Vörös István

Nyomtatóbarát változat

Hazád fölött ha reng az űr,
Szádban ha nő agyar,
Sziszegve nyílik sírod is,
Nem ápol s nem takar.

A kis világon itt belül
Nincsen számodra hely;
Ha útra indít sors keze,
Tudjad, hogy menni kell.

Ki balra megy, ki jobbra fut,
Ki metrón szökne már.
Ez a föld, melyen annyiszor
Fészkelt meg a halál.

Itt küzdtenek a honért a sok
Hazugnak karjai,
Itt illik az új rabigát
Puhának vallani.

Az alagút tovább vezet,
A koporsó szökik.
Szabadság, a zászlóidat
Röhögve égetik.

És elhulltanak legjobbjaink
A hosszú csend alatt.
Világhálóban ül a pók.
A járda beszakad.

És annyi új szerencse közt,
Oly sok erény után,
Bölcsőd az, s egyben sírod is:
A mai délután.

Az ebéd jó volt, elfogyott,
Itt mindenki kövér,
És vérrel kell fizetni majd
A koleszterinért.

Népek kamrája, nagyvilág!
Hozzád halkan kiszól:
„A túl sok idő ment-e föl
Gondolkodás alól?”

Az nem lehet, hogy annyi fej
Hiába kapna vért,
s a minden tudó ámulat
Egy fabatkát sem ért.

Az nem lehet, hogy változás,
És oly nagy akarat,
Mint boltok sorvadozzanak
Az állványzat alatt.

Még nőni kell, még nőni fog
Egy jobb kar, mely után
Buzgó imádság tör ki majd
Százezrek ajakán.

Vagy eltűnik, ha tűnni kell
A kézről tíz köröm,
És tíz karomnak ad helyet.
Mi a nevük? Közöny?

Légy híve, ha megreng az űr,
Hazádnak, bárki vagy,
Az Isten földje mindegyik,
Úgy elnyel, mint szivacs

A könnyet vagy éppen a vért,
Itt élned, halnod kell,
A kis világon se kint, se bent,
Nincsen számodra hely.

• Vers