Neményi László, Zádori Zsolt

A „lefejező csapás” után


Az Irak elleni háború ellenzőinek katasztrófajóslatai nem váltak valóra. Irakból nem lett Vietnám, Bagdadból nem lett Sztálingrád, nem lett „kollaterális veszteség” több százezer iraki civil, az iraki olajmezők nem égnek, a Közel-Kelet nem robbant fel, a terrorizmus nem eszkalálódott. A szövetséges – mindenekelőtt: amerikai – hadi gépezet három hét alatt elintézte az iraki diktatúrát, hat héttel a március 19-ei „lefejező csapás” – vagy legalábbis lefejezőnek szánt csapás – után Bush hivatalosan is bejelentette, hogy a hadműveletek gyakorlatilag befejeződtek. A szövetségesek a lehengerlő katonai sikert meglepően kis számú saját és iraki civil áldozat árán érték el, sőt, az iraki fegyveres erőket sem kellett legyilkolni. A kellőképpen demoralizált – esetleg különbéke-ajánlatokkal jobb belátásra térített – iraki egységek a Republikánus Gárda két hadtestének kivételével gyakorlatilag nem vették fel a harcot, hanem inkább szétszéledtek.

Elveszítette a hatalmát egy saját népét is mészárló és sanyargató, két évtized alatt két véres háborút kirobbantó pszichopata tömeggyilkos, és összeomlott egy diktatórikus rezsim, amely nemcsak nem simult bele a nemzetközi rendbe, hanem annak deklarált ellensége volt, valamint rendkívül destabilizálóan hatott egy amúgy is robbanásveszélyes térségre, a Közel-Keletre. Ez mindenképpen vívmány, függetlenül attól, hogy találnak-e Irakban tömegpusztító fegyvereket, melyek feltételezett léte a háború nemzetközi jogi igazolására szolgált. (Bizonyára fognak, de ez bizonyára azokat fogja a legkevésbé meggyőzni, akik leginkább meggyőzésre szorulnak.)

De Szaddám Huszein elűzésével (illetve esetleges megölésével vagy bíróság elé állításával) a Bush adminisztráció még nem érte el azokat a célokat, amelyeket maga elé tűzött, és amelyek megközelítése szükséges ahhoz, hogy egy racionális költség-haszon elemzés alapján jó lelkiismerettel lehessen azt állítani: a háborút megérte megvívni. A geopolitikai-stratégiai háborús cél pedig az volt, hogy Irak „demokratizálásával” úgy változtassák meg a közel-keleti erőviszonyokat és politikai dinamikát, hogy egyfelől lehetővé váljék az izraeli–palesztin probléma rendezése, másfelől defenzívába szoruljon a fundamentalista iszlám, ami lecsapolná azt a mocsarat, amelyben az a bizonyos terrorism of global reach (globális hatósugarú terrorizmus) terem.

---

Az iraki nép eddigi viselkedése mind a pánarab nacionalistáknak, mind a felszabadítás-retorika implikációiban gondolkodóknak csalódást okozott. Az irakiak többsége nem fogadta virágesővel felszabadítóit, és valószínűleg nem is tekinti annak őket. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy fellélegezve és zord elégtétellel vette tudomásul a rezsim bukását. De nem lehet messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy miként viselkedik egy évtizedeken keresztül brutális elnyomás alatt élő nép közvetlenül az után, hogy egy külső hatalom elűzte elnyomóit. Ettől még Irak bizonyos fokú, korlátozott demokratizálása sikerülhet. Természetesen a westminsteri rendszer meghonosítására kevés az esély. De egy olyan szekuláris-alkotmányos rendszer installálására és megszilárdítására remélhetőleg jóval több van, amely az „enrichez vous” filozófiája alapján az etnikai, vallási csoportokkal szemben nem részrehajlóan, a Nyugat-ellenes ideológiai ambícióknak kemény korlátokat szabva kormányoz. Ehhez persze a konzervatív amerikai kormányzatnak ironikus módon idegen terepen kell social engineeringbe – tervszerű társadalom-átalakításba – fognia, olyan tevékenységbe, amelynek haszontalanságáról, sőt kártékonyságáról otthon mélységesen meg van győződve. A veszélyek és a hibázási lehetőségek óriásiak. A legnagyobb természetesen az, hogy a demokratikus folyamat szabadon engedése – pontosabban annak szabadon engedése, ami a mai Irakban a demokratikus folyamat leple alatt lépne fel – alighanem a legnagyobb és legjobban szervezett vallási-etnikai csoport (a síita arabok) uralmához, egy iráni típusú teokráciához vezetne. Ez nyilván nem lenne kívánatos, de a síita arabok ambícióinak durva elfojtása sem vezethet jóra.

Nagy kérdés, hogy a Bush-adminisztráció világ- és társadalomképe elég árnyalt-e ahhoz, hogy a békeműveleteket ugyanolyan szuverén módon irányítsa, mint ahogy a hadműveleteket irányította. A háború racionális és mérsékelt ellenzőinek egyik fő érve éppen az volt, hogy a „demokráciaexport” kockázatos vállalkozás, amelynek sikere korántsem garantált. Ha a Bush-adminisztráció nem is tekintette ezt elég súlyos háborúellenes érvnek, most, a háború megnyerése után, jól tenné, ha nagyon komolyan venné mint intelmet. Elvégre a háború célja nem csak egy megfékezett, bajkeverésre (átmenetileg) képtelen Irak, hanem egy olyan Irak, amely vonzerőt gyakorol a térség országaira, melynek rendszerszervező elvei sikeresen versenyeznek a militáns, fundamentalista iszlám csábításaival.

---

Az Irak elleni háborúval az amerikai adminisztráció az izraeli–palesztin konfliktus rendezéséhez is kedvezőbb körülményeket kívánt teremteni. A háborút ellenző európai országokkal folytatott vitát a sorrendről folytatott vitaként is fel lehet fogni. Egyes európai országok úgy gondolták, hogy az átfogó közel-keleti rendezésnek, a térség stabilizálásának első lépése az izraeli–palesztin béke megteremtése kell, hogy legyen. Az Irak elleni háborút azért is hibának tartották, mert úgy vélték, hogy a palesztin közvélemény (és általában az arab és muszlim közvélemény) a háborút újabb egyoldalú amerikai kiállásnak fogja fel Izrael mellett. Ezzel szemben az amerikai adminisztráció úgy érvelt, hogy az izraeli–palesztin konfliktus rendezésének meg kell teremteni az előfeltételeit a térségben: addig minden békekezdeményezés kudarcra van ítélve, amíg a térségnek az izraeli–palesztin békében ellenérdekelt rezsimjei akadálytalanul támogathatják azokat a palesztin frakciókat, amelyek ellenzik a békekötést a „cionista entitással”, vagyis büntetlenül szabotálhatják (például a palesztin terrorizmus támogatásán keresztül) az izraeli–palesztin megegyezést.

Ennek a vitának a fényében biztató, hogy a Bush-adminisztráció sietve igyekszik demonstrálni: az iraki rezsim megdöntése valóban egy végleges és átfogó közel-keleti rendezés kontextusában történt. Hat héttel az Irak elleni háború elkezdése után az izraeli és a palesztin kormány egy út-térképet kapott a kezébe, melyen a megjelölt úti cél „az izraeli–palesztin konfliktus végleges és átfogó rendezése 2005-ig”. A rendezési javaslatot az Egyesült Államokon kívül Oroszország, az Európai Unió és az ENSZ szponzorálta.

A rendezési javaslat természetesen nem Szaddám Huszein megdöntése óta készült – az érintett felek tavaly december óta ismerik. De nem véletlen, hogy most és nem korábban nyújtották át hivatalosan Izraelnek és a Palesztin Hatóságnak. (Emiatt az út-térképen megjelölt időpontok egyébként részben aktualitásukat is vesztették: az első célpontot például már el is kellett volna érni.) Amikor ezeket a sorokat írom, még nincs huszonnégy órája a rendezési javaslat kikézbesítésének. Egyelőre nincs túlzottan sok minden, amit mérlegelni lehet. Végleges és átfogó rendezési terv persze volt már – az 1993-as oslói egyezmény –, és nincs garancia arra, hogy nem omlik össze ez is. De tényleg valószínű, hogy egy rendezési tervnek sokkal nagyobb esélye van egy olyan Közel-Keleten, amelyben Szaddám Huszein már nem politikai aktor, és amelyben Szíria és Irán igen nyomatékosan eszélyes magatartásra lett intve.

A siker természetesen Izraelen is múlik, és tekintettel a jelenlegi izraeli kormány hajlamaira, azon is, hogy mekkora nyomást gyakorol a Bush-adminisztráció Saronra. Ha a Bush-adminisztráció a „szuverén, független és életképes palesztin állam” megteremtését nem gondolja teljesen komolyan, és csak azért vállalta fel ilyen látványosan a tervezetet, mert „ezzel tartozik Blairnek” – ahogy a New York Times szerint a Saron-kabinet legalább egy tagja reméli –, akkor az izraeli–palesztin konfliktus rendezése ábránd marad. Sokkal jobban szolgálná az Irak elleni háború utólagos igazolását, ha a Bush adminisztráció szándékainak komolytalanságáról felállított hipotézis bizonyulna egyetlen izraeli héja ábrándjának.

---

Az Irak elleni háború veszteséglistáján szerepel az EU, a NATO és az ENSZ tekintélye, valamint a Nyugat egysége. Az előzőek tekintélye csak az utóbbi egységének renoválásával állítható helyre, hiszen a Nyugat egységének megbomlása okozta az EU, a NATO és az ENSZ BT impotenciáját. Ez az EU és a NATO esetében egészen világos, de Oroszország és Kína is anélkül vétózhatott volna a BT-ben, hogy bárki a nemzetközi intézményrendszer válságáról értekezett volna – ha a nyugati demokráciák egységesen szavaznak. És feltehetőleg nem is vétóztak volna: az ENSZ BT Egyesült Államok elleni lázadását Franciaország vezette a nem állandó tag Németországgal karöltve.

Magyarországnak elemi érdeke, hogy a Nyugat egysége helyreálljon. Ha a Nyugat véglegesen két tömbre bomlana, értelmét vesztené a rendszerváltás óta követett magyar külpolitikai irányvonal, a „nyugati integráció” célkitűzése. Szinte teljesen értelmét veszítené tagságunk a NATO-ban, más, sokkal kevesebbet jelentő értelmet nyerne közelgő EU-tagságunk. Választásra kényszerülnénk egy olyan helyzetben, amelyikben nincs jó választás. Ráadásul a miatt az ügyetlenség és pártpolitikai kicsinyesség miatt, amely a jelenlegi külpolitikai vezetést és alternatíváját egyaránt jellemzi, minden bizonnyal két szék között a padlóra kerülnénk. A magyar külpolitika csak azon a sínen tud előrehaladni, amelyet a történelem kegyesen lerakott neki. Ha ezt felszedik, elfogy a tudomány.

De ha a nemzeti önzésen felülemelkedünk is, akkor is nehéz nagyobb globális katasztrófát elképzelni annál, mint ha a fejlett demokráciák két, egymást stratégiai riválisnak tekintő tömbre szakadnak. A kialakult helyzetért nem lehet csak az amerikai adminisztrációt vagy csak a háborúellenes európai országok vezetését felelőssé tenni. Ahogy lenni szokott, szó szót, akció reakciót, blöff blöfföt követett, és előállt egy olyan helyzet, amelyet ebben a formában azért remélhetőleg senki se akart. De az eredmény mégiscsak az lett, hogy a két legfontosabb kontinentális európai ország, Franciaország és Németország, az Európai Unió „kemény magja”, egy rendkívüli fontosságú nemzetközi kérdésben szembefordult az Egyesült Államokkal. Mindez azzal párosul, hogy az óceán mindkét oldalán zanzásított formában népszerűsítik azokat a popszociológiai és pop-geostratégiai kvázitraktátusokat, amelyek szenzációhajhász módon túlozzák el az Amerika és Európa között nyilván meglévő társadalmi, kulturális és mentalitásbeli különbségeket. Az amerikaiak a Marsról vannak, az európaiak a Vénuszról (mi, magyarok, persze a Szíriuszról, csak ezt Mr. Kaplan, amerikai sztárprognoszta, a Mars–Vénusz hipotézis szerzője, nem tudja) – nem baj, hogy hülyeség, csak jól hangozzék.

Nem kell ahhoz francia politikusnak lenni, hogy valaki úgy vélje: a Bush-adminisztráció arrogáns, túlzottan harcias, hisztirohamokra hajlamos és félő, hogy szokásává válik a páratlan amerikai hadi potenciállal való visszaélés. Csakhogy Monsieur Chirac csaknem mindez az amerikaiak gazdasági és katonai hatalma nélkül. És az Egyesült Államok még nem élt vissza olyan felelőtlenül katonai hatalmával, mint Franciaország élt vissza azzal a vétójogával, amellyel a Biztonsági Tanácsban rendelkezik.

Legitim célkitűzés az Egyesült Államoknak a nemzetközi intézményrendszerbe való bekötésére törekedni. A multilateralizmus normatív szempontból is helyeslendő, és erősíti a demokráciák érdekérvényesítő képességét is. De csak akkor legitim (és realista) célkitűzés, ha a mögötte megbúvó nem is annyira rejtett szándék nem az Egyesült Államok szarvának letörése, nem az amerikai törekvések keresztezése, hanem az együttműködés. A francia diplomáciának az az eszelősen megalomán elképzelése, hogy az Egyesült Államok hegemón szerepével szembeni globális ressentiment élére kell állnia, Amerikával rivalizáló hatalmi centrumot kell maga köré szerveznie, és hogy ehhez ravasz módon kihasználhatja azok által a nemzetközi intézmények által nyújtott obstrukciós lehetőségeket, amelyek tiszteletben tartását az amerikaiaktól elvárja, tönkre fogja tenni, jelentéktelenségbe fogja süllyeszteni ezeket az intézményeket. És sok minden mást is. Az Egyesült Államok nemzetközi magatartásának befolyásolására törekedni helyénvaló – erre való a multilateralizmus. De ellensúly létrehozására törekedni az Egyesült Államokkal szemben sem nem helyénvaló, sem nem sikerrel kecsegtető, viszont igen veszélyes próbálkozás. Amerikának nem hegemonisztikus törekvései vannak, hanem hegemón (magyarán: vezető) szerepet játszik a világban. Az amerikai hegemónia nem magatartás, hanem állapot, amelynek megváltoztatására törekedni ellenséges magatartás Amerikával szemben.

Szaddám Huszein rezsimjének bukását követően remélni lehetett, hogy a háborút ellenző európai országokat utoléri a valóság. Mind a németek, mind a franciák kifejezték a békülésre való hajlandóságukat; Schröder a Der Spiegelnek adott interjújában kifejezetten bocsánatkérő gesztusokat tett. Ezek értékéből levont valamit, hogy az iraki újjáépítési megbízásokért való helyezkedést is szolgálták, valamint az is, hogy megtartották a szentpétervári csúcstalálkozót Putyinnal, amelyet nagy Amerika-ellenes demonstrációnak terveztek, csak éppen túlhaladt rajta az idő. Sajnálatos módon a Bush-adminisztráció egyáltalán nem viselkedett nagyvonalúan, hivatalosan tettek megalázó és lekicsinylő nyilatkozatokat hűtlen szövetségeseikről („sunyi tengely”), Franciaország megbüntetéséről, a NATO döntéshozatalából való kizárásáról, valamint a franciáknak és a németeknek az iraki újjáépítésből való kihagyásáról gondolkodtak hangosan. Az április végi brüsszeli „praliné” csúcs (amelyet a német sajtóban szakadár csúcsnak is neveztek), ahol az Irak elleni háborút legvehemensebben ellenző négy európai ország, Franciaország, Németország, Belgium és Luxemburg javaslatot tett az önálló európai katonai főparancsnokság létrehozására, nyilván visszavágás is volt a meglehetősen rövidlátó és tahó amerikai retorikára. A Bush-adminisztráció és az EU atlantista szárnya mindenesetre zokon vette. Vagyis a „béketábor” megint túllőtt a célon: antiatlantista élt adott az EU önálló hadereje egyébként kívánatos létrehozásának. És még nevetségessé is tette magát: komolytalanság önálló európai haderő létrehozására javaslatot tenni Nagy-Britannia nélkül, de Luxemburg részvételével.

Végül is ez az, amiben leginkább bízni lehet: hogy nyilvánvalóvá válik a francia ambíciók valóságtól való elrugaszkodottsága, ami Franciaország észhez téréséhez vagy elszigetelődéséhez vezethet. (Schröder kancellár a csúcstalálkozó után nem győzte hangsúlyozni, hogy a javaslat nem a NATO, az amerikaik és Tony Blair ellen irányul, a NATO-val nem az a baj, hogy túl sok Amerika van benne, hanem az, hogy túl kevés Európa, és az önálló európai haderő a NATO európai pillérének megerősítését szolgálná.) Sokkal jobb lenne, ha Franciaország észhez térne, és nem elszigetelődne. Az EU jövője miatt is, amelynek egy év múlva tagja leszünk, de azért is, hogy Bushnak és csapatának ne szálljon túlzottan fejébe a dicsőség.

A részvétel a fontos


„Nálunk magyaroknál minden teremtés, nagyban vagy kicsinyben, legyen az barátságos ebéd vagy sarkalatos törvény – fájdalom, nem a világossággal, hanem lármával kezdődik” – írja Eötvös József báró utolérhetetlen és máig aktuális irályregényében, A falu jegyzőjében. Ha a polgári jogegyenlőségről, az alávetettek jogfosztottságáról, a kisebbségek emancipációjáról, a vallási türelemről, a magyar provincializmusról, a börtönügyről „lármázunk”, nem foghatunk mellé, ha időnként az ő életművéhez nyúlunk, hogy onnan kapjunk némi világosságot.

Itt van mindjárt az uniós népszavazás. A centralista (vagy ahogy akkoriban inkább nevezték: a doktriner) Eötvös, amikor az ellenzék többsége a megyét tekintette a nemzeti szabadság palládiumának, úgy gondolta, hogy az általános kegyelet tárgya ne a megye legyen, hanem az ország. Nekünk április 12-én arról kellett döntenünk, mit tekintünk a nemzeti szabadság palládiumának: a magyar földet megvédő idegen- és tőkeellenesség, a nemzeti öncélúság, esetleg a „nehogy már a szocik arassák le Athénban a babért” oltalmazó eszméjét vagy pedig az uniós tagságot.

Ez a kérdés, ne kerteljünk, Mohács-jelentőségű. A szélsőjobb észre is vette a párhuzamot. Azért pár dologban (mindenben) mégiscsak van eltérés. Akkoriban ugyanis II. Szolimán meg II. Lajos nem szavaztatta meg a magyar népet („Akarja-e, hogy a Magyar Királyság az oszmán-török birodalom legnyugatibb védbástyája legyen?”). És akkor a nem, most pedig az igen szavazat volt a tuti befutó. Pedig akkor is voltak méltánylandó érvek a többségi véleménnyel szemben, a nemzetvesztés mellett.

Mint talán még emlékszünk rá, Mohácsnál is részvételi problémákkal küszködtünk, Tomori és Szapolyai néhány ezer harcosa a török túlerővel szemben csak az olimpiai eszme mellett demonstrálhatott („nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel”), és megsemmisítő vereséget szenvedett, aminek a közvetlen következménye a nemzetre nézve a százötven éves török uralom, a közvetett pedig a hasonló áldozatokkal együtt járó (ha ildomos egyáltalán ma ezt mondani) felszabadítás volt.

Persze, valószínűleg elkerülhetetlen volt a vereség és így a hódoltság is, de a bukás körülményei jó ideig nyomot hagytak a magyar önképen: a viszály fátuma ül rajtunk, képtelenek vagyunk megszervezni magunkat az ellennel szemben, képtelenek vagyunk a sérelmi politizálást időnként felfüggesztve, alkalmi alkukat kötve együttműködni egymással. A kétségbeesett erőfeszítés, a nemesi felkelésre felszólító országgyűlési határozat meg a véres kard „környülhordozása” még szánalmasabbá tette a magyar jelenlétet a mohácsi síkon.

A mostani alacsony népszavazási részvétel is túlmutat önmagán. Bár következményei nyilvánvalóan sokkal kevésbé apokaliptikusak, mint az 1526-os csatavesztésnek, és az Unióban sem kell majd miattuk hajlott gerinccel járnunk. Mégis miért baj az, hogy otthon maradt a választók 54,38 százaléka, amikor az érvényesen szavazók 83,76 százaléka mondott igent a csatlakozásra? Ha biztosan megvolt a győzelem, miért lett volna fontos még a (tömeges) részvétel is?

A szavazás törvényességéhez, eredményességéhez természetesen kétség sem fér, de hát most nem is a legalitással van probléma, hanem az uniós csatlakozás legitimációjával. Nem egyszerűen csak az történt, hogy a folyamatot lezárni hivatott voksolás szimbolikus aktusból az alacsony részvétellel voltaképpen súlytalan eseménnyé degradálódott, hanem maga a csatlakozás presztízse is csorbát szenvedett. Az EU meg a szívbéli uniópártiak tehát már most a csatlakozás előtt jelentős magyarországi tekintélyvesztést könyvelhetnek el.

Számos kivédhetetlen körülmény is csökkentette a szavazási kedvet. Ezek közül talán legfontosabb az iraki háború eltérő megítélése nyomán kibontakozott viszály az EU-tagállamok között. De ne kenjük a dolgot Chiracra és Blairre! Mert hát a korábbiakból logikusan következő kérdés valóban az: kit terhel a felelősség az alacsony részvételért? A válasz nem túl eredeti: a felelősség az egész politikai osztályé. Ámbár annak mértéke nem egyenlően oszlik meg az egyes parlamenti pártok és politikusok között.

A kormány által közpénzből finanszírozott kampány nem érte el a célját, nem mozgósította az embereket a tömeges szavazásra. A kampány tehát – bárki bármit is állítson – sikertelen volt. Való igaz, hogy előre kevés kampányról lehet megállapítani, hogy milyen hatással lesz a célközönségére, de a szavazás után már nem lehet tovább handabandázni. A politikai kampány is sokkal komolyabb annál, mintsem annak minősítését „szakemberekre”, PR-kovácsokra meg politikusokra bízhatná a laikus választó. Ha így lenne, akkor nem kellene elmenni szavazni. Az persze most sem volt valószínű, hogy a kampány ügyetlenségei miatt nem mentek el olyan szavazók, akik egyébként korábban szavazni akartak, de a kampánynak bizonyítottan nem sikerült a bizonytalan vagy érdektelen választókat meggyőzni a referendum fontosságáról.

Az alacsony részvétel magyarázataként a kampánystáb bénáskodásai mellett egyszerre demagóg, mégis praktikus érvként hangzott el a kritikusoktól, hogy hiba volt a teljes népszavazási kampánypénzt csak az igenekre költeni, mert a nemmel szavazókat is megillette volna ugyanannyi pénz. Demagóg ez az érv, hiszen a csatlakozási folyamat során az uniós tagságot a parlament összes pártja mindig teljes konszenzussal támogatta (kivéve a MIÉP 1998 és 2002 között), tehát nyoma sem volt annak – legalábbis hivatalosan –, hogy számottevő politikai erő az ellenkezőjét akarná.

Pusztán a választás pszichológiáját illetően azonban mégiscsak igazuk van azoknak, akik a nem-kampány állami támogatása mellett érveltek. Azt követően ugyanis, hogy a közvélemény-kutatók a téli hónapokban kihozták a nem szavazatok magas arányát, a rákövetkező mérésnél már az igennel voksolók és a biztos szavazók aránya is jelentősen nőtt, illetve a nem szavazatra buzdító MIÉP hagyományos szállásterületein (Pest megyében és Budapesten) az országos átlagnál is többen voksoltak. Érzelmi mozgósítás nélkül magas szavazási részvételre nincs semmi esély, Magyarországon legalábbis biztosan nincs. Hiába nagy a tét, ha az emberek nem érzik úgy, hogy az ő szavazatuk is valóban döntő, otthon maradnak. A NATO-referendumon vagy az 1994-es országgyűlési választáson is azért szavaztak kevesen, mert az eredmény annyira nyilvánvalónak tetszett, hogy feleslegesnek tűnt az akaratnyilvánítás. Nem úgy, mint 2002-ben, amikor az egész ország választási lázban égett. Felesleges túlbiztosítás volt tehát a mostani kampányban az állami kampánypénzek einstandolása és a csatlakozás elleni érvek szisztematikus kriminalizálása, mert paradox módon minél harsányabb lett volna a nem-kampány, annál többen érezték volna szükségét annak, hogy akaratukat nyilvánítsák a referendumon (nagy valószínűséggel az igen mellett).

Úgy látszik, szívósan tartja magát még az a történelmi tapasztalat, amely különbséget tud tenni a szavazás és a választás között. A magyar választók jelentős része nem szavazni, hanem választani akar, versengést, harcot kíván, nem pedig rutinvoksolást. Ahogy Eötvös is mondta, ha nincs „lárma”, észre sem veszi, hogy éppen „teremtés” zajlik.

Annak oka pedig, hogy a kampány nem volt elég „lármás”, leginkább abban keresendő, hogy teljességgel hiányzott belőle a politika (jelszavaink valának: mákos bejgli, véres hurka, kisüsti). A leglátványosabb, az összebékíthetetlen ellenfelekre építő hirdetések (Dopeman és Kozsó, a fradista Gera meg a dózsás Kovács, Friderikusz és Vitray, ifj. Gáspár Győző és Törőcsik Mari) mellől nagyon hiányzott egy olyan, ahol Orbán cirógatja Medgyessyt vagy Kovács László negróval kínálja Pokornit. Nem tudom, hogy a szervezők próbálkoztak-e egyáltalán rivális politikusok megnyerésével, vagy ezt eleve reménytelennek ítélték.

Az utóbbit sem csodálnám, mert a Fidesz mindent megtett annak érdekében, hogy egyértelművé tegye: a csatlakozást a kormányváltást követően már nem tekinti eminensen nemzeti sorskérdésnek, inkább a szocialisták ügyének. Érdemes lenne feldolgozni például Orbán Viktor országgyűlési képviselőnek az utóbbi tíz évben, az uniós csatlakozás tárgyában tett nyilatkozatait. A külföldi megnyilatkozások határozott Európa-pártiságát itthon gondosan jó adag euroszkepszissel, –defetizmussal ellensúlyozta, a csatlakozási fejezetek tárgyalásánál Brüsszelben a kompromisszumkészségét, Csarodán pedig a hajlíthatatlanságát bizonygatta. Az erokratákról meg az Európán kívüli életről megeresztett kijelentései mindig is jobban illettek politikai kalandorhoz, mint felelős politikushoz, de most megadatott neki a korrekció lehetősége. Nem élt vele. A februári „országértékelő” beszédében egy jó szava sem volt az Unióról (hogy aztán az egészet így zárja: „mégis a sok ellenérv mellett a belépés mellett szóló érvek, úgy érzem, valamivel többet nyomnak a latban”). És mint mondta: „Van azonban egy másik probléma is. Egyre többen érzik úgy, hogy az EU melletti állásfoglalást a kormány valójában a saját maga támogatásaként akarja bemutatni. Ez a kormánypárti szándék, úgy érzem, a gondolkodó emberek előtt már lelepleződött.”

Olyannyira lelepleződött, hogy még Orbán Viktor országos választási listán mandátumot szerzett országgyűlési képviselő is az EU-val szembeni állásfoglalásokat vagy az érdektelenséget a Fidesz támogatásaként akarta látni. A referendumot kettős tesztnek tekintette, a „bonyolult üzenetek” a választókhoz való eljuttatásának és a fideszes népmozgalom (polgári körök) tesztjének. A Fidesz most nem álhatott ki a választók elé azzal az egyértelmű kéréssel, hogy kérem, ha szeretnek, most ne menjenek el szavazni. Annál is inkább, mivel Orbánék – legalábbis remélem – még ma is azt gondolják, hogy az országnak az Unióban a helye. Viszont a Fidesz elnökjelöltje kipróbálhatta, hogy a velük szemben többségében inkább ellenséges, mint semleges vagy baráti beállítottságú sajtó és a személye körül kijegecesedő mozgalom képes-e közvetíteni, hogy nem kell elmenni – az EU-ra/a szocikra – voksolni.

Ennek a kommunikálása nem elsősorban szavakra, nyilatkozatokra alapult, hanem gesztusokra. Orbán Viktor tüntető látogatást tett az unióellenes jobboldal vezető orgánuma, a Demokrata szerkesztőségében. Közösen mondott beszédet az egyik jobboldali körökben népszerű unióellenes újságíróval, Bayer Zsolttal. Április elején annak a karcagi gazdakongresszusnak a díszvendége volt, amelyiken a Fidesz leendő gazdatagozata állásfoglalásban utasította el a csatlakozást. A népszavazást közvetlen megelőzően, a demokraciakozpont [at] fidesz [dot] hu címről pedig nem a szavazásra, az igenre buzdítottak, hanem a következő enigmatikus üzenetet küldték szét (lásd: „a királynőt megölni nem kell félnetek...”): „Ha elmész szavazni, vagy ha nem, Ha igennel szavazol, vagy ha nem, Vagy ha még nem mehettél el szavazni: gyere el a Népligetbe, beszéljünk együtt Magyarország jövőjéről, mert a magyaroknak nyerniük kell! Kedves Barátunk! A népszavazás napján, 2003. április 12-én, este kilenc órától az FTC népligeti kézilabdacsarnokában politikusok és ismert közéleti személyiségek fejtik ki álláspontjukat az Európai Unióról. Beszédet mond: Orbán Viktor, Szájer József, Martonyi János, Duray Miklós, Egresi Sándor és Bayer Zsolt.”

Ezzel együtt nem vagyok biztos abban, hogy Orbán elégedett a teszteredménnyel. A Szonda Ipsos a szavazás másnapján készített telefonos felmérése szerint ugyan a Fidesz támogatóinak a négytizede válaszolt úgy, hogy nem ment el szavazni, míg az MSZP-s választóknak csak a kéttizede, de az utólagos vizsgálat megbízhatóságát jól jellemzi, hogy a megkérdezettek 71%-a úgy emlékezett vasárnap, hogy szombaton elment voksolni. A baloldali sajtó és az MSZP is elsősorban a Fideszt teszi felelőssé a szavazási apátiáért, és így közvetve visszaigazolják Orbánék várakozásait. Ha azonban összevetjük az 1997-es népszavazás és a 2002-es országgyűlési választások eredményeit, nem lehet azt mondani, hogy a „fideszes” (2002-ben győztes fideszes listát adó) megyékben jobban csökkent volna az 1997-hez viszonyított részvétel, mint a „szocialistákban”. Országosan most a NATO-népszavazáson részt vettek 92,64%-a ment el szavazni. Hét olyan megye volt, ahol az 1997-eshez képest még a 90%-ot sem érte el a szavazási kedv: négyben tavaly a Fidesz nyert (Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar, Somogy és Zala), háromban (Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok és Nógrád) az MSZP. Ez, figyelembe véve, hogy 2002-ben 12 megyében győzött a jobboldal és csak 8-ban az MSZP, kétségessé teszi az orbáni lebegtetés hatékonyságát.

Az orvosi ló


Állatorvosi lónak szokás nevezni azt a fenomént, amely valamely jelenség, intézmény vagy emberi alkotmány összes lehetséges hibáját, baját, gyengeségét tartalmazza, megjeleníti. Nem árt tudni, hogy ez a fogalom is Eötvös József regényéhez kötődik. Eötvös (figyelem!) Károly írja meg Emlékezések című gyűjteményében, hogy amikor Deák Ferenc elolvasta a frissen megjelent A falu jegyzőjét, és Eötvös József „őt meglátogatá s a regény felől véleményét kérdezé, Deák nem felelt egyenesen, hanem eszében tartva azt, hogy báró Eötvös minden elképzelhető megyei visszaélést egy megyére alkalmazva, élénk költői tehetséggel felhord a regényben, egész komolysággal oda fordul Eötvöshöz:

– Ismered Máttyus Lótudományát?

Báró Eötvös megütközve feleli:

– Nem ismerem.

Deák erre előveszi a Máttyus könyvét s a czímlapot s azon a beteg lóalakot mutatva, ezt mondja:

– Nézd barátom, mind ez a lóbetegség előfordul, hanem azért ilyen ló nincs a világon s nem is volt.”

A mostani orvosi ló abban különbözik a XIX. századi állatorvositól, hogy rajta nem az összes lóbaj látszik, hanem csak egy.

Az adoma és a talány után következzenek a tények. Április elején a parlamentben megkezdődött az egészségügyi szolgáltatókról és az egészségügyi közszolgáltatások szervezéséről szóló törvényjavaslat általános vitája. A röviden csak kórháztörvénynek nevezett jogszabály az Orbán-kormány alatt elfogadott, majd tavaly a jelenlegi kormánytöbbség által felfüggesztett 2001. évi CVII. törvény helyére lépne. A mostani törvény célja egyebek mellett, hogy legalizálja és szabályozza a kórházi szektor privatizációját, és lehetővé tegye új (befektetői) források bevonását az egészségügy modernizációja érdekében. Az új tervezet a korábbival ellentétben nemcsak orvosok tulajdonolta és vezette, közhasznú társaságoknak adná át az intézményeket, hanem nyereségorientált gazdasági társaságoknak is.

A valóban tartalmi változások lehetőségét ígérő tervezet (a privatizáció nem lesz kötelező, és a tulajdon nagyobbik része is a korábbi fenntartónál marad!) óriási felzúdulást keltett. Ami persze egyáltalán nem meglepő. Nem meglepő, hogy a mindenkori ellenzék az egészségszektor bármilyen tervezett változása esetén hirtelen a „szakma” oldalára áll. Az sem meglepő, hogy a szakma eltérő érdekeltségű csoportjai és szervezetei ilyenkor megtalálják a közös hangot, és unisono utasítják el a változást. Nem újdonság az sem, hogy a betegek (a választók) is inkább a maradandóság oldalára állnak, hiszen az álláspontot az is hitelesíti, hogy a doktor úr is ott áll. De hát a doktor, pontosabban professzor úr miért is állna másutt?

1957-ben, az Orvos Egészségügyi Szakszervezet Kongresszusán, amikor az egyik szakszervezeti küldött – úgy tudni – elsőként a hálapénz szót használta, a szakma még nagy derültséggel fogadta azt. Ma már – visszafogott, de korrekt becslések szerint is – alsóhangon évi 40 milliárdot csúsztatunk egészségügyi dolgozók, elsősorban orvosok zsebébe. Bognár Róbert, Gál Róbert Iván és Kornai János a Tárki megbízásából végzett, 1999-es kutatásából az is kiderül, hogy a hálapénz egyenlőtlenül oszlik meg: az orvosok 10-14 százaléka aránytalanul sok paraszolvenciát visz haza, egyes becslések szerint akár az összes pénz 80 százalékát. Már csak ezért is fals a hálapénz indokaként a „megalázóan” kicsiny egészségügyi bérekre hivatkozni. Ez a pénz – amellett, hogy illegális és bűncselekményből származik – semmit sem enyhít az egészségügyi dolgozók sanyarú bérezésén, éppen hogy növeli a szakmán belüli különbségeket, tovább hierarchizálja az egyébként is rendies jellegű egészségügyi professziót, és csupán keveseket juttat extra és ki nem érdemelt jövedelmekhez. A „para” az orvosokat nagyjából három részre osztja: az első csoport a náboboké, a második a többséget alkotó 60-70 százaléké, amely más, legális és igazságos elosztási rendszerben sem keresne többet vagy kevesebbet, a harmadik azé a 20 százaléké, amely számára a hálapénzrendszer nem jár semmiféle előnnyel, és éppen csak megél. (Idetartozik az egészségszektor legtöbb más, nem orvos dolgozója is.)

„Ennek következménye az egészségügy soha nem látott válsága. A kép úgy jellemezhető, hogy koldus kórházakban többszörös milliomos vezető orvosi réteg működik, amelynek nem is érdeke, hogy az egészségügy kikerüljön a válságból.” Ezt nem én mondom, hanem a még Gógl Árpád miniszter által létrehívott Hálapénz Bizottság jelentésének legrövidebb és legsarkosabban fogalmazó írásából való. A szerzője dr. Ádám György, aki évtizedek óta vívja szélmalomharcát a hálapénz (passzív és aktív) „elfogadóival”. De nem ő az egyedüli, aki megtalálta az összefüggést az egészségügyi rendszer ellenzése és a paraszolvencia közt. Kornaiék például '99-ben így fogalmaznak: „Vajon mekkora az orvostársadalom azon csoportja, amely aránytalanul nagy mértékben részesül, s mekkora az a csoport, amely nem kap soha egy fillért sem? A nagyon sokat keresők arányának felmérése nem hiábavaló kérdés, hiszen egy esetleges egészségügyi reform nyomán egy részük jövedelme rövidebb-hosszabb ideig csökkenhet, és ezért sokuk ellenezné a reformot.”

Az orvosi ló mostanság is ezért kehes, ezért prüsszög.

Fonálgomba a sült tökön


„– Hogyan keletkezett a romantika?

– ???

– A roma Antikát ledobták a nyolcadikról…”

Egyik kacagtató vicc a sok közül A legjobb roma viccek címet viselő viccgyűjteményből, amely az interneten gombamód szaporodó társaival együtt a közvetlen forrása a tv2 Bazi nagy roma lagzi című műsorának. A filológiai forrásvidéknél azonban valószínűleg sokkal fontosabb a lelki táptalaj. Lassan száz év óta tudjuk Freudtól, hogy a viccet szoros szálak fűzik a tudattalanhoz. Valószínűleg nem rugaszkodnunk el a valóságtól, ha azon a véleményen vagyunk, hogy a példátlan nézettségű, 2 739 000 magyar néző által megtekintett műsor sikere is leginkább a befogadók gátlási, illetve érzelmi energiáinak a megtakarításából ered. Az idegenkedve, félve vagy ellenségesen méregetett cigányokon végre gátlások nélkül lehetett röhögni. Az együttérzés minimumának hiányát pedig maga a televíziós megjelenés hitelesítette. A Bazi… tehát egy kártékony és ostoba műsor volt, ami ellen joggal tiltakoztak öntudatos romák és jóérzésű gádzsók, magyar állampolgárok. És amit a hatályos médiatörvény alapján joggal szankcionált az ORTT is.

Ezzel együtt elgondolkodtató volt az aggálynélküli felzúdulás, amely a romák jogainak védelmében a tv2 műsorkészítőinek példás megbüntetését követelte. A baloldalinak mondott sajtóban csak elvétve lehetett néhány bátortalan félmondatot olvasni arról, hogy a retorziók követésével talán csínján kéne bánni, mert a szólásszabadság, a művészi kifejezés szabadságának átgondolatlan korlátozása nem lehet célja semelyik józan kisebbségi, polgárjogi aktivistának sem.

Jobb lenne persze ma is afféle finom iróniával megírt cigányábrázolásokkal találkozni, mint Eötvösé, akinek regényében a fiatal Réty Ákos Nyúzó Pál járási főbírával, amikor az éppen Peti cigány statáriális fölakasztásán tüsténkedett, még így enyelgett: „Szegény Peti – szóla tréfálkozással Ákos –, a hazának nincs hasznosabb polgára; ha ház épül, ő veti tégláit; ha valahol lakat romlott, ő igazítja meg, hogy a birtok biztosabb legyen; ha a ló patkóját vagy valamely táblabíró sarkantyúját veszti, ő veri fel; – a lakadalmaknál ő húzza a brúgót, s ő ássa a sírt, ha valakit eltemetnek; – sőt a rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában a közállományt még hóhér alakban is szolgálta, s most így bánnak vele!”

Nem olyan könnyű azt sem kiszámítani, hogy ki és min sértődik meg. (A Bazi nagy roma lagzi ebben is kivétel, ott már az előzetesből látható volt, hogy botrány lesz.) A japán külképviselet és a magyarországi japán kolónia felháborodása Stahl Judit Ferde szemmel című műsorán engem kicsit meglep, míg biztos vagyok benne, hogy a mozikban most futó Johnny English sok franciának fog kellemetlen perceket okozni, miközben az angolok a hasukat fogják a röhögéstől. A franciák viszont (meg a belgiumi vallonok) hasonlóan jól szórakoznak az Asterix-történetekben szereplő ügyefogyott rómaiakon (olaszokon). De hát a Gólya, gólya gilicében meg a gonosz török gyerekek vagdossák össze a gólyák lábát, miközben a jó magyarok gyógyítanak.

(Néha még a kifejezett jó szándék is rosszul sülhet el. Eötvös Józsefről például egyik tisztelője, Schulzer von Mueggenburg derék, osztrák természetbúvár a sült tök héján keletkező fonálgombát (Eötvösia cucurbitoe Schulzer) nevezte el. Nem tudjuk Eötvös mennyire örült neki. Viszont fennmaradt egy szerencsétlen makói ember esete, akit '19-ben vöröskatona édesapja forradalmi hevületében Leninnek kereszteltetett meg. Volt is aztán ezzel elég baja, a Horthy-érában is állandóan verték miatta, Rákosi alatt meg még inkább.)

De térjünk most vissza a tv2 és az Irigy Hónaljmirigy botrányos produkciójához.

A szabad véleménynyilvánításhoz való jog valamennyi kommunikációs alapjog anyajoga. E jogok fokozott védelmét szolgálja, hogy a véleménynyilvánítást korlátozó jogszabályokat megszorítóan kell értelmezni. A véleményt az alkotmány annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. Az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatában kifejtette, hogy „nincs demokratikus társadalom pluralizmus, tolerancia nélkül, a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve, fejlődésének egyik feltétele. E szabadság az olyan gondolatokat, információkat, elveket és nézeteket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek vagy aggodalmat keltőek.”

A véleményszabadságnak csak külső határai lehetnek: mások alkotmányos jogainak védelme. Ha egyszerre két vagy több alkotmányos jog verseng egymással, akkor teszteket kell alkalmaznunk, hogy dönthessünk, az adott helyzetben szükséges ideig, arányos mértékben melyikük élvez elsőbbséget.

Bár a véleménynyilvánításhoz való jog kulcskérdése – Sólyom László szerint –, hogy „az állam milyen esetekben és mely jogok, illetve érdekek védelmében avatkozhat be e szabadságba a büntetőjog eszközeivel”, ám már a Sólyom elnökölte Alkotmánybíróság is szorgalmazta ítéleteiben a büntetések helyett a polgári perben kiharcolt magas összegű, nem vagyoni kártérítéseket a gyalázkodókkal szemben. (Más kérdés, hogy a jelenlegi polgári bírói ítélkezési gyakorlat nincs összhangban ezzel.) Tette mindezt azért, mert a szélesen értelmezett véleménynyilvánítási szabadság miatt – nagyon helyesen – a büntetőjog mindaddig nem bünteti a botrányos, undorító, hazug, sértő, megalázó vagy alpári véleményeket, amíg azok nem szólítanak fel egyértelműen és nyíltan valamely kisebbség kirekesztésére. A Btk.-ban szankcionált közösség elleni izgatást ma csak nagy nyilvánosság előtt uszítva lehet elkövetni. Ahogy a Btk. kommentárja egyértelműen megfogalmazza: „A Btk. 269. § (1) bekezdése nem egyszerűen a gyűlöletkeltést, a gyűlölet felébresztését rendeli büntetni, hanem a gyűlöletre uszítást, amely – túl azon, hogy durva visszaélés a véleménynyilvánítás szabadságával – nem más, mint az erőszak érzelmi előkészítése.” Nyilvánvalóan erről a Bazi… esetében nem beszélhetünk.

Az ORTT viszont a médiatörvény által ráruházott lehetőségével élve félórára felfüggesztette a tv2 „műsorszolgáltatói jogosultságának gyakorlását”, magyarán, a csatorna 30 percig nem sugározhatott semmiféle műsort. A jövendő szempontjából csak sajnálhatjuk, hogy a bűnbánó tulajdonos, az MTM-SBS Rt. a határozatot nem támadta meg bíróság előtt. Érdemes a dokumentum indoklásának egyes részleteit felidézni, mert több szempontból is tanulságos és vitatható megállapításokat tartalmaznak:

„A romákkal szemben táplált előítéletek a Testület álláspontja szerint olyan gondolati sémákat képviselnek a magyar társadalomban, amelynek (sic!) gyökerei szinte kitéphetetlenek az emberek tudatából, amelyek felszámolását jelen paródia nemhogy nem segítette elő, de még erősítette is. A kulturális különbségek túlhangsúlyozása téves perspektíva, mivel mellettük eltörpülnek azok a szociális problémák, amik a romákat a társadalmi normákkal ellentétes normák kialakítására kényszerítik.”

Vajon miért kellene az egyik nagy nézettségre hajtó kereskedelmi televíziónak a „meggyökeresedett gondolati sémákat” felszámolni? Hol van ez a médiatörvényben vagy a műsorszolgáltatói szerződésben számára kikötve? És vajon maga a legfőbb médiahatóság nem sértette-e meg a romákat azzal, hogy elismerte: a romák a „társadalmi normákkal ellentétes normákat” alakítanak ki? Mintha az indoklás azt sugallná, tulajdonképpen igaza van a műsornak, mert valóban tömegesen jellemzők rájuk a deviáns viselkedésformák: a prostitúció, a vagyon elleni bűncselekmények, a drogfogyasztás, a szexuális túlfűtöttség, a restség és a hedonizmus, de a tévének ezt nem szabad bemutatni. De menjünk tovább:

„A Testület véleménye szerint az a körülmény, hogy egy adott műsorszám fikciós, humoros formában közvetíti mondanivalóját a közönség felé – ezzel könnyebben emészthetővé, közérthetővé téve azt –, egyrészt a nevettetés eszközével még inkább fokozza a nézőkre gyakorolt hatást, másrészt elvonja a nézők figyelmét az abban megjelenő tartalom esetlegesen sértő, kirekesztő jellegéről.”

A Beszélőben két hónapja közöltünk dokumentumokat a Sztálin halálát követő időszakban viccmesélők ellen indított perekről. Az akkori ítéletek szövegével kísérteties az egybeesés. Emellett elfogadhatatlan az az érvelés is, amely bizonyos fogós témákhoz műfaji kritériumokat ír elő. Ezek szerint a romákkal csak hosszú és szomorú szocioriportokban vagy kerekasztal-beszélgetéseken lehet foglalkozni. Megkérdőjelezhető az ORTT panaszbizottságának az a néhány nappal korábbi döntése is, amelyik a tv2 Claudia Show-jának a „Minden cigány szarházi” című epizódját azzal marasztalta el, hogy az bár műfaji jellegénél fogva nem alkalmas a tényszerű, tárgyilagos tájékoztatásra, „egy rendkívül érzékeny kérdést felszínesen, felelőtlenül és kizárólag a szórakoztatás igényével mutatott be”. Maga a vélemény azonban a megjelenítés módjától és formájától elválaszthatatlan: nem mondhatjuk a televízióban megjelenő véleményre, hogy az egy szórakoztató műsorban még elmenne, de már riportban nem, és fordítva. És arról se lehet szó, hogy a médiahatóság meghatározza, a pálinkafőzéssel kevesebb mint félórában, a cigányokkal viszont több mint másfél órában kell foglalkozni. Már csak azért sem, mert akkor hogyan érvényesülne a gyakorlatban a csatorna műsorszerkesztése szabadságának elve. A médiatestületnek és panaszbizottságának nem lehet műsorpolitikája.

Az ORTT a Bazi nagy roma lagzit elítélő határozatával véleményem szerint túlterjeszkedett jogkörén, amikor a médiatörvényben és a csatorna tulajdonosával kötött szerződésben szabályozottakon túl feladatokat és szabályokat kért számon a tv2-n. Ezzel együtt a határozat hivatkozása a médiatörvény 3. § (2) bekezdésére, amely előírja, hogy „a műsorszolgáltató köteles tiszteletben tartani a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét, tevékenysége nem sértheti az emberi jogokat, és nem lehet alkalmas a személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére”; illetve ugyanennek a szakasznak a (3) bekezdésére, amely szerint „a műsorszolgáltatás nem irányulhat semmilyen kisebbség, sem bármely többség nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére, annak faji szempontokon alapuló bemutatására, elítélésére”, helyes volt. Csak éppen adós maradt a testület annak az aprólékos bizonyításával, hogy hol keltett gyűlöletet az Irigy Hónaljmirigy elnevezésű trupp, vagy miben volt tetten érhető a romák kirekesztése. (A „kisebbség vagy a többség burkolt vagy nyílt megsértésének” szerepeltetése a médiatörvényben az első Alkotmánybíróság szólásszabadsággal kapcsolatos ítéleteinek ismeretében egyébként is aggályos.)

Ha valaki a fentiekből arra következtet, hogy a Beszélő a Bazi-típusú műsorokat védi, az téved. Itt se szeretné senki sem, hogy effélék kerüljenek adásba. A fentiekben csak azt kívántam bemutatni, hogy a jognak mennyire korlátozott szerep jut a magyar demokráciában az efféle kártékony bóvlikkal szemben. A büntetőjog nem akar, mert alkotmányosan nem akarhat – csak nagyon szélsőséges esetben – beavatkozni, a polgári úton érvényesíthető nem vagyoni kártérítéseknek még nincs igazán kialakult bírósági gyakorlata nálunk, a médiahatóság pedig eddig képtelen volt komolyan vehető, rendesen megindokolt döntéseket hozni.

Maradnak tehát az érdekérvényesítés politikai eszközei. És egy félmilliós kisebbséget képviselő polgárjogi mozgalomnak ez nagy lehetőség, ez lehet létezésének igazi királypróbája. A mostani felháborodást követő tv2-s pánik mindenesetre biztató. Lehet, hogy már a tőkéseknek is számít a félmillió roma fogyasztó?

• Idusról idusra