Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Utolsó madaram halála után madáranorexiám
támadt, és egyelőre itallal mérkőztem meg sikerrel,
remélem, lefogyok, mert visszahíztam egy nagyot,
és nem az, hogy bárki azt mondhatja, csak szavalok, más itt
a baj. Mi volt tavaly, mi van idén, melyik én vagyok én,
tiszta bort kell önteni a pohárból, elég a szénhidrátból,
csillaggal vonul megannyi halottam távol,
magam egy hiányjelfából bár állhatnék, örökre, bátor-
kodom reményem kifejezni, hamarosan csak joghurtot fogok enni
– ami nem lesz igaz –, evést-ivást el kell hárítani, az
éhezőkre ugyanakkor gondolni, elit problémakört így gyakorolni.
Ahogy a híd alatt átrepültek, életveszéllyel zavart
lakosoknak bűzt kavarva, zajt, hogy a fül harsogva harapja,
és még hány kérdezetlen zaklatás közepette, 67. évemben, én el,
én elhatároztam, hogy mint Karinthyné Aranka volt „a Fricivel”,
én se bánom, ki mit tűr nekem, mit nem, én nem
tűröm „neki, nekik”, a Nagy Koala Kártyabajnokságon kívül itt
minden rendszeren kívül vagyok, de nagyon, ez radikalizmusom.
És nem más. A sommás ítéletet, mely nincs, szálazza szét ezek-
nek a dolgoknak megannyi felhangja. A képzavaros zajba
némán ívelt, enyhén, a Lánchíd, a víz a pincében feljön állig,
de nekem már nincs nagyim ott, hogy tüdeje-mása gyulladásain
meghaljon, csúnyábban haltak akkor mások, nagy forgalmat
bonyolított a Rémsemmi, a Vissza-Ne-Térjen. Én békében,
e Távolnok Sivatagsággal bajlódom elder-felhárral
teljesen hiábavalóan, mert minden jó szándékom lepereg rólam.

Versillusztráció

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges