Jevgenyij Popov

Nyomtatóbarát változat

Szuttyongatja pipáját,
A mi apánk, Sztálin,
Csak zacskója nincs hozzá,
Hímzünk neki máris.




Ezzel a kis mondókával kezdte reggeleit kisded óvodás korában a szerző – és hát ki tudhatta még akkor, mi lesz a vége ennek.

1953 márciusában jómagam csak hétéves voltam, „a mi apánk” meg több mint hetven, ám egyszer csak fogta magát, és 5-én éjszakára kilehelte a lelkét. Erről aztán másnap reggel megrendült hangon tudósított a rádió, ami akkoriban nem volt egyéb, mint egy lapos papírtányérszerű hangszóró: ott lógott minden rendes szovjet lakás szobafalán, egységesen, hadrendben bömbölve a megszólalásig mindig ugyanolyan bömbölnivalót. Mert tévé akkor nem volt, legfeljebb csak a tényleg nagyon fontos elvtársak és más különleges teremtmények birtokában.

Összevontam a szemöldököm. Sajnáltam a Vezért, mi tagadás, minden idők és népek nagy Vezérét, kinek elsiratására, mintegy vezényszóra zokogott fel a hatalmas szovjet ország, beleértve anyámat, de szigorúan kivéve nagyanyámat, Marina Sztyepanovnát, aki alig hallható fejhangon sipítozta-suttogta, vonalnyira vékonyodott, elkékült ajkával: „Na, megdöglött az ördög fattya, kutya idegenje! Úgy kell neki!” Azt hittem, elment a nagyanyám esze – pedig dehogy. Nagyanyám ugyanis egy főbelőtt pap özvegye volt: nagyapám hulláját a vörösök a jég alá is beszuszakolták a biztonság kedvéért, valamikor 1918-ban. Csakhogy én erről jóval később szereztem tudomást, amikor már el merték mondani. De most még csak ’53-ban tartunk.

Akkoriban egy szibériai városban, a Jenyiszej folyó mellett fekvő Krasznojarszkban laktunk, egy Kolcsak által megölt forradalmárnőről, Ada Lebegyeváról elnevezett utcában, kemencés faházban, budi az udvarban. Pont mellettünk, ugyanilyen házban szállt meg 1913-ban, útban a turuháni száműzetés felé, a frissen felkent Vezér, merthogy a cár igen gyakran vetette börtönbe és küldte száműzetésbe, ahonnan őkelme igen gyakran és gyanús könnyedséggel lelépett, hogy ismét belevesse magát a fent említett forradalmi tevékenységbe, s mindabba, ami velejár: úgymint bankrablás, terrorizmus, agit-prop. meg effélék. Az akkori átmeneti szálláshelyből gyerekkoromra csinos kis múzeumot kerekítettek: oda irányított a haláleset másnapján a mamám, hogy kegyeletünk lerovása gyanánt „virágot helyezzek el”. A virágelhelyezésnek ugyan, az akkori szibériai viszonyok közt volt egy akadálya, nevezetesen, hogy közel s távol nem volt egy szál élő virág se (nem úgy, mint most, mikor konténerszámra hordják oda naponta Hollandiából a tulipánt), a mamám ezért levágott egy szép dús gallyat az aszparáguszunkról, az egyedül létező szobanövényről, azt nyomta a kezembe.

A múzeumban, a jól ismert kép alatt, amelyen a Vezér méltóságteljesen, pipáját szuttyongatva siklott csónakján, a Jenyiszejen, már ott zokogott a pattanásos idegenvezető leány meg a ruhatáros öregasszony. A pattanásos hüppögve bejegyezte nevem a viaszosvászon-borítású vendégkönyvbe, az öregasszony meg azt mondta: „derék gyerek”, majd még ugyanazon a napon, az esti hírek után, a „Sztálin-unokák” című rádióműsorból meghallhattuk: „a múzeumban elsőként Zsenya Popov úttörő helyezte el az emlékezés virágát”.

Dagadt a keblem a büszkeségtől, hogy beolvasták a nevemet. Meg ráadásul úttörőnek mondtak, pedig még iskolába se jártam. Aznap este még hallani lehetett a rádióból a csekista fővezért, Lavrentyij Pavlovics Beriját is; egy életre megjegyeztem a szovjet honfitársakhoz intézett kenetteljes, de energikus beszédének legelejét: „Ne sírjatok, kedveseim!” Aznap este még többen is tartottak beszédet, noszogatták a szocialista tábort és az egyszerű lágerlakókat, hogy zárják szorosabbra soraikat a kommunista párt körül. Így is történt. Aznap a Trubnaja téren óriási tumultus keletkezett, többtucat ember életét vesztette. Az egész ország gyászba borult, az egyperces néma vigyázzállás viszont számomra igen kétértelműen ért véget: a részvét pillanatának végeztével ünnepélyesen eldurrantottam kétcsövű gyerekpuskámat, mire repült is a pofon a rádió hangszórója mellett feszes vigyázban álló szülőktől – nagyanyám viszont „Vörös mák” nevű csokival jutalmazott, amit azon nyomban elmajszoltam. Jó kis csoki volt.

Ami ezután következett, ugyancsak az érthetetlenség ködébe vész. Még ugyanezen év decemberében Beriját kivégezték mint „angol kémet”, ’56-ban Hruscsov leleplezte a személyi kultuszt, ’61-ben a Vezér bebalzsamozott testét kirakták a Mauzóleumból, és Lenin ottmaradt, egymagában. Aztán jött Brezsnyev, és egyre-másra azt lehetett hallani onnan fentről, hogy nem is volt olyan rettenetes az a Sztálin, amilyennek az a voluntarista Nyikita festette le, nagy csirkefogó volt, persze, szó se róla, de – mégiscsak a miénk; amitől aztán a nép végképp összezavarodott, s nem győzvén kivárni az ígért fényes jövőt, ivásnak adta a fejét, lopott, mint a szarka, és tántorgott kifelé a mi boldog hazánkból, a fejlett szocializmus vidékéről a cionista Izrael, az imperialista Amerika felé, míg csak be nem köszöntött a glasznoszty és a peresztrojka, meg a századvég többi jeles eseménye, melynek azonban már mindannyian egyformán tanúi voltunk.

Akárhogy is történt, meg kell mondjam: nem kéne eltúlozni Sztálin személyes szerepét. Ha ő nincs, akadt volna bőven másik féreg a bolsevikok közt, mint Trockij vagy Buharin, s összeméregetni se érdemes őket, melyik küldött volna többet vagy kevesebbet honfitársaink közül haláltáborokba. Hogy Hitler, Pol-Pot, vagy az a marxista kannibál, Bokassza rosszabb lett volna? Lehet, de ha már a jóisten (mármint ha ő a ludas) valamiért ezt a bizonyos Sztálint küldte a nyakunkra, biztos megvolt vele a maga szándéka, legalábbis, biztos, hogy megvan benne a maga rendszere. Az is biztos, hogy az orosz nép nem olyan barom, hogy 70 év kommunista uralom után hagyná magát megint belevezetni abba a rengetege, ahonnan most alig tud kikeveredni bőre kockáztatása nélkül, és hogy zokogásba törne ki hangszórók meg tévék előtt, ha, ne adj' isten, valamelyik vezetője elhalálozna. És abban is biztos vagyok, pedig olyan távol állok a politikától, mint vízben úszó hal a levegőtől, hogy a múltat visszahozni lehetetlen, legfeljebb csak valami egészen abszurd formában.

Amiről saját szememmel is meggyőződhettem a minap az egykori Forradalmi Múzeumban, ahol, a gyász félévszázados évfordulója alkalmából, nagyszabású kiállítást rendeztek Sztálin gaztetteinek és üzelmeinek szentelve. Arra számítottam, hogy majd zokogó bolsevikokat, felizzó osztályharcot találok ott, ehelyett szinte makulátlanul pluralista kép fogad: a laza szórakozásra vágyó ifjúság igényét kielégítő műtárgyak békés egymás mellett élésben megfértek a rendjelekkel ékesített veteránok meggyőződését kiszolgálókkal.

Az egyik monitoron például végtelenített kazettáról ment a Vezér temetése, az összes érintett történelmi alak – Hruscsov, Berija, Malenkov, Molotov – jelenlétében, egy másikon viszont már az országszerte közismert, kiugrott agit-propos, Genrih Borovik mondta a magáét, aki annak idején, amint beharangozták a peresztrojkát, azonnal megvilágosult és demokratává vált, s az még mind a mai napig: az agit-propos öreg rókák sanda vigyorával traktálja a közönséget – Sztálint leleplező – kedélyes anekdotákkal. Láthatóak emellett a Sztálinnak átnyújtott különb s különb ajándéktárgyak: a nevezetes gyöngyhímzés, amelyet egy kéz nélküli asszony a lábával készített, például jól megvan a kiállításon az ismeretlen lágerlakók, politikai elítéltek öltözéke mellett. És ez, nyilván így is van rendjén, minek kéne hadakozni, amikor van úgy is elég baj az életünkben.

Azért értek meglepetések még engem is. Azt hittem ugyanis, Sztálin csak a hetvenes években kezdett bemasírozni a nem-hivatalos popkultúrába, amikor minden hetyke taxisofőr kötelességének tartotta, hogy Alla Pugacsova mellé Sztálin-portrét ragasszon a szélvédőjére. Tévedtem. Van egy megejtő installáció a kiállításon, 1949-es gyerekmunka: bábok cipelnek egy hatalmas Sztálin-portrét, hálálkodva a boldog gyerekkorért. Aztán: Alijeva, egy Groznijból származó gépírónő, gépírással, betűkből alkotta meg a Vezér fejét, az USA elnyomott indiánjai tiszteletbeli indián főnöknek választották, és tolldíszt küldtek neki, míg az OGPU-ról (a KGB elődjéről) elnevezett gyár dolgozói egy filmvetítővel kedveskedtek. Megjegyezném még, hogy a múzeumi ajándékshopban a Lenines képeslap csak egy rubelbe került, a Sztálinos meg tízbe! (Tájékoztatásul: 1 USD = 31,5 rubel – a ford.)

Sztálin elvtárs, élete a példánk,
Követjük évezredeken át,
Fiaink lába elé járulva mondják:
„Magáért mindenre kész vagyunk!”


– egy Majakovszkij-tanítvány, Szemjon Kirszanov elbeszélő költeményének sorai jutottak eszembe kifelé jövet, amikor az udvaron szembetalálkoztam jó ismerősömmel, a drámaíró Viktor Szlavkinnal, aki megosztott velem egy régi titkot, amelyről most hirtelen fellebbent a fátyol. Kiderült ugyanis, hogy az úttörők között ő is ott posztolt a díszőrségben Sztálin koporsója mellett, ami most, a monitorról sugárzott felvételek révén, dokumentumokkal is nyilvános bizonyságot nyert. Szlavkin hosszú éveken át hallgatott erről, egyrészt, mert attól tartott, hogy a kutya se hinne neki, másrészt, mert még a végén ő is a Lubjankán találja magát, felelőtlen fecsegésért. Mert egyébként meg csak tiszta véletlenségből, az elöljáró hanyag munkavégzése folytán kerülhetett be a díszőrségbe, hisz két nagybátyja is börtönviselt volt – ami arra utal, hogy mégse volt olyan fene nagy rend az országban, aminek hiányát mostanában annyiszor dörgölik az orrunk alá. Ahelyett, hogy annak örülnének, hogy nincs már a nyakunkon Sztálin.

Fordította Kiss Ilona

• Sztálin