Viktor Jerofejev

Nyomtatóbarát változat

Ott a helyük! Még akkor is, ha ilyet mondani a demokráciában sértés! Csak semmi érzékenykedés! Tessék csak tudni mindenkinek, hogy hol a helye! Különben minden összezavarodik, pedig enélkül is elég nagy a felfordulás. Már a házmester is miniszternek képzeli magát, a pincér undorral löki eléd az ételt, és csinálhatsz akármekkora botrányt, minden ugyanúgy megy tovább.

A kritikusokkal még tűrhetetlenebb a helyzet. Az írók még csak lapulnak, ahogy régen lapult az ember, ha a pártbizottságra lett volna panasza. Hát ki vetemedett volna ilyesmire? Márpedig a kritika hatalmi helyzetben van, magához ragadta a bírói hatalmat az irodalomban, és eszébe se jut ellenállás nélkül feladni hadállásait. A gyengék mindig megszédülnek a hatalomtól. Megszédültek tőle a kritikusok is. Korlátlan uralmat gyakorolnak, de miféle jogon? S ahogyan az „uralomra jutott mocskok” is csak terrorral tudták megőrizni a politikai hatalmat, a kritika is hihetetlenül kiterjedt megtorló szervezetet hozott létre. Ráadásul, mint minden hatalom, a kritika is arcátlan és képmutató. Az irodalom gyámolítójának, érdekvédőjének, kebelbarátjának adja ki magát.

Az írók igyekeznek távol tartani magukat a kritikusoktól. Többségük fél tőlük, kisebb részük gyűlöli és megveti őket. A jó modorhoz tartozik, hogy egy író ne olvasson kritikákat, ne válaszoljon rájuk, idáig ne ereszkedjen le, hanem passzív ellenállást tanúsítson. Az aktív ellenállás kissé bonyolultabb lenne. Az írók többségének ugyanis fogalma sincs, hogyan lehet felvenni a harcot a kritikával: a kritikának megvan a maga virágnyelve, úgy tesz, mintha szigorú analitikus fogalmakban fejezné ki magát, bonyolult definíciókat kreál, elődökre hivatkozik, egyszóval teljes fegyverzetben áll elénk.

Íróink viszont rettentő faragatlanok, többnyire autodidakták. Kantot, Hegelt nemigen olvasták, elég homályos fogalmaik vannak arról, mi az esztétika, az egzisztencializmust egzisztencionalizmusnak mondják, vagy ki sem ejtik a szájukon, a formalistákat keverik a formalinistákkal, Bahtyinon meg se próbálták átrágni magukat: se erejük, se idejük, se szükségük nem volt rá. Ezért aztán az autodidakta gyámoltalanul és védtelenül áll a kritika előtt, s ezt még csak leplezni se tudja. A szófogadó autodidaktákat persze nem bántja a kritika. Vagy ha mégis, csak egy kicsit. Szépen sorba állítja és betereli őket az „iskolába”. Amit szögesdróttal vesz körül, meg ne szökjenek a védencek. A szögesdróton belül ugyan járhatnak-kelhetnek szabadon.

Vannak mazochista kritikusok is. Szeretnek megalázkodni, porban csúszni a bálványuk előtt. A legkevésbé irigylésre méltó a bálvány helyzete. Tegnap kinyalták a seggét, ma felfalják szőröstül-bőröstül. Ha nem ugyanazok, akkor az utánuk következők. Az orosz irodalom nem egyéb, mint a kritikusok által leszopogatott csont.

A kritika lassan jutott hatalomra. Alapjában véve az undorító orosz valóság segítette hozzá. Örökös harcot kellett folytatni a posvány orosz valóság ellen: így aztán a harc egyhamar életelemévé vált. Az se tett jót, hogy Oroszországban az irodalomkritikát – a filozófiával és a politikai tudományokkal ellentétben – sohasem tiltották be közvetlenül. Ezért sosem a saját dolgával foglalkozott, hanem irodalmi vizsgálódások mögé rejtőzve a társadalom helyzetéről értekezett, minduntalan túllépve saját illetékességi körén.

Az egészet Belinszkij kezdte. Már ő elérte, hogy az írók fölé helyezze magát. Ideologikus olvasatot kényszerített a hazai közönségre, bíróság által elrendelt nyomozássá degradálva az interpretációt. Mit se számít, ha a nyomozó időnként belekavarodik a szempontjaiba: hol Gribojedovot imádja, hol Gogolt, egyre csak papol, hogy miről lehet írni, és miről nem. Egy nyomozónak minden megengedett. Belinszkij az orosz kritikai nyelv atyja: gátlástalanul rója a papírt, minden stílusérzék híján, hol szárazon, hol dühödten, de mindig vértelenül.

Belinszkij után aztán az orosz kritikában végleg uralomra jutott az erkölcsnemesítő és eszmecsősz szerep. Ezt a „kézi vezérlési” rendszert aztán átvette a másik tábor is: a szlavofilek és a többiek. A „tiszta kritika” végképp marginális helyzetbe került.

A szovjet korszakban aztán az orosz kritika a büntetésvégrehajtó szerepében teljes fegyverzettel állt elénk. Folyt a vér, hullottak a fejek. A kritika az ideológiai megtorlás eszköze lett. Ugyanígy az eszmeileg talán vonzóbb, de nem kevésbé átpolitizált emigráns kritika is. A formalisták helyzete is ambivalens lett, még ha más okokból is. Többnyire kiváló analitikusok, de ugyancsak túllépték saját jogkörüket. Abban a politikai légkörben rossz ízű dolog lett volna szidni őket, az azonban akkor is tény, hogy saját felfogásuk következtében leszállították az irodalom rangját, elvetették azt, hogy bármilyen alapos elemzés után is marad benne meg nem magyarázható, nem formalizálható elem. Nem kevesebbet képzeltek, mint hogy meg tudják adni az „irodalomcsinálás” végső értelmezését. Ez a gőg még inkább visszaköszönt a strukturalistáknál.

Ha belegondolunk, hogy a mai kritikusnemzedék elsajátította mind a forradalmi demokrata kritikai hagyományait, mind a formális módszert, végképp lesújtónak látszik a kritika mai állapota. Mit sem segít a helyzeten, ha félredobja a patrióta-liberális-radikális szerepet, szép szorgosan egyetemi diplomát szerez, s a századvég összes kulturológiai ismeretével fölfegyverkezve már nem is hajlandó kritikusnak megmaradni: kulturológussá üti magát.

A kulturológia a mai, mindent katalogizálni vágyó, minden szabad alkotást kordába szorító újsütetű totalitárius tudomány. A hatalom totális akarása. A cinikusokat éppúgy megbűvölte, mint a moralizálókat, és együttes erővel ismét koncentrációs táborrá változtatták az irodalmat, ahol folyékony szappant gyártanak a nagytiszteletű írókból. Jó kis szórakozás. De hát az írók a hibásak benne, hogy ezt megtehetik velük. Elvesztették a kritika ellen folytatott háborút, nem volt elég szellemi erejük hozzá. Félő, hogy Oroszország megint belesüpped a spekulatív agyrém mocsarába.

Nincs mese, ellenforradalmat kell kirobbantani. Az alapötlet nem új: Bulgakovtól kölcsönöztem, a Kutyaszívből. Sarikovot, az elpimaszodott, emberré változott ebet vissza kell változtatni engedelmes kutyává, Sarikká. Na jó, legyen Firsz, a szófogadó inas, aki gondoskodik a gazdájáról. Vigyáz, hogy ne háborgassák idegenek. Ha mégis baj van, legfeljebb szól a háziúrnak: de ő maga nem avatkozik bele semmiféle perpatvarba.

A jó kritikus feledésre van ítélve. A rossz kritikust utódok karéja dicsőíti. Pont fordítva, mint az írók esetében – és ez így van rendjén.

A jó kritikus, ha lehet, jól ír, érdekesen informálja az olvasót, de meghagyja neki az ítélkezés jogát: megveszi-e azt a könyvet vagy sem. A jó kritikus meglehetősen képzett, tudja forgatni a lexikonokat. A jó kritikus beéri a kommentátor szerepével. Ismertem egy ilyet: betéve tudta, miben különbözik az egyik Furmanov-kiadás a másiktól, azt is tudta, hogy a „Csapajev” nem egy remekmű, de azzal még inkább tisztában volt, hogy az ítélkezés nem az ő dolga.

Egyszóval: itt az idő, ki a cselédszobába a kritikusokkal, de végleg! Vége a szovjethatalomnak. Ideje, hogy megint csak az író urak napi gondjaival törődjenek. A szeszélyeikkel, a bogaraikkal. Érjék be azzal, hogy lefújhatják a pihét a szmokingjukról, felhörpenthetik a maradék pezsgőt a pohár aljáról, elalélva mesélhetik a többi lakájnak az úr újabb csínyeit. Ez a kritikus dolga, és ez sem kevés. Ez az egyedüli, ami jó szolgálatot tesz az irodalomnak, s még egy kis borravalót is hoz a kritikusnak ünnepnapon. Hogy aztán kegyesen csókot leheljen a feléje nyújtott adakozó kézre.

(Fordította: Kiss Ilona)

• Kultúra