Hát én meg mit kerestem tizenegy kerületben, mit kergettem
Kosztolányi terén, fejemben kéziratot, más-még-mi-a-lény
rabjául mit estem? Hét sávban szecska miért majd lehettem,
volna, de fejem a fának mit reccsent, mit ébredtem,
de jó, hogy csak otthon, mit, véremben? Ma még gyomron,
rontom-bontom, ma még fagyva, holnap hagyna. Jó szitkok,
jó dicséretek, jól megvagyok nélkületek, álpetőfim magam,
mit ismételgetek. Ma mindenki álkosztolányi, én hír nélkül,
különösebbképp, álbabity, is. Hagyjuk. Olcsó, hogy a tavon
– táv szerén, hátterén – hattyúk úsznak el, európai
létek közt a hölderlini tisztaság fehérei. Az „ember” szót
keresem, s egy kocsmába lebotorkálva sem lelem, ott is csak
az van: „Ittas egyént…”, max. személyt nem szolgálnak ki.
Szobortalapzatod felszabadul, leülök én is, megvagyok, de
ha való erőben lennék, a nagy követ emelgetném, ott-e alatta
pólyád, ott a géz, meg az Egész? Ó, kései, gégéden mi mindenek
kései, s a többi. Örüljek, ha jobb az almom, ha-mi felette
rémálmom, csak kösöntyű MÁGIA, mágiád, bánatod legyen, el
ne hagyjon semmi malmon, suttyon. Persze, dió, mogyoró, mák,
roskadt égi kerted spájza, meglett mára. S látnám véred,
mint pénzzé vált verítéket, apróra oválozódva vonják ki
két- s egyforintosokként, valami más plazmaforgalomba. Érint,
érintgetek csak bronz kezet, de min. fölötte a levegőt,
a leget, nincs legebb, mint a lég, álmom kialszom majd,
óhaj ott nem sóhajt, s nincs itt semmi közelebb, csak a
legközelebb. Nem én ismétlem, csak a tév(é)szerű felhők a bátran
tévkék égen, megannyi csónak, ha lenne még ily tágabb
értelme szónak. „Mit járok erre én”? Fák, villák, mákvirág
vagy (,) világ. Annyi malmon annyi suttyom mákony. Kosztolányim,
égi dió, légi báb nehéz lombja rogyna rád, raj madár kerítéspolcról!
Én meg most, hogy jól – mit, jól? – tudnék élni e Semmiben,
meg fogok halni, túl hamar már, azt hiszem. Oly hamar meghalok.
Jaj, MÁGIA, mégis, ó jaj, köszöntyés, mégis köszönöm. Versem szavadon
megírtam, feladom s csak munkálatait nem feledem. Ez fedelem.
Fejedelem, ó, te bronzba-kiönthető, vagy már égi közöny-tető. Zöldje-tő.
Versillusztráció [2]- Vers [6]