Van egy kis ház Budán. A nagyapám építtette, még a múlt század húszas éveiben. Ott éltek a szüleim, ott nevelkedtünk a testvéremmel. Úgy fest a dolog, hogy ez a ház már nem sokáig áll.
Emlékszem a csendre, amely a hatvanas években az utcánkat, mint egy lepel, beborította: legfeljebb ha félóránként haladt el a két oldalról összehajoló fák alatt egy Moszkvics vagy Trabant. Járt viszont a környéken zongoraverkli, lovas kocsi, ószeres (ruhát, tollat, szőnyeget! mindent veszek!), olykor vándorköszörűs és – rendszeresen – a jeges. Sorban álltak az emberek a sarkon, a munkások csákánnyal vagdosták a hosszú, fehér tömböket, a zúzalékot vödörben kellett hazacipelni. Velünk szemben működött egy szabómester és egy cipész, a sarkon volt a hentes, a kis fűszeres és a tejbolt – most is érzem a nyári reggeleken, zöldpaprikával elmajszolt vajas kifli ízét. A szomszédban kápolna: gyakran ébredtünk a litánia monoton hangjaira.
A nagymamám mindenkit ismert az utcában: ha lementünk vásárolni, jobbra-balra köszöngetett, sokszor megállt beszélgetni. A közértből hazafelé, a Gyöngyvirág eszpresszóban megivott egy kávét, én pedig kaptam egy ötvenfilléres fagylaltot. Csokoládé vagy vanília, esetleg puncs. Olyan volt, mintha falun élnénk – pár lépésnyire a Kosztolányi tértől.
Én nyolcvankettőben költöztem el, édesanyám nyolcvankilencben halt meg, édesapám kilencvenegyben. Azóta a hatodik helyen lakom, a testvérem viszont ma is ugyanott él a családjával. Régóta sejtjük, milyen sors vár a házra, pár napja azonban történt valami, ami karnyújtásnyi közelbe hozta az elkerülhetetlent. Most már valószínű, hogy rövidesen be is következik, és a hátralévő időt sem nehéz kikalkulálni. Egy-két év, legfeljebb három.
Hogyan zajlik le az ilyesmi? Kihurcolkodnak a házból, üresen visszhangoznak a szobák, aztán jön valami gép, talán buldózer, és az nekilát? Mindjárt a falakat rombolja le, a tető meg csak ájultan beomlik, rázuhan az összerogyott házra? És az ajtók, az ablaktáblák? Azokat először kiveszik? Vagy a tetővel kezdik? Leszedik a cserepet, hogy eladják, ami a bontásból épen megmaradt?
Olyan ez, mintha halálra ítélték volna egy rokonomat, tudnám, hogy közeledik a kivégzés ideje, és most azon tépelődnék, hogyan fogják csinálni. Mert nyilván tudni fogom a napot. Hogy mikor lesz. És akkor elmegyünk majd, odaállunk a testvéremmel, hogy végignézzük? Fényképezni is fogunk? És előtte is? Sok-sok felvételt készítünk, mint aki videóra veszi a haldokló anyja utolsó hónapjait?
Hogy valami megmaradjon.
Szülőház.
És az apró tárgyak? Egy ajtókilincs, egy ablakkilincs, egy darab a kapuból vagy a kerítésből? Odasomfordálok majd, hogy elkérjem? Vagy már napokkal korábban lecsavarozom, lefűrészelem, letöröm? A kerítés ma is ugyanaz, mint negyven vagy ötven éve. A kapu is. Ezt érintették meg naponta a szüleim, a nagyszüleim.
Épül majd egy új ház. Négy- vagy ötemeletes, tizenöt vagy tizennyolc lakásos. Lesz lift, kaputelefon, lesz teremgarázs. A kocsibehajtó előtt tábla: megállni tilos.
- Kistotál [6]