Különös nyári délután volt, színültig telve melankóliával, ismeretes a nyári délutánok végtelen hosszúságán átszüremlő hallgatás, a végtelen térségek konok hallgatása. Közeledett, de nem ért el a nap vége. Összefutottam a Jászai-villamosmegállóban egy hajléktalannal. – Látom én, hogy az úr vallásos ember – indította a beszélgetést. Kalap, szakáll, orr, ódon utazótáska, nemrég lezárult párizsi utam nyoma, alighanem tényleg olyan lehettem, mint Reb Tevje, amikor elhagyni készül Anatevkát. Felélénkültem. Engem ilyen szubtilisen, alig számító, megejtő kedvességgel még soha le nem zsidóztak (nem sokszor zsidóztak amúgy), felcsillanó szemmel kérdeztem meg, honnét gondolja. Hát, kezdte el simogatni a szakállát ismerősöm, az egész beállítottsága olyan az úrnak. A beállítottságom amúgy tényleg a megszólalásig olyan, igazi zsidó beállítottság, bármi légyen is az, de van, biztos léteznie kell neki, mert egyből kiszúrta. (Ámbátor lehet, hogy zen-buddhista szerzetesre gyanakodott bennem, és akkor mégse látszik). Bólintottam, ha már egyszer így lebuktam, mit lehet csinálni. Nem mintha merném azt mondani, vallásos vagyok, de még nem adtam fel. Na és mit ír a Biblia? – tette fel a beugró kérdést ez a kedves hittantanárba oltott Vágó István. Nem akartam szégyenben maradni, mondtam, hogy szeresd az Urat, a Te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész erőddel, meg hogy szeresd a jövevényt, mert Ti is jövevények voltatok Egyiptom országában. Ez tetszett neki, de azért ő is mondott drósét (Tóra-magyarázatot), azt mondta, azt is tanítja a Biblia, és ez a fontos, hogy segítsünk a rászorulókon, ugye. Ezt el kellett ismernem, úgyhogy, átlátva a jámbor cselekvésre hívó, bölcs szavak értelmét, adtam is az én talmid hóhememnek (törvénytudó) egy kétszázast, ő hálásan kezet szorított velem és – intve, hogy hajoljak le hozzá – a fülembe súgta: Kellemesen csalódtam magában. Beszélni kezdett, mintegy jutalmul, elmesélte élettörténete fontosabb részleteit, semmi amúgy, elmesélhetetlen, mint minden kilátástalanság banalitása, megtoldva még az immár obligát Istennel, akiben – elhihetem – ő is hisz, tudja, hogy valahogy figyel, ebben azért nagyjából biztos, ki más maradt neki, mint az Isten. Látszott, hogy azért is beszél, mert minden bizalmatlansága ellenére reméli, én talán mégis valami többet tudok róla. Be akart vágódni, rajtam keresztül, az Istennél, és én is úgy kezdtem érezni, hogy hiába téved, mégis jogosan várja el, hogy szóljak majd egy-két jó szót az érdekében. Tényleg hitt benne, ezt éppen beszédének számító buzgósága, hízelkedése mutatta. Én az egyik bódé üvegének dőlve figyeltem, mentek a villamosok, valamit közbekérdeztem néha. Aztán, hogy nem maradt szavunk, ő is nekitámaszkodott a bódéüvegnek, és bámultuk az antikvárium kirakatát, közös csöndben, a pesti alkonyatban.
Aznap este – hetek óta először, újra – elmondtam az esti imát. Persze, nem úgy, már csak posta voltam.
- Kistotál [6]