a főherceg, azzal perelt soká az öreg Jánossal, a fejedelemmel. Mindkettőnek makrapipa volt a kezében, nagyban rázogatták, ha mérgesedtek. De szép, de boldog magyar világ is lehetett, amelyben a főherceg meg a magyar költő nem tudják megérteni egymást.

Ha kifutottunk a Szigetre, futottunk a magunk örömére végig a rakparton, majd séta a hídon, aztán lekanyarodva ismét futás a Nagyszállóig. Csak egyszer mentünk teljesen körbe, hiszen mi a kör másik felét a rakparton már megtettük, valahogy vissza is kellett még jutnunk. A Sziget közel volt, mentünk kertmoziba, a Palába, vagy csak úgy az öreg fákhoz, a virágos és napfényes parkba. Mind közt leginkább a romokat kedveltem. Ott láttam Margitot télvíz idején mezítláb, magát ostorozva, és sajnáltam szegényt, hogy ennyire vezekelnie kell a semmiért. Melyik is lehetett az ő cellája, találgattam. Bejártam az összeset, kinéztem a szentély romos ablakán, vajon mit láthatott. Én csak Pestet láttam, azt a rakpartot, melynek lépcsőire gyakran lejártunk. Mások is szerették, mert sokszor már egyik lejárónál sem volt hely. Lehetett nézni a hordalékos, zavart vizű Dunát, a zöld Szigetet, szemközt épp a Vadasparkkal, lehetett nézni a távolabbi dombokat, hogy eltűnik a nap az adótornyok mögött. Legtöbbször lányokkal jártam a lépcsőkhöz, órákat lehetett ott eltölteni csókolózással. De időnként fel kellett pillantani, jön-e rendőr. Mit csinálnak maguk, kérdezték szigorúan, aztán fölírtak valamiért, mert biztos ezt kellett csinálniuk, felírni a lépcsőn ülő szerelmeseket. Nem ártott azonban időben letakarni azt a moslék almabort, amit néha az útba eső boltban vettünk. Mintha az is hozzátartozott volna a rakparti romantikához.

A lóvasutat összekötöm most a hármas villamossal, mert az sincs már, nem megy a Váci úton. Arról is lehetett ugrálni, mert csak egy rácsos elhúzható ajtaja volt, kellemes fapadokkal. Az újabb sugár irányát erre húzom meg, a Nép-szigetig. Aztán onnan visszafelé, végig a Duna közepén, érintem az Óbudai-szigetet, a Margit-szigetet, a Csepel-szigetet, mert így-úgy, valahogyan mindegyik fontossá vált. Ez a sugár, ha úgy veszem, egy pamutfonál; a gyári fonalat, a gépileg oválisan föltekert, középen címkével összefogott fonalat, hogy használható legyen, előbb gombolyagba kell tekerni. Hogy aztán egyenlő darabokra lehessen vágni egy képhez, amit subának is mondhatnánk. Egy kis tűvel ajánlatos átfűzni a gilisztaszerű fonalat a mintán, amit aztán kívánatos elkötni, hurokkal lezárni a hátulján. Sok kis darab szükséges hozzá, hogy kiadjon valami képet. De a fonalnak így is olyan édes szaga van, mintha még, avagy már megint egyben lenne. Ha megpödörintem a bolyhos pamutot, szinte nyiszorog az ujjam között. Ahhoz, hogy anyám le tudja tekerni, föl kell tartanom a karomat. Mintha ölelni akarnám. Ha nem figyelek, beleakad az ujjamba, mint ez a mostani sugár is, noha nem más ez, mint apróra szabdalt fonalak a múltból, amit átjár a májusi almáskertek füstje.
 

• Budapestkép – Budapestszó

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges