Skip to main content

Mit tanít a Biblia?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Isten egyfajta csendjéről Röhrig Gézának

Különös nyári délután volt, színültig telve melankó­liával, ismeretes a nyári délutánok végtelen hosszúságán átszüremlő hallgatás, a végtelen térségek konok hallgatása. Közeledett, de nem ért el a nap vége. Összefutottam a Jászai-villamosmegállóban egy hajléktalannal. – Látom én, hogy az úr vallásos ember – indította a beszélgetést. Kalap, szakáll, orr, ódon utazótáska, nemrég lezárult párizsi utam nyoma, alighanem tényleg olyan lehettem, mint Reb Tevje, amikor elhagyni készül Anatevkát. Felélénkültem. Engem ilyen szubtilisen, alig számító, megejtő kedvességgel még soha le nem zsidóztak (nem sokszor zsidóztak amúgy), felcsillanó szemmel kérdeztem meg, honnét gondolja. Hát, kezdte el simogatni a szakállát ismerősöm, az egész beállítottsága olyan az úrnak. A beállítottságom amúgy tényleg a megszólalásig olyan, igazi zsidó beállítottság, bármi légyen is az, de van, biztos léteznie kell neki, mert egyből kiszúrta. (Ámbátor lehet, hogy zen-buddhista szerzetesre gyanakodott bennem, és akkor mégse látszik). Bólintottam, ha már egyszer így lebuktam, mit lehet csinálni. Nem mintha merném azt mondani, vallásos vagyok, de még nem adtam fel. Na és mit ír a Biblia? – tette fel a beugró kérdést ez a kedves hittantanárba oltott Vágó István. Nem akartam szégyenben maradni, mondtam, hogy szeresd az Urat, a Te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész erőddel, meg hogy szeresd a jövevényt, mert Ti is jövevények voltatok Egyiptom országában. Ez tetszett neki, de azért ő is mondott drósét (Tóra-magyarázatot), azt mondta, azt is tanítja a Biblia, és ez a fontos, hogy segítsünk a rászorulókon, ugye. Ezt el kellett ismernem, úgyhogy, átlátva a jámbor cselekvésre hívó, bölcs szavak értelmét, adtam is az én talmid hóhememnek (törvénytudó) egy kétszázast, ő hálásan kezet szorított velem és – intve, hogy hajoljak le hozzá – a fülembe súgta: Kellemesen csalódtam magában. Beszélni kezdett, mintegy jutalmul, elmesélte élettörténete fontosabb részleteit, semmi amúgy, elmesélhetetlen, mint minden kilátástalanság banalitása, megtoldva még az immár obligát Istennel, akiben – elhihetem – ő is hisz, tudja, hogy valahogy figyel, ebben azért nagyjából biztos, ki más maradt neki, mint az Isten. Látszott, hogy azért is beszél, mert minden bizalmatlansága ellenére reméli, én talán mégis valami többet tudok róla. Be akart vágódni, rajtam keresztül, az Istennél, és én is úgy kezdtem érezni, hogy hiába téved, mégis jogosan várja el, hogy szóljak majd egy-két jó szót az érdekében. Tényleg hitt benne, ezt éppen beszédének számító buzgósága, hízelkedése mutatta. Én az egyik bódé üvegének dőlve figyeltem, mentek a villamosok, valamit közbekérdeztem néha. Aztán, hogy nem maradt szavunk, ő is nekitámaszkodott a bódéüvegnek, és bámultuk az antikvárium kirakatát, közös csöndben, a pesti alkonyatban.

Aznap este – hetek óta először, újra – elmondtam az esti imát. Persze, nem úgy, már csak posta voltam.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon