Skip to main content

Patriarsije Prudi

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A Moszkva központjában lévő tavacska, a Patriarsije Prudi, a „patriárka tava” a modern orosz irodalom egyik legfontosabb helyszíne. Emlékezhetünk rá, Bulgakov Mester és Margaritájának itt játszódik az első fejezete, benne a tikkasztó nyári hőségben lezajló nevezetes párbeszéddel Mihail Alekszandrovics Berlioz, a TÖMEGÍR vezetőségi elnöke és a parkban lévő fasori bódé elárusítónője között: „– Ásványvizet kérek – mondta Berlioz. – Ásványvíz nincs – válaszolta az eladónő a bódéban, és miért, miért sem, megsértődött. – Sör van? – tudakolta Berlioz tikkadtan. – Estére hozzák. – Hát mi van? – kérdezte Berlioz. – Kajszibarackszörp, de meleg. – Mindegy, adjon kajszibarackszörpöt!” A meleg kajszibarackszörppel megelégedő Berlioz hamarosan gyászos véget ér, a Patriarsije Prudi padjain megjelenő furcsa idegen hajszálpontosan meg is jósolja a vezetőségi elnök halálának körülményeit. Berlioz végzetét egyfelől Annuska, a háztartási alkalmazott fogja okozni, aki megvette és már ki is loccsantotta a napraforgóolajat a park oldalánál lévő lépcsősoron, a szerencsétlenül megcsúszó Mihail Alekszandrovics szörnyű sorsát másfelől a megállíthatatlanul közeledő villamos női vezetője – Komszomol-tag – teljesíti be majd.

Minden úgy történik, ahogyan mondva van.

A Patriarsije Prudit Moszkvába látogató budapestiek gyakran szokták a Feneketlen-tóhoz hasonlítani, ám ez az analógia könnyen félrevezető, körülbelül olyan mértékben téves, mint a Moszkvát és Budapestet egybevető, valójában el sem gondolható elképzelés. Igaz ugyan, hogy a Feneketlen-tót és a Patriarsije Prudit is, magukat az állóvizeket épületek és valamelyes zöld tér veszik körül, előbbinek a legjellegzetesebb nézete – a Bartók Béla út felől, háttérben a Villányi út különféle, ritkásan sorakozó oktatási épületeivel – azonban egyáltalán nem hasonlít a Patriarsije Prudi ma már rendbe hozott és fennhéjazóan jómódú megjelenésére. Ennek a kicsiny ligetnek talán úgy lehetne magyar megfelelőt találni, ha az Erzsébet/Engels térre képzelnénk, és a pillantást az egykori rendőrség és a buszpályaudvar közötti rész felől vetnénk rá. (Édesanyánk Szentpétervárott született, mindig is Erzsébet térnek hívta, mi Leningrádban, és örökké Engelsnek. Ezen képesek voltunk összeveszni. Őt persze száműzetéssel fenyegették.) Körös-körül magasabb lakóépületek, valahol az Október 6. utca táján, a saroképület tetején a híres Tatlin-emlékmű kicsinyített mása, középen, az Erzsébet tér szívében, de jóval lejjebb a szabálytalan kör alakot formázó tavacska.

Ez persze, tudjuk jól, elképzelhetetlen.

Mi magunk a Patriarsije Prudit orosz télidőben, március elején, havas napsütésben pillantottuk meg, legelső élményünk ilyenformán tehát közel áll Viktor Jerofejevéhez, aki A jó Sztálin című önéletírásában egy helyen megjegyzi, hogy a befagyott Patriarsije Prudi olyasmi, amilyen sehol a világon másutt nincsen. Legfeljebb, tesszük hozzá, a Zabhegyezőben fordulhat elő, karácsony táján. A vastag jégpáncélon gyerekek korcsolyáznak a szüleikkel, mások kezében hokibot, amott egy kapu is, zajlik a játékos, hancúrozó téli élet, az orosz kisbabák korcsolyával a lábukon jönnek a világra, a jég teherbírását bizonytalanul mi magunk is kipróbáljuk, elgondolkodunk, hogy a belvárosi házak között vajon hogyan visszhangozhat a hajnali rianás, fent, kicsit jobbra, a sarokban ott a kajszibarackos bódé, a Malaja Bronnaja felé majd úgy hagyjuk el a teret, hogy átvergődünk a forgókapun, és leereszkedünk a lépcsőkön, melyek csúsznak ugyan, ám ezúttal senki nem öntötte le őket napraforgóolajjal.

Azt most hagyjuk, vagy inkább írjuk az amúgy topográfiailag rendkívül pontos írói képzelet javára, hogy Moszkvának, ennek a Budapestnél jóval villamospusztítóbb városnak ezen a pontján sohasem járt ilyen közlekedési eszköz, ily módon nem vezethette se nőnemű, se hímnemű villamosvezető, legfeljebb Komszomol-tag. Maradjon a vágy, hogy szürcsölünk majd egyszer még meleg kajszibarackszörpöt a Patriarsije Prudi padjain ülve, eltikkadva az augusztusi kánikulában, a többit pedig fedje örök, örök homály.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon