Skip to main content

Banális történet

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Van egy kis ház Budán. A nagyapám építtette, még a múlt század húszas éveiben. Ott éltek a szüleim, ott nevelkedtünk a testvéremmel. Úgy fest a dolog, hogy ez a ház már nem sokáig áll.

Emlékszem a csendre, amely a hatvanas években az utcánkat, mint egy lepel, beborította: legfeljebb ha félóránként haladt el a két oldalról összehajoló fák alatt egy Moszkvics vagy Trabant. Járt viszont a környéken zongoraverkli, lovas kocsi, ószeres (ruhát, tollat, szőnyeget! mindent veszek!), olykor vándorköszörűs és – rendszeresen – a jeges. Sorban álltak az emberek a sarkon, a munkások csákánnyal vagdosták a hosszú, fehér tömböket, a zúzalékot vödörben kellett hazacipelni. Velünk szemben működött egy szabómester és egy cipész, a sarkon volt a hentes, a kis fűszeres és a tejbolt – most is érzem a nyári reggeleken, zöldpaprikával elmajszolt vajas kifli ízét. A szomszédban kápolna: gyakran ébredtünk a litánia monoton hangjaira.

A nagymamám mindenkit ismert az utcában: ha lementünk vásárolni, jobbra-balra köszöngetett, sokszor megállt beszélgetni. A közértből hazafelé, a Gyöngy­virág eszpresszóban megivott egy kávét, én pedig kaptam egy ötvenfilléres fagylaltot. Csokoládé vagy vanília, esetleg puncs. Olyan volt, mintha falun élnénk – pár lépésnyire a Kosztolányi tértől.

Én nyolcvankettőben költöztem el, édesanyám nyolcvankilencben halt meg, édesapám kilencvenegyben. Azóta a hatodik helyen lakom, a testvérem viszont ma is ugyanott él a családjával. Régóta sejtjük, milyen sors vár a házra, pár napja azonban történt valami, ami karnyújtásnyi közelbe hozta az elkerülhetetlent. Most már valószínű, hogy rövidesen be is következik, és a hátralévő időt sem nehéz kikalkulálni. Egy-két év, legfeljebb három.

Hogyan zajlik le az ilyesmi? Kihurcolkodnak a házból, üresen visszhangoznak a szobák, aztán jön valami gép, talán buldózer, és az nekilát? Mindjárt a falakat rombolja le, a tető meg csak ájultan beomlik, rázuhan az összerogyott házra? És az ajtók, az ablaktáblák? Azokat először kiveszik? Vagy a tetővel kezdik? Leszedik a cserepet, hogy eladják, ami a bontásból épen megmaradt?

Olyan ez, mintha halálra ítélték volna egy rokonomat, tudnám, hogy közeledik a kivégzés ideje, és most azon tépelődnék, hogyan fogják csinálni. Mert nyilván tudni fogom a napot. Hogy mikor lesz. És akkor el­­megyünk majd, odaállunk a testvéremmel, hogy vé­gig­nézzük? Fényképezni is fogunk? És előtte is? Sok-­­sok fel­vételt készítünk, mint aki videóra veszi a haldokló anyja utolsó hónapjait?

Hogy valami megmaradjon.

Szülőház.

És az apró tárgyak? Egy ajtókilincs, egy ablakkilincs, egy darab a kapuból vagy a kerítésből? Odasomfordálok majd, hogy elkérjem? Vagy már napokkal korábban le­csavarozom, lefűrészelem, letöröm? A kerítés ma is ugyanaz, mint negyven vagy ötven éve. A kapu is. Ezt érintették meg naponta a szüleim, a nagyszüleim.

Épül majd egy új ház. Négy- vagy ötemeletes, tizenöt vagy tizennyolc lakásos. Lesz lift, kaputelefon, lesz teremgarázs. A kocsibehajtó előtt tábla: megállni tilos.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon