Skip to main content

Hovatovább

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Mint a láp, magába húz a tébolyító tántorgás, hovatovább azon tépelődöm én is: hogyan tovább. Máskor meg nem szűnik bennem a jégvesztett Arktisz szomorú látványa, a legjobb falattal is mások olyannyira hiányzó kenyerébe harapok, és a legjobb borral is egy kissé vért iszom, de most az én egocentrikus kérdésem, az én hogyan-továbbom nyeli el a kollektíva hovatovábbját. Hazudhatnám, hogy az ego sosem lehet akkora, hogy országok és földrészek komplex kérdéseit elnyelhesse, de nem: az erőtlen és opportunista Jónás – meghaladva önmagát – néha keresztben nyeli le a Leviatánt. Az egyén kérdései és a várható válaszok ugyanis se fontosságukban, se komplexitásukban nem maradnak el az úgynevezett nagy és közös kérdések mögött. Ráadásul a közös gyakran marad gazdátlanul, a közös gyakran senkié se. Helytelen ez, nem vitás, mégis, időnként szükséges, hogy az ego ne a generális kérdések csatamezőit, hanem a saját beltengereit járja. Navigare necesse est, igen, ott is, azaz itt, idebent is muszáj hajózni; hol tengert (hellén attitűddel vagy attikai hevülettel), máskor kissé tikkadtan, az esélytelenség megtévesztő nyugalmával kell átkelni a belső sivatagokon valahogy.

Hova tovább, hogyan tovább, merre, miként és minek? Miért vált ez ma gyakori és patológiás dilemmává? Teljesen mindegy, hogy útszélről mint stoppost vesznek fel, a törzshelyemen cimborákkal iszogatok, vagy mint szerzőt kérdeznek mailben, ez kerül elő úton-útfélen. Lehet-e változtatni? Lehetséges-e bármi, ami nem ez, amiben épp vagyok? Se szeri, se száma azoknak, akik úgy érzik, rossz időben vannak a legrosszabb helyen; nem ott élnek, ahol akarnak; nem azt csinálják, amit szívük szerint csinálnának. Látják a napsütötte oldalt, és az érem másik oldalát is, mégsem mennek át, mégsem fordítanak, és lassan, de biztosan köddé válik bennük a szomorúság – olyan köddé, ami nem száll fel többé. Nem túlzás, hogy ezek a jóemberek homokviharokkal és kozmoszokkal néznek szembe, amikor önmagukkal szembenéznek. És ha egyszer mindenkit arra biztatok, nyergeljen fel bátran, hiszen – ha jobban megnézzük – a világ egésze mégiscsak oázis, akkor miért találom magamat is egy ilyen Belső-Szaharában?

Hogyan keljünk át a Szahel-övezeteken? Legyenek ezek külső vagy belső sivatagok, felmerül az a költői kérdés, hogy ki a franc hordta össze ezt a rengeteg homokot? És mi végett? Némi jóindulattal feltételezhetem: itt, ahol most állunk, valaki valaha lídót akart, grandiózus szabad-strandot, de szemlátomást túlzásokba esett. Vagy félbehagyta csak ezt az elméretezett homokozót, aminek bennem Szahara, másokban Góbi vagy Kalahári a neve, és amiben ma tucatnyi jóravaló mór haldoklik. Mi pedig, akik nemcsak a bérelhető strandlabdát, hanem a kutat és a kiutat sem találjuk, mielőtt szomjan halna bennünk a tettvágy, az utolsó órában Exupéryre emlékezhetünk; arra a távoli társra, akit annak idején úgy kívánt a sivatag, akár egy férfi a nőt, és akit végül mégis a tenger nyelt el úgy, ahogyan csak egy nő nyelheti el a férfit.

                   A szerző honlapja: www.centauriweb.hu

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon