Skip to main content

Versek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Abban a pillanatban

Ezt sem kellene javítgatni. Soha nem
kellene semmit szépítgetni, csiszolni,
hiszen az is csalás: a mozdulat hamisít,
elemeli a tárgyat a pontról, ahová zuhant,
pedig a zuhanásban, abban van erő, és
ne tagadjuk, szépség is. A levegő átöleli
a dolgot – maradjunk a semleges szónál,
dolog vagy test –, átöleli, a súlytól növekszik
a sebesség, gyorsul, az egész nem több, mint
amíg kettőig számolsz. Nagyon magasról kell
ugrania annak, aki pár másodpercnél hosszabb
ideig utazik. Nyílegyenesen közelít a föld felé,
becsapódik, és abban a pillanatban, amikor
megáll, aki ránéz, tudhatja, nála az igazság.

Anti-Kolumbusz

Oly sokszor átélted már, hogy szinte
banális: félelmed a megismeréstől. Az
újdonság hideg vízzel teli medence,
nem akarsz beleugrani, hosszan járkálsz
fel-alá a partján, dörzsölgeted amúgy is
fázó tested, gyűjtöd a bátorságot. Aztán
zsupsz, egyszer csak mégis ott vagy
a kellős közepén, körülvesz az idegen
elem, érintkezik a bőröddel, beszívod,
belélegzed, átveszed a hőmérsékletét,
és már egyek is vagytok, átlényegültél,
most ez a megszokott közeged, innen
nézed a titokzatos újat – mert a görcs
a torkodban maradt: riaszt az ismeretlen.

Néha magam is megsokallom

Soha nem szemetelek, sem az utcán, sem
másutt. A csikket sem hajítottam el soha
azokban az években, amikor dohányoztam
(hol van az már). De fokozhatom: áruházi
lopást sem követtem még el (igaz, titokban
furdal a kíváncsiság, milyen érzés lehet), ezen
kívül mindig szabályosan parkolok, a díjat
is befizetem, sőt amikor egyszer véletlenül
túlléptem az időt, és megbüntettek, azonnal
postára adtam az összeget. Nincs gáz- és
villanyszámla-tartozásom, az adóbevallást
határidő előtt küldöm el a hivatalnak. Néha
magam is megsokallom a nagy rendet: nem
kéne mégis valami kihágás? Lehet így élni?

Rózsaszín és kék

Olvasom a beszédét, és közben arra gondolok,
hogy nagyon öreg, és lám, milyen megátalkodottan
optimista. Vajon miért? Hiszen még nem hülyült el,
látja maga körül a világot. Talán valaki megkérte,
hogy mondjon szépeket, adjon reményt? Nem, nem
az a fajta, akit meg lehet kérni, s végképp nem az,
aki teljesítene bármilyen kérést. Valami másról
van szó? Talán önmagával akarja elhitetni, hogy
végül majd mégis minden jóra fordul? Talán mind
így megyünk el, hogy reménykedünk, már végképp
másoknak remélünk? Vagy olyan rémisztő a közeledő
semmi, a sötét, hogy megragadjuk a szalmaszálat is,
a rózsaszínbe és a kékbe kapaszkodunk, és hazudunk
magunknak, másnak, körömszakadtig, az utolsó szó jogán?

Tisztán láttam mindent

Szép reggel volt, péntekhez képest
csekély forgalommal. Fél nyolckor
a szokásos útvonalon tértem haza
a bölcsődéből, ahol jó hangulatban
hagytalak. A Nagyajtai útról, mint
máskor, rákanyarodtam a Herman
Ottó útra. Lassan haladtam, ilyenkor
soha nem sietek, kiélvezem a volán
mellett a nyugalom perceit. Tisztán
láttam mindent, ezért is tűnt fel az
egyik társasház előtt parkoló Skoda
vezetőülésén Franz Kafka. Békésen
nézett maga elé, elálló fülek, rövid
haj. Egy Octaviában ült, várt valakit.

Titkos kamrák és rejtekajtók

Álmodunk álmokat, melyeket megismételhetetlen
egyediségük keretbe foglal, de álomtípusokat is:
ezekben csak az alaptéma állandó, a változatokat
a lélek tengermélyének rejtélyes áramlásai írják.
Visszatérő álmom a nagy, ódon, idegen lakás, hol
tétován, de nem elveszetten, és korántsem félve,
inkább a felfedező kíváncsiságával bolyongok.
Előbb-utóbb ráeszmélek, hogy ez a hely valójában
régóta birtokolt otthonom, melyben számtalan órát
töltöttem már, ám amelyet, úgy látszik, mégsem
ismerek, erre utal, hogy a szobák labirintusszerű
hálózatából innen is, onnan is titkos kamrák és
rejtekajtók nyílnak. Soha nem tévedek el, de úgy
érzem, ez az otthon, ha enyém is, belakhatatlan.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon