Viktor Jerofejev

Nyomtatóbarát változat

Bolonduska Ivanuska legalább annyit elárul az orosz lélekről, mint Miskin herceg, Alekszandr Afanaszjev híres, múlt századi dugimese-gyűjteménye meg maga az orosz mentalitás. Ezek a mesék arról szólnak, amiről az egész orosz kultúra mind a mai napig hallgat: a nyelv kulturálisan érintetlen, tagolatlan zónájába hatolnak be. A dugimese az orosz népi tudat és tudatalatti legeldugottabb, nemi szférájába világít bele, miközben mindvégig megőriz benne egyfajta eredendő, sűrű homályt. A modern anekdota, a vicc elődje: a nemi világot éltető törvényekre kíváncsi.

A cseppfolyós lélek formája

A varázsmese rémtörténet, a dugimese viszont inkább tréfás sztori: nincs nevetségesebb, mint a félreértések, tévedések között botladozó szereplők viselkedése. A varázsmese rengetegféle kívánságot tartalmaz, emezt viszont egyetlenegy, az erotikus vágy uralja. A dugimese a vágybeteljesülés műfaja: szerkezete a vágytól a kielégülés felé haladó vonallal írható le. A vágykielégülés a mese pozitív végkifejlete, a hős ezzel nyeri el méltó jutalmát tetteiért. Pontosabban a mesélő nézőpontja eleve meghatározza ezt a pozitív végeredményt, a vágy tényleges kielégülése láttán azonban az olvasó vagy hallgató még inkább megerősödik abban a tudatban, hogy lám azért hős a hős, hogy vágya kielégüljön, s vágya azért elégül ki, mert hős. Bezzeg a vele szemben álló álhős hiába adja a világ tudtára vágyát, sosem elégül ki. Így aztán az álhősből többnyire áldozat lesz, a dugimese ugyanis kizárja, hogy mindkét fél egyszerre, kölcsönös egyetértés alapján nyerje el az élvezetet: a dugimesében szükségszerűen kell egy áldozat.

A dugimese paraszti műfaj, cselekménye a paraszti életmód és a paraszti kultúra közegében bontakozik ki. A dugimese ugyanakkor maszkulin műfaj, a hím nézőpont uralja, szubjektumnak csak a férfit tekinti, a nőnek az objektum szerepét hagyja. Nem cizellált szöveg, a varázsmesétől eltérően nem terem remekműveket: többnyire lakonikus, egyenes narráció, célirányos szerkezet jellemzi. A szereplők nemi szervei és a cselekedetei megnevezésekor és jellemzésekor áradó bőséggel használ metaforikus és indulatszavakkal tűzdelt káromkodást. A szereplők is rendre káromkodnak, nemre, korra való tekintet nélkül, ebben azonban senki nem lát semmiféle elítélendő, durva, netán illetlen vonást (bár maguk a szereplők pontosan érzékelik az anyázás erejét). Még az se baj, ha szűzleányok káromkodnak nekikeseredetten: a mese azért mese, hogy metaforikus nyelven szóljon a realitásról. A mese, így a dugimese is, a lélek cseppfolyós halmazállapota: önmaga számára nem tudatosult formában ömlik szét az egész elbeszélésen.

Ezt a cseppfolyós halmazállapotú, ugyanakkor nagyon is szigorú szerkezetű nemi világot próbálom az alábbiakban jellemezni az orosz népi dugimesék morfológiájának elemzésével. Külön kíváncsi vagyok az elbeszélő-mesemondó által képviselt nézőpontra, bár annyit máris előrebocsáthatok, hogy nagyon egyszerű életfelfogásról van itt szó. A mese szereplői minden felesleges komplikáció nélkül kezelik a jó kiadós kettyintést, dugást, kúrást (a mesélő hihetetlen termékenységgel ontja a szinonimákat, a lényeg, hogy az aktív, célratörő, erőteljes jelentés domináljon): egyik hős sem fojtja magát vízbe a lelkifurdalástól (miként azt az orosz irodalom megbecstelenített hősnői teszik Karamzintól Arcibasevig). Sokszor szimpla alku tárgya a dolog:

„– Ne vedd rossz néven, kisasszonykám, de szeretném a fakanalam fazekadba mártani, és máris adom a háromszáz rubelt!

– Parancsoljál!”

A dugimese nem ismeri a szerelmet (csak kivételesen fordul benne elő szerelmi jelenet, akkor is ironikusan), a családi értékekhez kétértelműen viszonyul, s mindig a győztes oldalán áll.

A dugimese cselekménye nyílegyenes. Alapszerkezetét valamely egyedi vagy kollektív gerjedelem által kiváltott erotikus kép határozza meg: a cselekménymenet nem egyéb, mint a mesemondó és a hallgató útja az orgazmusig. A dugimese morfológiai vázát tehát az alábbi módon adhatjuk meg:

1. A hős vágyának keletkezése („az epekedés rosszabb a halálnál” – állítja a dugimese); a gerjedelmet olykor a bosszúvágy motiválja (a leány kigúnyolja a legényt: bosszút kell állni rajta, egyedüli módja a baszás).

2. A hősnő ellenáll (különböző okok miatt nem hagyja magát): akadály támad. Ha netán a nőben gerjedne vágy, a mesélő azt eleve negligálja, ez az esetek többségében büntetendő, sőt eleve elítélendő. Bár a nő a mesében többnyire mint buja, parázna teremtés, mint kurva jelenik meg, a vágy jogától – helyzetéből fakadóan – eleve meg van fosztva. Van persze néhány kivétel, a mesélő szívesen képviseli például a férjes asszonyok jogait: „Minek nősültél meg, ha hozzám se nyúlsz!? Ha nem vagy rá képes, minek pusztítod itt a kenyeret?”

3. A hőst megzavarhatják, akadályozhatják a mellékszereplők. A dugimesében ez az akadály sokszor abból ered, hogy a kiszemelt áldozat a hőssel rokonságban álló személy. A legfontosabb akadályozó ágensek tehát: az apa, a férj, a pap.

4. A hős erővel (ravaszsággal, csellel, a körülmények szerencsés összejátszásának kihasználásával, ritkábban varázserővel) elhárítja az akadályt, s magáévá teszi, azaz megerőszakolja az asszonyt („és akkor a férfi elélvezett”), a nőt meg (mint áldozatot) kinevetik, megalázzák, kicsúfolják, elkergetik, miközben a hős szépen hazaballag (menekül a bosszú elől, netán elkergetik). Az orosz népi szex indítéka tehát mindig a férfigerjedelem, de menet közben az asszony megalázásának eszközévé alakul át: a férfit az asszony csak azért érdekli, hogy fölérendeltségét újra és újra megerősítse.

A mesélő többnyire a hős pártján áll, de ha a hősről egyszer csak kiderül, hogy álhős, és csak bitorolja a hős pozícióit, a mesélő még azt is megteheti, hogy a mesét az áldozat javára fordítja. Az egyik mesében például a veréb megkívánja a kancát. A kanca nem ellenzi a dolgot, de szerelemre vágyik. A mesélő a kanca szájába adja a paraszti szerelemkódexet:

„– Nálunk, falusi szokás szerint, ha egy legény szeretkezni akar egy leánnyal, előbb jól megvendégeli: diót meg mézes lepényt visz neki. Hát te mit adsz nekem?”

Összehord a veréb a kancának egy véka zabot, szemenként a csőrében (bár a szerelem eszébe se jut). Értékeli a kanca az igyekvést, ám ekkor valahogy megsejti, mire is készül a veréb („Ha akarjátok, itt, az egész ékes társaságunk szeme láttára búbolom meg”). Felül a veréb a kanca farkára, egyszer csak belecsusszan a lyukába. Következik a büntetés. A kanca rácsapja a farkát a verébre, egy hatalmasat fingik, a veréb meg szégyent vallva pottyan összesereglett társai közé. Álhősnek bizonyult.

A hősök hierarchiája

Muzsik, apa, fiú, katona, pap, kupec, uraság – asszony, leány, papné, anya, anyós, özvegy: ez a két antagonisztikus világ áll egymással szemben a dugimesében, s csak a nemi vágy támadásakor kapcsolódnak össze egymással. De egység és egyetértés e világokon belül sem létezik.

Ha a paraszt e mesék legfontosabb férfi főhőse, a katona a kedvenc hőse: a mesélő kedvtelve beszél róla. Sokkal találékonyabb, mint a muzsik: „Lefekszenek este aludni: középen az asszony, egyik oldalt a paraszt, másikon a katona. Fekszik a paraszt, csendesen beszélget a feleségével, a katona meg kilesi az alkalmas pillanatot, és a hátulról megdugja a gazdaasszonyt.” A katona az aktív, az életrevaló, energikus, szexuálisan utolérhetetlen figura, míg a paraszt a lusta, mozdíthatatlan.

A másik, a negatív véglet a pap: totális nevetség tárgya. A mesélő leghőbb álma, hogy ördöggé változtassa. „…Ül a pap a ládán, összeverve, csupa kormosan, bozontos üstökét vakargatva. »Hú de randa féreg, mondja a báró, akár csak az ördög! «„ Az idézett, A pap és a katona című mese cselekménye ugyancsak a gerjedelem–kielégülés sémájára épül: „Kedve támadt a katonának, hogy megszuttyongassa kicsit a papnét; tanakodik, ugyan mit tegyen. Megtölti a puskáját, megérkezik a pap portájára.

– Na bátyuska, kijött egy rendelet, hogy minden papot meg kell sorban kúrni. Tartsad a lyukadat!”

A pap nem csodálkozik, megszokta már az efféle ukázokat. A mese nem csupán az orosz állam egyház fölötti állandó uralmát jelzi, hanem utal arra is, hogy a katona a társadalmi hierarchiában a pap fölött áll, közelebb a hatalomhoz, a cárhoz. Tehát nem lepődik meg senki, hogy az állam ilyen rendeleteket hoz, de hát a pap azért orosz, hogy tudja, a törvény azért törvény, hogy megkerüljék: „– Mondjad csak, katona! Nem lehetne engem felmenteni?”

Azaz: nem akárkit, pláne nem minden papot (az efféle lázadást a pap nem engedheti meg magának), hanem épp őt: a többiekkel csak csinálják szépen, ahogy az ukáz előírja. A katona meg eljátssza az alárendelt ember, az állam szolgája szerepét, aki azért, mint minden rendes megvesztegethető orosz, tudja, mi a dörgés.

„– Majd adok én neked! Dobjad csak lefelé gyorsan a reverendát, és tartsad a hátuljad.” Mi lett volna, ha így is tesz a pap? A homoszexuális aktustól azonban ő maga védi meg a mesét találékonyságával:

„– Kegyelmezz, kegyelmezz, drága jo-óó katona!” – (kántálja paposan nyújtva a hangokat) – „Nem érnéd be helyettem egy lotyóval netán?”

A pap rögtön a lényegre tapint, egy pillanat alatt megteremti azt a szituációt, amelyre a katona vágyik, az is a világ legtermészetesebb módján veszi, hogy a pap a lotyó alatt hites feleségét érti.

„– Lehet, hogyne lehetne – így a katona –, csak meg ne tudják mások, mert bajba keveredhetsz.”

És elkezdődik a zsarolás.

„– Mennyit adsz, öreg? Merthogy egy százasnál alább nem adom az árát.”

Megegyeznek: a többi tiszta pornográfia. Azaz: a mese célja.

„– Na, indulj csak, feküdj rá a taligára, a lotyó rád hasal, én meg a tetejetekbe, hadd higgye mindenki, hogy rajtad használom a fegyverem, szépen, a rendelet szerint.”

A pap, megint csak mint rendes orosz ember, nem sokat töprengett a törvény förtelmén, mi több, teljesítéséből még maga is élvezetet szerzett:

„Feküdt-feküdt a pap a taligán, s csakhamar felizgult. Már duzzad is a farka, s a taliga résén utat találván, ott mered-mered, bíborvörösen.”

A jelenetből már csak a külső nézőpont, a kukucskáló hiányzik, de a mesélő az utolsó pillanatban a pap leánya személyében őt is belekomponálja a képbe. S a jelenet épp a mesélő e jól kiszámított fogásával nyeri el végső erotikus töltetét. Hogy fog viselkedni a paplány ebben a szituációban? Zokog? Ököllel támad a katonára, hogy megvédje szülei becsületét? Eszméletét veszti? Szó sincs róla. Illő beszédet kanyarít a katona irdatlan farkát üdvözlendő:

„Ez aztán a legény! Micsoda farok! Apám-anyám keresztüldöfte, és még mindig hogy ficánkol a vége!”

A cél persze, hogy nevetést váltson ki az olvasóból-hallgatóból. De mi a nevetés tárgya? Az, hogy a papleány nem tudja, kinek a farka hol kezdődik? Nem inkább szánakoznia kellene a papcsaládot érő pogrom miatt? A mesének mindehhez semmi köze. A mese elfogult: el van ragadtatva az megvetett személyen győzedelmeskedő kedvenc hős férfiúi erejétől és furfangjától, s fittyet hány mindenféle, úgynevezett egyetemes emberi értékre. Az egész mese tanulsága az, hogy a mesélő kedvenc hőse mellé áll, bármit tegyen is az. A katona cselekedetei helyeselhetők, mert helyesek. És ezzel a halhatatlan lenini szillogizmushoz érkeztünk.

A női félen a szerepek a következőképpen oszlanak meg:

A szűzleányok természetesen tapasztalatlanok: még a lábukat se tudják elég magasra emelni, ugyanakkor izgatóak, fel van vágva a nyelvük (amit a friss nézőpontnak köszönhetően a mese nagyra értékel). Szüzességük rövid (a Jóságos atya című meséből ítélve), már 19 éves korukra meg kell tanulniuk a szeretkezés iparát. A mesélő többnyire csak csipkelődik velük, máskor kedvére köszörüli a nyelvét butaságukon.

Az asszonyok funkciója a paráználkodás: elég csak felrántani a szoknyájukat, már „hintáznak is a furkón”. A bujasághoz legfeljebb ostobaság társul.

A feleség funkciója megkettőződik: egyszerre ellenséges és segítő elem.

Ha a mesében özvegy jelenik meg, akkor ahhoz éjszaka feltétlenül szerető érkezik.

A kisasszony és a fiatal úrasszony más, mint az uraság: ők a legpozitívabb női szereplők. Egyrészt jóval gyakrabban kedvesek és szépek, mint a többiek, másrészt okosak, tudják, mit akarnak. Az ilyen hősnőt igazi élvezet megdolgozni, egy ilyen kisasszonyt megszerezni – igazi győzelem, nem úgy, mint egy közönséges szűzlányt vagy asszonyt: a mesélőből ez bizonyos tiszteletet vált ki.

Az öregasszony funkciója kettős, mint mindig az orosz mesében. Hol segítőtárs, például javasasszony, aki elcsalja a házába a szűzleányt azzal, hogy beteg, és majd ő meggyógyítja; majd beköti a szemét, négykézlábra állítja, s átengedi a legénynek, hogy gyógyítgassa csak (az álbeteg a dugimesék kedvelt fantáziatémája, a gyerekek doktorosdijára emlékeztet). Az öregasszony másik funkciója, hogy a halállal tart kapcsolatot: szégyen közösülni vele. A fiatal lányok kicsúfolják azt, aki öregasszonyt kefélt, mire az öregasszony visszavág: „miért, az te lyukad különb az enyémnél?” A mese életkori határai persze viszonylagosak: egy szűzlány anyja (negyvenéves talán) már öregnek számít. Az idővel a mese amúgy is igen rugalmasan bánik, általában hadilábon áll vele.

A mesét az asszonyok belső világa a legritkább esetben érdekli. Elvétve fordul elő, hogy a mesélő az általa elképzelt női nézőpontból mondja a történetet. Két szűzlány beszélget:

„– Láttad már azt a szerszámot, amivel kipróbálnak minket?

– Láttam.

– Na és, milyen? Vastag?

– Egyiké-másiké olyan, mint a karom.

– De hát abba bele is dögölhetsz.

– Gyere csak, megbirizgállak egy szalmaszállal, abba is belejajdulsz.

Hanyatt fekszik a butábbik, az okosabb meg böködni kezdi a szalmaszállal:

– Jaj, fáj, de fáj.”

És ez már az orosz népi pornográfia leszbikus elemmel határos mozzanata. Ha azonban mint folklorisztikus szexuális felvilágosító könyvet forgatjuk a fenti mesét, az okosabbik leány álláspontja egész más színben tűnik föl. Miért épp szalmaszállal illusztrálja a tudnivalót? Miért böködi fájdalmat okozva, miért alázza meg a beavatott a beavatatlant, ahelyett hogy racionálisan elmagyarázná neki, mint egy francia, vagy anatómiai atlasszal mutatná be, akár egy német? Azért, mert ez is az orosz kommunikációs stílus része: az az élvezet forrása, ha a másikból hülyét csinálsz.

Ez a mese a mindennapi orosz gonoszság tiszta emanációja.

A nemi nevelés témája igen gyakori a dugimesékben. Tanítja a muzsik a lányát, hogyan őrizze meg szüzességét:

„– Atyám, Ványka meg akar hágni” – mire a gondos apa (anélkül hogy meglepné leánya nyílt közlése):

„– Ó, te ostoba liba, minek kéne ezt idegenre bízni, mi magunk is el tudjuk intézni!”

Bármilyen durva viccnek is hat ez, az apa nagyon is komolyan gondolja tervét: „Fog az atya egy szöget, felforrósítja a kemencében, s bele egyenest a likba, hogy a leány három hónapig pisálni se tudott!”

A legfontosabb itt a végén a felkiáltójel, a mesélő kézjegye, mindennél pontosabban jelzi a mesélő viszonyát. Majd elalél az elragadtatottságtól, milyen ügyesen elvégezte az oktatást a gondos szülő. Jól megadta neki. Nem tér ki a szöges aktus részleteire, de így is világos a kombináció: erőszaktétel + szadizmus + incesztus. Normális esetben szimpla bűnügy lenne, itt a mesélő még lelkesedik is: az öreg megcsonkította a lányát, de megtanította. Nevelt, tehát pozitív hős. Az ostoba liba meg egy életre megtanulta, hogy nem érdemes forró szerszámokra ácsingózni, jobb előbb a hűvöset választani.

„Megint találkozott a leány Ványkával, aki megint egyre csak kérleli, hadd kettyintse meg. Mire a leány: »Meg vagy őrülve, Ványka, az ördögbe. Apuskám úgy belém rettyintett, hogy három hónapig pisálni se bírtam!«„

Álljunk meg még itt egy pillanatra. Ha szög, hát szög, de hol itt a nevelés? Az atya egy szóval sem mondta a leányának, minek is dugta bele a forró szöget. A leány azonban mégis annak tekintette a szöget, ami: atyai faroknak. Tudatában lezajlott az incesztus aktusa, de az égvilágon semmi jelentőséget nem tulajdonított neki. Az atya akarta betanítani, megakadályozandó, hogy idegen tegye (maradjon csak családon belül az élvezet), a farok túl forrónak bizonyult (a leány, szűz lévén, úgyse tudta, milyen a farok normális hőmérséklete), apró baleset ugyan történt (három hónapig pisálni se tudott), de az incesztus aktusa maga kivétel nélkül mindenkit hidegen hagyott (a mesélőt, az apát, a leányt s végezetül pedig Ványkát).

A jóságos atya című mesében a főhős két felnőtt lányához barátnői jönnek társalkodni. Amint este lefekszenek, a „joviális kisöreg” végigtapogatja, meggyömöszöli az összes szüzet, akik a világ legtermészetesebb módján csak annyit gondolnak, „ez így szokás”. Egyszer azonban az atya véletlenül a nagyobbik lányát is megfarkalja, anélkül hogy felfogná, mi is történt. A feleségét kérdi, aki a világ legtermészetesebb módján közli vele: a nagyobbik lányát kezelgette – de semmi féltékenységi dráma, semmi jelenet (az asszonyok egyébként sem féltékenyek ezekben a mesékben). Ekkora toleranciát a Nyugat egész szexuális forradalma nem pipált. De az igazi fordulat ezután következik, amikor az öreg vihorászva megjegyzi édes leányáról: „Máris milyen tempósan teker a kis taknyos.”

A mesében a férfiúi álom (minden lányt megdugni) és a humor (tévedés, félreértés) keveredik: az incesztus mindebbe maradéktalanul belesimul, anélkül hogy bármilyen sérelmet jelentene.

Az incesztus teljes diadalt arat a Kefe című mesében, ahol az ostoba paplány kefének vélte az uraság farkát, és egyre csak azt kiabálta: „Add vissza a kefémet, gazember!” Látja a jelenetet a pap, akit kérve kérlel az úrfi: „Ments meg, uram, örök életemben hálás leszek.” Mire a pap meg is tette, amit tehetett: kipakolta az ablakpárkányra méretes papi szerszámát: „Itt a te keféd, kicsikém!” Bent a házban így szól a papnéhoz: „Nahát-nahát, nincs tisztessége a leányunknak.”

A papné erre sajátos nézőpontból felel, a „tisztesség” szó lehetőségeit kijátszva, minden teketória nélkül nyílt incesztusra szólít fel, azaz ennyit válaszol: „Ha nincs tisztessége, hát adj neki te magad.”

„Ledobja menten a pap a reverendát, s neki rögtön a lányának. Amint kezd begerjedni, egyre kiabálja: „– Nem veszett el semmi, megvan az én lánykám tisztessége!”

A papné közben maga vezényli az aktust: „– Csak nyomjad neki beljebb, csak nyomjad neki beljebb, bátyuska, azt a tisztességet!”

„– Ne félj, anyjuk, nem veszti már el, jó mélyre benyomtam neki.”

A leány még fiatalka volt, nem tudta elég meredekre emelni a lábát, biztatja hát őt is az anya:

„– Csak feljebb, feljebb, csak még meredekebbre!”

„– Elég már, elég most már, anyjuk, a végén én meredek el!”

Lett erre nagy nevetés, a szavakkal is jót játszottak, a leány tisztességét is jól eldugták, és élnek még ma is, ha meg nem haltak, a pap, a lánya meg az anyja.

Ha az incesztus tiltása a kultúrát a kultúra hiányától elválasztó jegy, akkor e mesék hősei – a mesemondóval együtt – még igencsak kultúra előtti, barbár állapotban leledzenek.

Az incesztus témája szorosan érintkezik a csoportos, kollektív szexuális formákkal. A dugimesékben ezen belül is különösen elterjedt az a forma, amely nézők, tanúk előtt zajlik, a nyilvános szeretkezés egyszerre szórakoztató látványosság és kivégzés: szórakoztató nyilvános kivégzés. Ennek egyik fajtája a kasztrálás, amely a dugimesékben olykor motiválatlanul, végletesen kegyetlen módon jelenik meg.

Egyszer egy napszámos, miután egyszerre meghágott két paplányt, a büntetés elől menekülve egy özvegyasszony házában kötött ki, ahol véletlenül egyszerre volt ott maga a pap, egy cigány és még mások. Jön éjszaka – ahogy kell – az özvegyasszonyhoz a szeretője. A napszámos, aki az ablaknál aludt, úgy tett, mintha ő lenne az özvegyasszony, mondja, hogy idegenek vannak a házban, nem jön össze a dolog. A szerető könyörgőre fogja:

„– Legalább az ablakon hajolj ki, hogy megcsókoljalak. A napszámos kitartotta a farát az ablakon, a szerető megcsókolgatta, majd ezen ártatlan tréfa után a napszámos (özvegyasszonyt imitálva) kéri a szeretőt, hogy búcsúzóul mutassa meg a farkát, hogy legalább kezében tarthassa egy kicsit, mindjárt vidámabb az élet.

„Kibuggyant a gatyából az irdatlan szerszám: »nesze lelkem, gyönyörködjél« – a napszámos kézbe veszi, dédelgeti, majd előhúz egy bicskát, s tőből lenyisszantja herezacskóstul. Felordít a szerető, és úgy elinal, hogy lába se éri a földet.”

A kasztrált szerető kilétére nem derül fény, ismeretlen: idegen maradt. A ravasz napszámos viszont (aki másnap reggel szerzeményét kolbász helyett szolgálja fel a papnak – volt is nagy kacagás, hahotázás) hőssé magasztosul: elnyeri a hallgatóság teljes rokonszenvét, mi több, jutalmul még az özvegyasszony is az övé lesz.

Hogy miért kellett kiherélni az idegent? Viccből? Aligha, az orosz dugimese nem fecseg, nem viccel hiába. Gondolt-e arra a napszámos, hogy a szeretőt egy életre megcsonkítja? Dehogy. Ez végképp kívül esik a mese szempontjain. Egyvalami a fontos. A jövevény – más, nem mi, nem közénk tartozik, idegen. És idegenekkel szemben minden megengedett. A baj csak az, hogy a mieink is egyik pillanatról a másikra lehetnek idegenek: a szerepek hihetetlen gyorsasággal váltogatják egymást. A bosszú elszenvedőjéből minden pillanatban bosszúálló lehet. Erre az elvre épül az egész tolvajvilág, az orosz népi gondolkodás közvetlen örököse.

Humor és erogén zónák

A fenék funkciója a dugimesében a hős diszkreditálása. A legromlottabb hely, már-már szégyenletes pokol. A hőst az első fingás lefokozza, a szarás pedig végképp megfosztja hősi mivoltától. A hallgató számára ez a jel: ezen aktusoktól kezdve álhős vagy áldozat van előtte, akit megölni sem kár. A segg megcsókolása vagy netán kinyalása a legvégső negatív érték a cselekvésfunkciók között: az orosz mese e fertályt jobban megveti, mint akár az incesztust.

A nemi szervek hierarchiájának csúcsán a fasz áll. A derék, legyőzhetetlen fegyver. „Előhúzza derék nagy szerszámát a halász, odacsapja a csónak fenekéhez, az egyetlen suhintásra kettéhasad.” A leggazdagabb szinonimakészlettel emlegetik: ormány, fegyver, pecek, furkó, fütykös, farok. Mutogatása nem szégyenlendő, sőt a férfi megítélésének alapja: a gazdag kupeclány első érve a szegény vőlegény mellett, hogy „ekkora bunkót rakott belém”!

A hierarchia második helyére szorul a pina, de alacsony értékét jelzi, hogy egyáltalán nem specifikálják: szinonimája alig van, legfeljebb lyuknak, résnek emlegetik. A mesélő ráadásul folyton összekeveri a legalacsonyabb rendű hellyel, a segglyukkal, vagy egyszerű sebnek, vágásnak nézi, sokszor egyenesen úgy kezeli, mintha a nő nemi szerve csupán kasztrálás következménye lenne, s a nő ennyiben nem egyéb, mint lefokozott férfi.

Jól mutatja ezt az a mese, amelyikben az asszonymunkára vágyó parasztnak – hosszú balszerencse-sorozat után – egy kanca leharapja a furkóját, azaz büntetésből asszonnyá változik. A mese hihetetlenül következetesen ügyel arra, hogy a nemi és szociális szerepek ne keveredjenek egymással: ez az egyetlen bizonyosság, amivel ez a világ rendelkezik.

Míg a női nemi szervhez való viszony ambivalens, a szereplők alfele egyértelműen negatív értékelést kap, a legalacsonyabb rendűnek minősül. A pina és a segg című mesében jól felépített érvek sorozatában bontakozik ki ez az „értékvita”:

„– Jobb, ha hallgatsz, te mocskos disznó! Hozzám minden éjszaka fényes vendég jár, te meg közben csak bűzöket meg szennyet eregetsz.

– Fogd be a lyukad, te alávaló! Amikor téged dugnak, folyik rám a trutyi, mégis hallgatok!”

A fingás pedig, még a dugimese állandó szereplője, a paraszt esetében is büntetést von maga után, mint például Az uraság és a parasztok című – nevezzük így – nevelődési mesében. Az uraság a orosz népmesében általában az idegen elem, nem élvezi a mesélő rokonszenvét, nevelő-civilizáló feladatát viszont többnyire a mesélő jóváhagyásával látja el. Van ugyanis az elbeszélő-mesélőnek ezekben a szövegekben egy nagyon lényeges szerepe: afféle civilizátor, aki nem csupán közvetíti az orosz népi erotikus világot, hanem valamilyen módon el is rendezi. Olyan hierarchiát alakít ki benne, amely nem a rombolást, hanem épp ellenkezőleg, az életigenlő szexuális értékeket erősíti, igaz, nem a gyermeknemző, termékenységet jelző vonatkozását, hanem mint az életélvezet formáját mutatja be.

„Elmegy az uraság – hangzik az említett mese – ünnepnapon a misére, imádkozik csendben, egyszer csak ott terem előtte egy parasztja, és az ebugatta akkorát fingik, hogy levegőt is alig lehet kapni. Az uraság ekkor előhúz egy ezüstrubelt, kérdi a parasztot: –Te reccsentettél ekkorát? A paraszt meglátja a pénzt, és rávágja: – Én hát!”

Odaadja neki az uraság az ezüstrubelt, de a paraszt nem fogja fel az iróniát. Szalad a szomszédjához, elhatározzák, most majd együtt finganak az uraságnak, hátha mindketten meggazdagodhatnak. Eljön az ünnep, odaállnak az uraság elé, s teleeregetik bűzzel a templomot, amúgy istenesen. Mire az uraság:

„– Hé, ti reccsentettetek ekkorát?

– Mi, kegyelmes uram!

– Hát, köszönöm néktek, csak az a baj, hogy most nincs nálam pénz, gyertek haza hozzám mise után, ott is szellentsetek nekem egy kicsit, egyúttal megadom a járandóságotokat is.”

Elmennek hozzá, betessékeli őket az uraság: „– Vetkőzzetek csak le, annyi a ruha rajtatok, hogy nem jön át rajta a szellet!” Meztelenre vetkőzik a két muzsik, mire az úr szolgái ott teremnek, és ötszáz vesszőzést mérnek rájuk… A fingás tehát megbüntettetett, de a fönti mese nemcsak ezért érdekes: azt jelzi, hogy a két világ értékrendje, az uraságé és a parasztoké, egyáltalán nem áll kapcsolatban egymással, sőt a mesélő erőszakos összekapcsolási kísérlete nélkül még csak nem is érintkezne.

A vágy, a gerjedelem tehát a legfőbb érték, előbbre való mindennél, még a halálfélelemnél is. A határtalan, áldozattól sem visszariadó testi szenvedély az orosz mentalitás lényeges eleme. A testi vágy mindenek fölé helyezése megemeli a dugimesék értékét is. Nem csacskaságokról, hanem a legfőbb dologról van benne szó: „A lakáj már semmi mást sem akart a világon, csak egyszer, egyetlenegyszer megkapni a kisasszonyt: »jól nyélbe ütném, aztán már a haláltól se félnék«„.

A fantáziaképek és a mesepornográfia alapelvei

A dugimesében a szexuális vágykép többnyire létező, elérhető eszközökkel és módszerekkel történő kielégülésre irányul, de olykor nemlétező, fantasztikus mozzanatoknak is szerepük van. A varázsgyűrű című mesében például a térdig érő fütykös mint vágykép a maszkulin és feminin világ teljes összekapcsolásának fantáziaképével társul. Ez a mesetípus, az erotikus varázsmese, egészen ritka, viszont rengeteg variációja forog, ami arra utal, hogy hihetetlen népszerűségnek örvendhetett. A mese kérdése: mi a fontosabb, a gazdagság vagy a térdig érő fütykös.

Egyszer a parasztlegény azzal hetvenkedett, hogy bár szegény, mint a templom egere, de bezzeg a farka térdig ér. Meghallotta ezt a kupeclány, mindjárt el is hívta magához, ám éjszaka kiderült, hogy nemhogy térdig nem ér, ujjánál is rövidebb. A leleplezett legény zavarában azt hazudta, hogy elzálogosította az igazit 50 rubelért. A kupeclány odaadta neki a pénzt, és ráparancsolt, hogy vissza ne merjen térni az igazi, a térdig érő bunkó nélkül. Megy, mendegél a legény, találkozik egy öregasszonnyal (segítőtárs), elpanaszolja a baját. Az öregasszony ad neki egy gyűrűt, húzza rá a farkára: „Egyet csavarints, farkad nő, mint a pinty” (a mesében végig rímes ráolvasások ismétlődnek). És ezzel megkezdődnek a kalandok, majd sok kitérő után megérkezik a kupeclányhoz, aki rögtön felgerjed, ki akarja próbálni a dolgot. Rettentően tetszik neki. Meséli az anyjának, az is ki akarja próbálni. Éjszaka rámászik a vejére, s közben addig forgatja a gyűrűt, hogy a furkó öles méretűre nő. Az anyós meg ott hintázik a tetején, és egyre feljebb-feljebb emelkedik. Már-már istennel társalkodik. Összesereglik a falu apraja-nagyja, törik a fejüket, hogy lehetne onnan leszedni a kupecnét. Az egyik azt javasolja: vágják ki fejszével a furkót. A másik attól fél, hogy a kupecné akkor lezuhan, és összetöri magát. Felébred végre a legény, nagy nehezen megfordítja a gyűrűt, az anyós meg szép lassan aláereszkedik a magasságokból, fogadkozva, hogy soha többet nem csinál ilyet.

E fantasztikus történetben a dugimese szinte összes mozzanata együtt van: ostobaság, nagyravágyás, incesztus, szentséggyalázás (a kereszténységhez, Istenhez való külsőleges, távoli, gyakorta szarkasztikus viszony nem csak a papok kinevetésében merül ki), a legfőbb téma azonban a hatalmas nagy hímtag mindenható erejének bizonyítása. Ebben összpontosul az orosz dugimesék minden energiája. Ezt a mesetípust nem érdekli a mell, a has, a láb és egyéb, nem ismer becézgetést, simogatást, gyöngédséget, előjátékot, az orosz mese számára csak három erogén zóna létezik: a két lyuk és a lyukbavaló.

Ebben az értelemben a dugimese nem erotikus, hanem nyílt pornográfia. Az erotika mint a szex esztétizált formája, esztétizált emanációja, legalábbis a szépséggel kapcsolatban álló megjelenése teljességgel hiányzik belőle. A pornográfia mint a fantáziaképek materializálódása van jelen benne, olykor nyílt szadizmussal párosulva. „Felugrik a katona, hozza a gyeplőt, befogja az asszonyt, a szíjjal a lábát a fejéhez köti, hogy minél jobban hozzá lehessen férni.”

Az orosz népi pornográfia kedvenc póza a kutya- vagy rákállás. Levetkőzni sem kell, a vetkőzés más szituációhoz, veréshez vagy fürdőzéshez kötődik. A meztelen női test mint erotikus tárgy ezt a mesefajtát nem izgatja, részletei hidegen hagyják. Elég csak felcsapni a szoknya szélét, és hajrá. A dugimese számára a legfontosabb: az élvezet és a megalázás összekapcsolása. A közösülés itt egyetlen célt szolgál: minden egyes aktusban megerősíteni az ebben a világban érvényes hierarchikus rendet. E rendből következően nem csupán a kielégülést kell elérni, hanem minden aktusban kinyilvánítani a másik alacsonyabbrendűségét. A vágy csak akkor teljesül be, ha e kettő – élvezni és alázni – egyszerre történik meg.

Fordította: Kiss Ilona

• Kultúra