Skip to main content

Bronzkéz, laza csónak

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kései köszönytő

Hát én meg mit kerestem tizenegy kerületben, mit kergettem
Kosztolányi terén, fejemben kéziratot, más-még-mi-a-lény
rabjául mit estem? Hét sávban szecska miért majd lehettem,
volna, de fejem a fának mit reccsent, mit ébredtem,
de jó, hogy csak otthon, mit, véremben? Ma még gyomron,
rontom-bontom, ma még fagyva, holnap hagyna. Jó szitkok,
jó dicséretek, jól megvagyok nélkületek, álpetőfim magam,
mit ismételgetek. Ma mindenki álkosztolányi, én hír nélkül,
különösebbképp, álbabity, is. Hagyjuk. Olcsó, hogy a tavon
– táv szerén, hátterén – hattyúk úsznak el, európai
 létek közt a hölderlini tisztaság fehérei. Az „ember” szót
keresem, s egy kocsmába lebotorkálva sem lelem, ott is csak
az van: „Ittas egyént…”, max. személyt nem szolgálnak ki.
Szobortalapzatod felszabadul, leülök én is, megvagyok, de
ha való erőben lennék, a nagy követ emelgetném, ott-e alatta
pólyád, ott a géz, meg az Egész? Ó, kései, gégéden mi mindenek
kései, s a többi. Örüljek, ha jobb az almom, ha-mi felette
rémálmom, csak kösöntyű MÁGIA, mágiád, bánatod legyen, el
ne hagyjon semmi malmon, suttyon. Persze, dió, mogyoró, mák,
roskadt égi kerted spájza, meglett mára. S látnám véred,
mint pénzzé vált verítéket, apróra oválozódva vonják ki
két- s egyforintosokként, valami más plazmaforgalomba. Érint,
érintgetek csak bronz kezet, de min. fölötte a levegőt,
a leget, nincs legebb, mint a lég, álmom kialszom majd,
óhaj ott nem sóhajt, s nincs itt semmi közelebb, csak a
legközelebb. Nem én ismétlem, csak a tév(é)szerű felhők a bátran
tévkék égen, megannyi csónak, ha lenne még ily tágabb
értelme szónak. „Mit járok erre én”? Fák, villák, mákvirág
vagy (,) világ. Annyi malmon annyi suttyom mákony. Kosztolányim,
égi dió, légi báb nehéz lombja rogyna rád, raj madár kerítéspolcról!
Én meg most, hogy jól – mit, jól? – tudnék élni e Semmiben,
meg fogok halni, túl hamar már, azt hiszem. Oly hamar meghalok.
Jaj, MÁGIA, mégis, ó jaj, köszöntyés, mégis köszönöm. Versem szavadon
megírtam, feladom s csak munkálatait nem feledem. Ez fedelem.
Fejedelem, ó, te bronzba-kiönthető, vagy már égi közöny-tető. Zöldje-tő.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon