Képes Júlia

Nyomtatóbarát változat

A középkori udvari költészet egyik nagy újítása, hogy a nők, bocsánat, a hölgyek a perifériáról a fókuszba kerülnek, és olyan, nem kevéssé fontos eseményeket is képesek a háttérbe szorítani, mint mondjuk a trójai háború, amelyről mindössze annyi szó esik például Benoît de Saint-Maure Trója-regényében vagy Geoffrey Chaucer Troilus és Cressidájában, amennyi a szerelmi szál kibontásához feltétlenül szükséges. Az irodalmi köztudatban ekkortól kezdve a nők többnyire úgy szerepelnek, mint felsőbbrendű lények, akikkel a lovagok eleve alárendelt, hierarchikus kapcsolatban állnak, akárcsak hűbérurukkal, mint ahogy nemegyszer valóban saját hűbéruruk feleségébe voltak szerelmesek, és hozzá írtak verseket. De hogyan reagált minderre a hölgy?

Vajon tényleg a Jaufré Rudel által megénekelt és a trubadúrszerelem ars poeticájának is tartott „távoli szerelem” volt ennek a kapcsolatnak az egyetlen lehetséges, de legalábbis legjellemzőbb formája? Valóban csupán abból állt, hogy a lovag a messzi távolból, leborulva, feltétel nélkül imádta Szíve Hölgyét, aki szerencsés esetben olykor biztató pillantásokat vetett rá szintén a messzi távolból, és ha netán még rá is mosolygott, akkor a lovag boldogságának immár semmi híja nem lehetett? Bár a trubadúrok és a lovagok szerelmét az irodalomtörténet több ponton is megkülönbözteti, én most a közös vonásokra gondolva tenném föl a kérdést, hogy valóban Szívük Hölgyébe voltak-e szerelmesek, vagy inkább magába a Szerelembe? És ha mégis a Hölgybe, kérdés, hogy valóban el akarták-e nyerni a kegyét, vagy olykor inkább úgy voltak vele, mint – érzésem szerint legalábbis – Chaucer Troilusa, aki sokáig nem hajlandó felfedni Pandarus előtt, hogy kit szeret, hiszen: „Megnyerni őt bizony úgysem tudod / Olyan nyomorultnak, mint én vagyok.”[1] Troilus formailag ugyan az udvari szerelem szabályait követi, az egész mégis parodisztikusan van tálalva. Mintha a titoktartási rituálé célja főleg az lenne, hogy a hölgy ne szerezzen tudomást az egészről, és eszébe ne jusson esetleg viszonozni a lovag érzelmeit, hiszen mit ér az egész, ha még egy jót kínlódni sem lehet? Ahogy Szerb Antal Szerelem a palackban című novellájában történik, ahol a varázsló csupa emberbaráti szeretetből megszabadítja Arthur király jeles lovagját a királynő iránt érzett nagy szerelmétől: „Az élet szélesebb volt, mint valaha, és Lancelot nagyon szenvedett. Kimondhatatlanul szenvedett azon, hogy mennyire nem szenved...”

Nézzük meg közelebbről Cressida alakját – mint a női reakciók meglehetősen tipikus formáinak megtestesülését. Chaucer e művét követően írta az Erényes nők legendáját, kifejezetten azzal a célzattal, hogy megkövesse a nőket Cressida miatt – csak végül beleunt a nők egyhangú dicséretébe. Vajon tényleg jóvá kellett-e tennie Chaucernek bármit is a nőkkel kapcsolatban? Alig hinném. Nem véletlenül tartják Cressidát úgy számon, mint az angol irodalom első árnyaltan ábrázolt nőalakját, akit épp bizonytalansága, félénk és befolyásolható volta, megannyi emberi gyarlósága tesz a „legnőibb nővé”. Troilus részéről ez a szerelem egyértelműen: szerelem első látásra. Cressida azonban mindenre úgy reagál, ahogy egy jól nevelt hölgyhöz illik, ahogy a kor nagykönyvében meg van írva. Amikor bácsikája, Pandarus levelet hoz Troilustól, először tiltakozik, majd miután mégis elolvasta, azzal válaszol rá, hogy „testvéri szeretetét” ajánlja fel, kizárva minden mást. Miután bácsikája hosszasan rábeszéli Troilusra, és ő elnézi a csatából hazatérő férfiút, már imigyen szól: „Ki adhatott bájitalt nekem?”, két versszakkal később pedig:

Aki irigy, mind rámondhatja erre:
Be hirtelen jött! Ugyan hogy lehet,
Hogy Troilust ily könnyen megszerette,
Első látásra mindjárt! Még ilyet!

A bájital-metafora – mondjuk a Trisztán és Izoldával összevetve – azért enyhén szólva túlzás. Minderre pedig a narrátor így felel:

Boldog ne legyen, bárki mondja ezt,
Hisz el kell kezdődnie valahogy
Mindennek, ami folytatódni fog.

Az első sor után más folytatást várna az ember: „mert szerelem vagy első látásra, vagy sehogy” vagy valami ilyesmit, Cressida szerelméről azonban sok mindent el lehet mondani, de azt véletlenül sem, hogy szerelem első látásra. Cressida bácsikája mindenesetre van olyan jó emberismerő, hogy észrevegye, húgocskája mennyire befolyásolható, egyben épít a lány kíváncsiságára és hiúságára, újabb „örök női tulajdonságaira” is.

Az égre kérlek, drága bácsikám
Így szólt –, ne kertelj annyit, ki vele!
Hisz félek, reszket minden porcikám,
És mégis szinte meghalok bele,
Oly kiváncsi vagyok. Rossz hír? Gyere,
Mondd már, különben úgyse nyughatom! -
Rendben van, elmondom, figyelj nagyon:

Nos hát, hugocskám, a király fia,
Jó, bölcs, szabad, és könnyedén cseveg,
És abba, mit tesz, soha nincs hiba -
A nemes Troilus téged úgy szeret,
Rajtad kívül más nem gyógyítja meg.
Mit mondhatok még? Ennyi az egész,
Él-e vagy hal-e: tőled függ, mi lesz.

De ha megölöd, én is meghalok,
Ez nem hazugság, esküszöm, hugom,
Úgy éljek: elnyisszantom torkomat! -
Szemébe ekkor könny szökött: – Igen!

Ha mind a kettőnk halni kénytelen
Ártatlanul, hát csúf dolgot teszel:
Halálunk oka csupán te leszel.

Cressida szerelme tehát úgy születik, hogy Pandarus egyszerűen rábeszéli: legyen szerelmes Troilusba. Félénksége tulajdonképpen érthető. Trójában egyes-egyedül, özvegyasszonyként és egy áruló leányaként igencsak vigyáznia kell, mint viselkedik, hosszas húzódozása ezzel is indokolható. Hűtlensége Chaucer művében sokkal kevésbé kegyetlen és „brechti”, mivel a történet lefutása itt összehasonlíthatatlanul lassabb, mint Shakespeare-nél, ahol egyik pillanatban az egyik férfi karjaiban látjuk, a következőben pedig már a másikéban, mint egy többkötetes regény másfél órás filmváltozatában. Cressida a görögök táborában legalább annyira magára marad, mint Trójában, és ott ráadásul még idegen is. Bár apjához megy, vele alig találkozunk, félő tehát, hogy ha Diomédest elutasítja, teljesen védtelenné válik a görögök között, és Troilushoz csupán szívében maradhat hű... Ezzel együtt Chaucernél sokkal lassabban fogadja el a görög harcos szerelmét, mint Shakespeare-nél. Chaucernek sikerül Cressidát hűtlenségével együtt is úgy ábrázolnia, hogy érezzük: nem tud igazán haragudni rá – mint ahogy az olvasó sem. Egyetlen helyet érzek kivételnek ez alól, nevezetesen Cressida válaszát Troilus kétségbeesett és szívbemarkoló szerelmeslevelére. Troilus levelének vége:

Drága hölgyem, szivem napsugara,
Szépségedre immár úgy szomjazom,
Hogy lassan élni sem kivánkozom...

...Ha üdvösséget te nem adsz nekem,
Üdvözülni már akkor nem fogok.
Tudod, hogy tőled függ az életem,
S halálom napját meghatározod.
Éltem tebenned, el te oszlatod
Minden kínomat, szenvedésemet.
Drága egyetlenem, Isten veled,
a Te Troilusod

Cressida válasza:

(...)

Panaszaiddal teli leveled
Mélyen meginditotta szívemet.
Láttam: még a könnyed is eleredt

A papírra, amint az kérleled:
Jöjjek Trójába. Ám ezt nem lehet.
Miért nem, okát nem említhetem,
Ne lássa, aki illetéktelen.

Nyugtalan szived – isten a tanúm –
Siettetésed, s hogy az istenek
Döntését nem helyesled, bánt nagyon.
Úgy tűnik, mindent elfeledsz, egyet
Kivéve: saját élvezetedet.
Ám ne legyen ezért benned harag:
Criseyde a rossz nyelvek miatt marad.

Visszajövök, de most, hogy oly nehéz
A helyzetem, mely évben, mely napon
Történik meg ez, nem tudom egész
Pontosan, addig is kérlek nagyon:
Barátságot, jó szót adjál. Bizony,
Hidd meg, amíg csak tart az életem,
Barátságunk meg nem szünik sosem.

Kérlek arra is: rossz néven ne vedd,
Hogy levelem rövid. Az a való,
Hogy félek innen írni levelet,
És nem is vagyok jó levéliró.
Sokat jelenthet egy rövidke szó,
A szándék számít, nem pedig a hossz,
Isten megáldjon, drága Troilus!
a Te Criseyde-ed

Milyen kár, hogy ebben a levélben egyetlen sokat jelentő „rövidke szó” sem hangzik el – apró tűszúrások azonban annál inkább vannak. „Mindent elfeledsz, egyet kivéve: saját élvezetedet” – (ez a tulajdonképpeni válasz Troilus levelére); „visszajövök, de hogy mely évben, mely napon, / nem tudom” – (mintha nem is fogadta volna meg, hogy akármi történjék is, a tizedik napon visszatér); „hidd meg, amíg csak tart az életem, / barátságunk meg nem szünik sosem.” Olyanféle szakítólevél ez, amely – tapintatosan, rafinériából vagy egész egyszerűen kényelemből – nem veszi a fáradságot ahhoz, hogy valóban szakítson, és a lényeget kiválóan segít elkendőzni az is, hogy távolmaradása fő okát Cressida eleve meg sem írja: „ne lássa,” úgymond, „aki illetéktelen”. Ily módon aztán nem láthatja az „illetékes” sem.

Cressidának később van még egy monológja, amelyben szintén előjön az „örök barátság” gondolata:

Gyűlölni téged nem foglak soha,
És mint barát mindig szeretni foglak...

De hát mi az, hogy nem fogja soha gyűlölni? Ugyan miféle oka lehetne rá? Hacsak nem az, hogy az ember másoknak a legnehezebben saját, őellenük elkövetett vétkét vagy hűtlenségét tudja megbocsátani. Az ember csak döbbenten áll, és a legszívesebben pofon csapná ezt a nőt. Az, hogy egyszer mindennek vége van, közhely, és az is, hogy sok szerelem jut erre a sorsra. De Cressida úgy tálalja az egészet, mintha ez a kapcsolat a számára sohasem lett volna fontos, és Troilus kérése – a lány adott szavának számonkérése – csupán érthetetlen piszkálódás volna a részéről. Ez a végkifejlet felfoghatatlan: ellentmondásban van Cressida alakjával, a mű egészével, és innen visszatekintve minden, amit eddig érzett, gondolt, mondott, avagy tett, más megvilágításba kerül.

A mű legvégével való első találkozásom hasonlóképpen mellbevágó élmény volt. Húsz éve két részletet kaptam fordításra a műből a Klasszikus angol költők antológiájába: az egyik a két fiatal első együtt töltött szerelmes éjszakája, amelynél a műfajban kevés szebbet és megindítóbbat lehetne találni:

Hajlékony hátát, könnyü karjait,
Hószín nyakát, mely selymes és finom
Simogatta, és sima vállait,
Mellét, mely fehér, mint a liliom.
Ez több, mint öröm: a Paradicsom!
Összecsókolta százszor: szinte nem
Tudta a boldogságtól, mit tegyen.

A másik lefordítandó rész a mű zárójelenete volt, amikor a Cressida hűtlenségén felindult Troilus leszúratja magát a görögökkel, majd fölszáll a nyolcadik szférába, ahonnan lenéz saját holttestére, és azokra, akik zokogva körülállják, és hangosan nevet az egészen – vagyis mindazon, ami élete és halála értelmét adta:

És nevetett magában azokon,
Kik halálán sírtak keservesen.
A vak gyönyörért, mely rövid nagyon,
Oly értelmetlen ennyi küzdelem.
Szívünk nyitva az Ég felé legyen...

Azóta sem sikerült eldöntenem, hogy vajon ez a befejezés „brechtibb”, vagy Shakespeare-é, amelyben Troilus – azáltal, hogy első szerelmes éjszakájuk másnapján végignézi Cressida enyelgését Diomédesszel – tulajdonképpen még életében szemtanúja lesz önnön megsemmisülésének.

Akkoriban nehezen sikerült megbékélnem Chaucer befejezésével – pontosabban sehogy sem. Sokan vélekednek úgy, hogy a befejezést esetleg nem is Chaucer írta. Milyen csábító gondolat – és milyen kár, hogy egész biztosan nem igaz! Hiszen ugyanezt műveli Chaucer a Canterbury mesék végén is: tételesen visszavonja összes „Istennek nem tetsző” művét. Egyes irodalomtörténészek szerint ennek a műveletnek az a legfőbb funkciója, hogy eme műveket a szerző tételesen felsorolhassa (hogy, hogy nem, az Istennek tetszőekről nem tétetik említés). Bizonyára ebben is van igazság, a helyzet azonban valószínűleg bonyolultabb. Ha belegondolunk, megteszi ugyanezt Petrarca is szonettgyűjteménye végén, élete alkonyán Routebeuf és Balassi nemkülönben. Vajon tényleg muszáj volt? De hát miért? Egyrészt tudomásul kell vennünk, hogy ezek a művek és szerzőik – bármilyen modernek is helyenként – azért mégiscsak a középkorhoz tartoznak, így Istent, a lélek halhatatlanságát és az utolsó ítéletet is véresen komolyan vették, és amikor úgy érezték, közelg az idő, jobbnak látták, ha minden eshetőségre felkészülnek.

Az ember valahogy úgy érzi, hogy ezek a költők egytől egyig írtak maguknak egy ilyen „bizonyítványt”, amelyet szükség esetén felmutathatnak. Mihelyt ez megvolt, megkönnyebbülten felsóhajtottak, és nyugodt szívvel írták tovább a szerelmes verseket, avagy egyéb világi tárgyú műveiket. Bár első pillantásra úgy tűnik, hogy ha egy alapvetően világi műben Istenre hivatkoznak, attól az némiképp „átszellemül”, valójában láthatjuk, hogy nemegyszer épp fordítva működik a dolog: vannak helyzetek, amikor az Úristenre hivatkozni kifejezetten blaszfémia.

Mindezzel együtt ezt a befejezést mégis egyszerre érzem nagyon középkorinak és döbbenetesen modernnek. Azt hiszem, valami kísértetiesen hasonlót él meg az ember, ha egy számára addig fontos kapcsolat – nem feltétlenül szerelem – véget ér, vagy egyszerűen „csak” megszűnik fontosnak lenni. Ahhoz, hogy ezt kellő távolságból – mintegy „fentről” – tudja szemlélni, egy kicsit bele kell halnia...

Az alkalmatlan udvarló és a vonakodó hölgy című tanulmány[2] azt taglalja, vajon miért van az, hogy Chaucer egyes hősei hiába teszik ki a lelküket, mégis „hoppon maradnak”, míg mások tizedannyi energiabefektetéssel is sikerrel járnak. A szerző szerint Troilus éppen azért alkalmatlan hölgye elnyerésére, mert az túlságosan fontos neki, vagyis mert mindent egyetlen lapra tesz fel: ha elveszíti őt, vége mindennek, a szó szoros értelmében – hiszen Troilus, akárcsak Trisztán, tulajdonképpen nem „halálos” sebébe hal bele, hanem hölgye – vélt vagy valódi – hűtlenségébe. Diomédes szinte csak próba-szerencse alapon kezd Cressidával:

Ha próbálkozom, nem halok bele,
Ki nem próbálkozik, nem nyer vele.
(...)
Nos, küzdeni fogok,
Lesz, ami lesz, nincs vesztenivalóm,
Legföljebb szavaim pazarolom.

Ez szépen összecseng Cressida szavaival, amikor Troilus iránt érzett „hirtelen jött” szerelmén mereng:

Aki nem fog semmibe,
Légyen kellemes avagy rossz neki,
Az egyre megy, úgysem jut semmire.

Roppant jól összeillenek tehát! És nyilvánvalóan sokkal jobb eséllyel indul, aki így fog hozzá: nyelve, keze-lába holtbiztos, hogy nem akad össze, ha meghallja az „imádott” hölgy lépteit, vagy pláne, ha a színe elé kerül. Persze találunk hasonló példát nemcsak Chaucernél, és nemcsak férfiakra: itt van, teszem azt, a kis hableány Andersen meséjéből. Igaz, emberré válása után a kis hableány megnémult, a köztudat szerint a nők számára az önkifejezés terén amúgy is a metakommunikáció a legfőbb, társadalmilag elfogadott jelzésrendszer. Vajon tényleg így van ez? Vagy elképzelhető, hogy egy tisztességes nő kezdeményezzen?

A Sir Gawain és a Zöld Lovagban, az Arthur-legenda egyik legsikerültebb feldolgozásában – amely bővelkedik kelta motívumokban és meseszerű elemekben – az egyik ilyen vezérmotívum a várúr feleségének ismétlődő látogatása Sir Gawain hálószobájában. Lássuk, mint zajlott a legelső látogatás:

48.

Így vadászik a várúr vadon mélyében,
Gawain pedig pihen puha ágyában.
A nap erős fényétől függöny védi,
Hiszen az már régóta ragyog magasan.
Amint szépen szendergett, hát úgy hallotta:
Zörren a zár. Erre felrebbent,
Fejét erre felkapta, kezdett figyelni.
Felemelte finoman függönye szélét,
Kiváncsian kukucskált: vajon ki lehet?
A legszebb hölgy volt, akit látott valaha,
Maga mögött az ajtót zajtalanul bezárta,
S legott odalépett a lovag ágyához.
Gawain úgy tett, mintha mélyen aludna,
Ágya mellett a szép hölgy halkan megállott,
Fölemelte a függönyt, s fürgén beosont.
Szép csöndben leült az ágy szélére,
S hosszasan ott időzött, hadd lássa, ha fölébred.
A lovag fortéllyal feküdt sokáig,
Fontolgatta egyre furcsa helyzetét.
Egyre csudálkozott, csak nem értette,
S mondta magában: mégis jobb volna
Szólni tán véle, s tudni: mit kíván.
Kinyitotta szemét, kinyújtotta tagjait,
S mikor feléje fordult, ámulást mímelt.
Bár Krisztus védené! Keresztet vetett
ezér’.
A hölgy bájos, csinos,
Homloka hófehér,
Arca pedig piros,
Kacag, s igen kacér.

49.

Jó reggelt, Sir Gawain – szólott a szépség,
Be óvatlan alszol, bárki bejöhet.
Megfogtalak hát! bizonnyal mondom,
Ágyadhoz kötözlek, ne kételkedj felőle! –
Kacagott a szép hölgy hogy ezt kimondta.
Jó reggelt, kedves hölgy – köszönt a lovag,
Tegyél vélem akármit, néked ha tetszik.
Mindent elkövetek, hogy kedved keressem,
Ha már foglyul ejtettél, szöknöm hiába. –
Viszonzásképp ő is vígan kacagott.
Ám előbb, szép hölgyem, engedj szabadon,
Hadd hagyjam el börtönöm bármily rövid időre:
Ha fölkelnék ágyamból, illőn öltözve,
Véled társalogni vígabban tudnék. –
Szó sincs róla, szép uram – szólt az nevetve,
Dehogy fogsz te fölkelni! Különbet mondanék:
Ágyadhoz kötözlek mindkét karommal,
Fogoly lovagommal így fogok csevegni.
Mert megtudtam: te vagy maga Sir Gawain,
Tisztelnek, becsülnek, bárhol járhatsz is,
Merészséged, hűséged híres mindenütt
Messze földön mindenik hölgy és lovag közt.
Itt vagy most velem végre kettesben,
Jó uram és szolgái messze járnak,
Az egész háznépem mélyen alszik még.
Addíg mesélek, míg magamnak megnyerem
szived.
Testem téged kiván,
Egy szót szólj, és tied:
Bűbájt hoztál reám,
Hogy hű szolgád legyek.

A helyzet mondható ugyan kétértelműnek, a 49. strófa rímes záradéka azonban, úgy tűnik, leginkább egyféleképpen értelmezhető. A régimódibb, udvariasabb szemléletű irodalomtörténészek, mint például Norman Davis a műhöz írott jegyzeteiben[3], ugyan hosszasan magyarázzák, hogy a „felajánlkozós mondatot” nem is úgy kell ám érteni, inkább „személyem” vagy valami ilyesmi értelemben. A „testem téged kíván” mondatban szereplő cors szó az ófranciában eredetileg valóban többértelmű volt, valóban létezett a fenti jelentése is, sőt a még több értelműség kedvéért szívet is jelentett. A magam részéről hajlanék arra, hogy ha nem is épp az ellenkezőjét jelenti ez a bizonyos mondat annak, amit ép ésszel elsőre gondolna az ember, a kétértelműség gondolatát esetleg meg lehetne kockáztatni... Brian Stone a modern angol fordításhoz írott jegyzetében[4] egyértelműnek nyilvánítja a felajánlkozást, különös tekintettel a „körülményekre”: a Hölgy bezárja maga mögött az ajtót, Gawaint az ágyhoz kívánja kötözni két karjával, stb. Mikor azonban a végén kiderül, hogy valójában a Zöld Lovag a várúr, és a Hölgy – érdekes, hogy bár főszereplő, a nevét mégsem tudjuk meg – csupán férje megbízásából próbálta elcsábítani vendégét, ez azért nemcsak Gawaint üti mellbe, hanem minket is. A legnagyobb rejtély, pontosabban az ügylet „harcifeladat-jellegével” legkevésbé összeférő mondat az 1733. sor, a hölgy utolsó látogatását megelőző versszakban: „...Ám a hölgyet szerelme hálni nem hagyta...” Lehetséges volna, hogy ezt a sort csupán az olvasó félrevezetése és a feszültség növelése érdekében csempészték a műbe? Mert ha igen, hát jól sikerült...

A helyzetet mindenesetre többszörös csavar bonyolítja: valamirevaló lovagnak nem ildomos egy hölgyet egyértelműen elutasítani, ráadásul a házigazda feleségéről van szó, akivel Sir Gawain mindjárt látogatása elején egyességet kötött: a férj vadászni megy, a lovag otthon marad a feleséggel, majd pedig a vadászatot követően zsákmányt cserélnek. Mivel Gawain (majdnem) kifogástalanul viselkedik, így a különböző elejtett vadakért cserébe egy, két, illetve három csókot ad a házigazdának, ám még így is lelkiismeret-furdalást kell éreznie, mikor a hölgy által felajánlott életmentő zöld csodaövet megtartja – előbbre helyezve ezáltal az életet az értelmetlen hősködésnél... Mint ahogy a hölgy közeledésének finom elhárítása mögött rendkívül prózai ok is rejtezik: egyszerűen nemigen tud másra gondolni, mint a rá leselkedő halálra, úgyhogy minden egyéb teljességgel hidegen hagyja. Amikor ezek után jön a „slusszpoén”, hogy a házigazda maga a Zöld Lovag, a hölgy látogatásai pedig nem egyebek, mint próbatételek, az ember könnyen azt mondaná: azért lehetett sejteni, hogy valami turpisság van a dologban, hiszen a középkorban egy igazi Hölgy semmiképpen nem kezdeményezett, olyan meg végképp nem létezett, hogy a lovag hálószobájába bemenjen, ráadásul a lehető leglengébb öltözetben, netán nemes egyszerűséggel felajánlja bájait... Meg fogunk lepődni. De mennyire, hogy létezett ilyen!

Chrétien de Troyes Percevaljában Blanchefleur – ilyen névvel, hogy „fehér virág” eleve csakis tiszta életű lehet valaki – Perceval első látogatása alkalmával éjnek idején besétál a lovaghoz. Igaz, korántsem felajánlkozni, hanem szörnyű kétségbeesésében, de azért mégis... „Hátsó gondolata” ugyan neki is van: arra próbálja ösztönözni Percevalt, hogy küzdjön meg érte. Perceval mindenesetre arra ébred, hogy nedves az arca – Blanchefleur ugyanis előzőleg összesírta –, és hogy valaki átkarolja a nyakát:

...A lány pedig csak forgolódik,
Ágyában egyre hánykolódik,
Nem tud aludni semmiképp.
Magára kapja köntösét,
Merészen nagy kalandba vág,
Ám ez nem puszta szalmaláng.
Elhatározta: odamegy,
Ahol vendége szendereg,
S elmondja néki bánatát.
Fölkel, elhagyja a szobát,
Úgy fél, hogy reszket keze-lába,
Sírva oson be a szobába,
Hogy a lovagot megkeresse.
Verítékben fürdik a teste,
Közben keservesen zokog,
S odamegy, ahol a lovag
A szobájában mélyen alszik.
A leány sóhajtása hallszik,
Letérdel, és hozzáhajol,
S az összes könnye rája hull,
Merészség, hogy eljött idáig!
A lovag arca könnyben ázik,
Úgy, hogy már végül fölriad,
S elcsodálkozik amiatt,
Hogy ágya mellett ott a lány.
Eltöpreng: mi ez a talány?
Miért is hullnak könnyei,
Nyakát át miért öleli?
Átfogja ő is kedvesen,
S illően így szól: – Kedvesem!
Miért jött? Mondja el nekem? –
Nemes lovag, ó kegyelem!
Istenre és fiára kérem:
Rólam semmi rosszat ne véljen,
Mert önhöz jöttem éjszaka.
Bár alig van rajtam ruha,
Nem volt eszemben semmi rossz,
Nincs gondolatom, mely gonosz,
Mert a világon nem lehet
Senki se szerencsétlenebb,
Mint amilyen most én vagyok.
A kínjaim olyan nagyok,
Hogy több napot s éjt meg nem érek,
S bizony, oly csúfos véget érek,
Hogy önkezem által halok.
Volt háromszáz vitéz lovag,
Aki őrizte váramat,
Mára csupán ötven maradt.
A többit meg Anguiguerron,
Aki gonosz lovag nagyon,
Elvitte őket, s fogva tartja,
És életüket majd kioltja.
Siratom mind a foglyokat,
S kik ott lelték halálukat,
Tudom, hogy ott hal mindegyik,
Hogy onnan egy se szökhetik,
S e sok baj mind csupán miattam.
És élelmünk immár alig van,
Hiszen elég egy napra sincsen,
Holnap, mert úgy akarja Isten,
A várat immáron föladjuk,
Mert védeni már úgyse tudjuk.
Átadják – engem is vele,
De inkább meghalok bele,
Nem adnak élve át soha!
Bár Clamadeu azt reméli,
Hogy megkap, ám hiába véli:
Övé csak holttestem lehet.
Egy kis dobozban – tudja meg –
Van egy késem, finom acél,
S holnap bizonnyal célba ér:
Hogy mint használjam, jól tudom.
Ennyi volt mondanivalóm,
Hagyom aludni végre hát,
És kívánok jó éjszakát! –
Most megmutatja, mily merész
A lovag, és mily harcra kész,
Hisz csak azért jött Blanchefleur,
Hogy őt meggyőzze afelől:
Ki kell mellette állnia,
És érette harcolnia.
Ezért zokogott Percevalnak,
S mondta el: véle mit csinálnak.
Az így szólt hozzá: – Kedvesem!
Ne bánkódjék egy percre sem!
Vigasztalódjék egy kicsit,
Szárítsa fel hát könnyeit!
Ha Isten úgy akarja, holnap
Szebb napja lesz, mint hitte volna.
Ne ácsorogjon már tovább,
Elég széles nekünk az ágy,
Feküdjön hát mellém ide. –
– Ha úgy kivánja, mért is ne? –
A takarót reá teszi,
A karjai közé veszi,
Gyöngéden magához szorítja,
Az arcát csókokkal borítja.
A lány pedig csöppet se bánja,
Hogy így telik az éjszakája
Perceval karjai között.
Ajkuk összeérintkezett,
És így feküsznek reggelig.
Az éj boldogságban telik,
S amikor a hajnal hasad,
(...)
A lány a lovaghoz megyen,
És így szól hozzá kedvesen:
– Jó reggelt kívánok, uram,
Tovább már nem marasztalom,
Csak vesztegetné idejét,
Ha nálunk ittmaradna még.
Nem is volnék udvarias tán,
Hogyha a bánatom mutatnám,
Amiért tőlünk távozik,
Hisz oly szegényes minden itt!
Mert nem fogadtuk gazdagon,
Csupán azért fohászkodom,
Hogy a következő helyen
Önnek majd százszor jobb legyen,
Kaphasson több bort, kenyeret,
Mint amennyit nálunk evett. –
Szépségem – felel a lovag,
Nem a mai lesz az a nap,
Amikor innen elmegyek,
És másik szállást keresek.
E házat én el nem hagyom,
Csak mikor már béke vagyon.
Ha ellenségét itt találom,
Hát egy életem, egy halálom,
Azt bizony megkeserüli,
Hisz önt ok nélkül üldözi.
Ha megölöm, csak egyet kérnék:
Azt, hogy adja nekem szerelmét,
Hadd legyen ez a jutalom,
Mert másra nem áhítozom.
– Uram, csak annyit mondhatok,
Amit kér, szegényes dolog,
Ám ha megtagadom, talán
Kevélynek tarthat – szól a lány –
S ezt semmiképp sem akarom.[5]

Ha már az egyértelmű jelenetek „többértelműsítésénél” tartunk: a közös ágyban eltöltött éjszaka ellenére – itt még – visszavonhatatlan dolgok nem történtek. Erre ugyanis Chrétien de Troyes, diszkréten bár, de elég egyértelműen utalni szokott: és a többi, amiről nem szokás beszélni, mivelhogy az csupán az ő kettejük dolga stb. Akárhogy is, egy biztos: Blanchefleur nem azért nem húzódozott, mielőtt Perceval mellé feküdt, mintha könnyen kapható leányzó lett volna. Miként lehetséges ez?

Az Angliában élő kortárs, Marie de France egyik versében, a Guigemarban a következő, első pillantásra talán különösnek tetsző vallomásra, pontosabban szerelmi kettősre bukkanunk. Az előzmény annyi, hogy a Hölgy beleszeret Guigemarba, és bár saját érzelmeiben biztos, a lovagéiban nem:

Guigemar nekiveselkedik,
És felfedi érzelmeit:
– Hölgyem, önért én meghalok,
Szivem kínjai oly nagyok:
Ha meg nem gyógyit, asszonyom,
Nem élhetek tovább, tudom.
Ne utasítsa el személyem:
Fogadjon el hát, kérve-kérem! –
Erre a hölgy ekképp felel:
– Kedves barátom, higgye el,
Gyors döntés volna az nagyon,
Ha szívem máris átadom,
Ilyesmi nem a kenyerem. –
Legdrágább hölgyem, kegyelem!
Ne botránkozzék meg azon,
Mit mondani kívánkozom:
A könnyü nőnek bizonyára
Szüksége van a taktikára:
Kéretheti magát sokáig,
Hogy megkapja, amire vágyik,
Nehogy olcsónak higgye bárki.
Amilyet mindenütt találni.
Ha egy komoly hölgy megszeret
Valakit, ki méltó lehet
Szivére, mért volna kegyetlen,
Mikor tudja: ő az egyetlen?
Miért is kéretné magát?
A vitát fejezzük be hát! –
A hölgy belátja: igazat
Szól néki a jeles lovag.
Szerelmét, csókját néki adja,
Hisz ő a választott lovagja.[6]

Több évszázaddal később, Jane Austen Büszkeség és balítéletében találkozhatunk hasonlóval. Amikor Mr. Collins – akiről meglehetősen bajos elképzelni, hogy akár a legképtelenebb ízlésvilágú hölgy számára is vonzó legyen – megkéri Elisabeth kezét, a lány elutasítja, de a férfi ezt egy pillanatra sem veszi komolyan, és magától értetődő „lányos zavarnak” gondolja. Erre feleli a lány, hogy ha valakit tényleg szeretne, akkor esze ágában sem volna azzal kínozni, hogy elsőre nemet mond, pusztán az illendőség kedvéért.

Marie de France-nál mindenesetre a lovag nyomós érvei, mint láttuk, egyből meggyőzték a hölgyet, ami mégiscsak óriási dolog, ha belegondolunk, hogy mindezt egy középkori nő írta. Valószínűleg nem véletlen, hogy az egybecsengő nézeteket mindkét esetben nőírók főhősei hangoztatják. Marie de France-nál az Eliduc című versben találkozunk olyan hősnővel is, aki királykisasszony létére vall elsőként szerelmet.

Ha létezik tipikusan férfiszakma, akkor a trubadúré egészen biztosan az. Ennek ellenére léteztek női trubadúrok, az úgynevezett trobaritzok. Vajon nem alapellentmondás-e ez? Vajon nem veszíti-e el legfőbb női vonzerejét, a sejtelmes titokzatosságot a nő, ha trubadúrverseket ír?

Amennyiben a titokzatosság a nőiesség legfontosabb ismérve és mércéje, úgy a legkiválóbb trobaritzról, Beatritz de Dia grófnőről megállapíthatjuk, hogy nagyon is nőies – az irodalomtörténészek vélhetően nem kis bosszúságára. A rendelkezésre álló adatok – legfőképpen vidája (provanszálul írott élettörténete) – alapján ugyanis azt tudhatjuk róla, hogy nagy valószínűséggel Beatritz volt a keresztneve, de ez sem teljesen biztos. Hasonló biztonsággal „állíthatjuk”, hogy Guilhelm de Peitieus felesége volt, Raimbaut d’Aurengába volt szerelmes, és az alább idézett vitakölteményt is vele együtt írta, de mindezen állítások ellenkezője is igaz lehet.

A talányosság mindenesetre szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy Beatritz de Dia grófnő versei nem hagyják hidegen ismerőiket. Felmerül olykor az a gyanú/vád, hogy a trubadúrok nem is voltak igazán szerelmesek, hanem vagy megrendelésre írták, amit írtak, vagy azért, mert szinte alapvető illemszabály volt beleszeretni a hűbérúr feleségébe, és verseket írni hozzá. Való igaz, hogy számos trubadúrköltemény némiképp hasonló sémára épül, ezzel együtt úgy hiszem, hogy legtöbbjük valódi érzelmeken alapul. Egy biztos: ha de Dia grófnő verseit olvassuk, ez a kétség még véletlenül sem merül fel bennünk. Ezekben a versekben az eddigiekhez képest egy újabb, ám jóval közkeletűbb „női” témával találkozunk: az elhagyatás vagy legalábbis a mellőztetés panaszával. (Figyelemre méltó, hogy ennek megéneklése konvencionálisan sokkal inkább elfogadott dolog, mint a kezdeményezésé, holott a mellőztetés és elhagyatás a nő számára nyilvánvalóan megalázóbb állapot.) Eredeti hangú, mély és ellentmondásokkal teli érzelmeket kifejező versek ezek, és közel ezer év után is maximálisan „ütőképesek”. Egyetlen aprócska részmozzanattól eltekintve.

Azt szokták mondani, hogy egy vers akkor igazán teljes és egész, ha egyetlen sort sem lehet elvenni belőle. Vajon igaz-e ez de Dia grófnő verseire? Nem egészen. Közös vonás mind a két alább idézett versében (Nagy bánat nyomja szívemet, ill. Úgy bánt...), hogy az utolsó két sort nemcsak hogy különösebb szívfájdalom nélkül el lehetne hagyni (természetesen nem formai, hanem tartalmi szempontból), hanem kifejezetten emelné is a versek színvonalát, ha nem volnának ott. Az utolsó két sorban ugyanis mindkét vers „leül”, és olyan lapos lesz, mint a palacsinta. Az ember egyszerűen nem érti, hogy kerülhet ilyen magas érzelmi hőfokon íródott versek végére – méghozzá következetesen – ilyen semmitmondóan didaktikus befejezés. A Nagy bánat nyomja szívemet... című versben ráadásul közvetlenül a vers érzelmi csúcspontját követően.

Nagy bánat nyomja szívemet:
Egy lovagért sorvadozom.
Tudják meg hát mindenkoron
Határtalan szerelmemet.
Mert látom már, hogy megcsalattam:
Szerinte nem adtam szerelmet,
Miatta szüntelen kesergek,
Vágyba felöltözve, ruhátlan.

Bárcsak végre szerelmemet
Ölelné meztelen karom,
S párnája volnék ágyamon!
Üdve sohasem szűnne meg.
Hölgyét Floire imádta hajdan,
De nálam jobban nem szerettek:
Szemem fényét, minden szerelmet,
Szivem és éltem néki adtam.

Kedves, érdemteljes lovag,
Mikor lesz végre már enyém?
Feküdne bár a férj helyén,
S adnék szerelmes csókokat!
Egyetlen vágyam – tudja meg –
Egy éjjel együtt hálni Önnel,
Ha megigéri: kész örömmel,
Teljesíti kérésemet.[7]

A házasság perspektíváját mint lehetőséget felejtsük el, mert a trubadúrköltészetben a szerelem és a házasság rendszerint kizárta egymást, hajadon lányba nem is volt szokás beleszeretni, csakis férjes asszonyba. Az Úgy bánt... csúcspontja konkrét utalás az említett vitakölteményre.

Érdemmel való teljessége aggaszt,
Szivem miatta nem lelhet nyugalmat:
Önért a legszebb hölgyek élnek-halnak,
Szerelmes szándokáról egy se hallgat.
De bízom abban, hogy Ön jól itél,
És felismeri a legigazabbat,
S közös versünk még emlékében él.
Isméri érdemem és származásom,
Szépségem és igaz szivem, barátom,
Ezért most ezt a dalt Önnek ajánlom,
S e közvetítő által megtalálom.
Mondja meg, drága kedvesem, miért
Kell mindeme gyötrelmeket kiállnom?
Rosszindulatú, vagy csupán kevély?

Ezenkívül figyelmébe ajánlom:
A túlzott nagy gőg nem sok jót igér.

Mindenesetre az előző téma kapcsán figyelemre méltónak tartom, hogy de Dia grófnő elhagyatottsága pillanatában is tökéletesen tisztában van saját értékeivel, aminek hangot is ad. Viszont ha valaki korábban arra készült volna, hogy valamely kapcsolatát „tisztázó beszélgetéssel” rendezze, ennek a vitakölteménynek az elolvasása után az illető feltehetőleg azonnal felhagy a gondolattal. A „tisztázás” formailag tökéletesen zajlott le: elhangzott a kétely a hölgy részéről, az úr maximális udvariassággal elmondta, miről is van szó, a hölgy végül megnyugodott, és helyreállt a teljes harmónia. Ugyanakkor mindenki kristálytisztán látja, hogy csupán porhintés az egész, kivéve de Dia grófnőt, aki a magyarázatot teljességgel komolyan veszi, elfogadja, és megnyugszik. Az olvasó pedig elmereng: hogy lehet valaki szándékosan és készakarva ennyire vak? Hát így. Ki tudja, hogy akkor „okosabb”-e a nő, ha átlát a teljesen átlátszó kifogáson, vagy pedig – látszólag vakon és ostobán – elhisz mindent az utolsó szóig? Vajon így vagy úgy lesz boldogabb? Ha a boldogságnak – vagy a túlélésnek? – az az egyetlen lehetséges módja, hogy önmagát becsapja, akkor nincs mit tenni, ezt a megoldást kell választani. És megnyugtatásul ott a tagadhatatlan „tény”, hogy „részletesen és mélyrehatóan megbeszéltük a dolgot, és minden rendben” – más kérdés, hogy mindez a valóságban nem egészen így néz ki.

Azt hiszem, itt ragadható meg a másik két vers „agyoncsapatásának” oka is. A hölgy intenzív érzelmei mindkét – pontosabban mindhárom – versből kiderülnek. Az is, hogy a kapcsolat egyértelműen neki fontosabb (ha a másik félnek fontos egyáltalán). Mindkét lapos befejezésben tetten érhető az önáltatás, hogy miután minden lehetséges módon a lovag tudtára adta szándékait (vagyis ő udvarolja körbe a lovagot, nem pedig fordítva), megpróbál feltételt szabni, illetve végső érvként arra figyelmeztet, hogy „a túlzott nagy gőg nem sok jót igér”. Tényleg azt hiszi, hogy erre a lovag a fejéhez kap, és felkiált: „igaz is, kedvesem, de jó, hogy szólt”, leborul a lába elé, és eztán mindig kedves lesz hozzá? A középkorban egyébként is dívott a sótlanul didaktikus befejezés, amit a jóindulatú utókor gyakran igyekezett ironikusként interpretálni – valljuk be, általában kevés sikerrel. Chaucer Troilusának befejezésénél láttuk, hogy a középkori költészetben nemhogy egy verset, de nemegyszer egy teljes életművet próbálnak meg pár sorral agyoncsapni, vagyis visszavonni mint „Istennek nem tetsző, világi művet”. A grófnő verseinek záradékaiban másfajta – és nem is igazán direkt – „visszavonásról” van szó, bár ebben talán szerepe van annak a kézenfekvő ténynek is, hogy a szerző mégiscsak középkori hölgy, aki a társadalmi konvenciókat csak részben tudta – hogy stílusos legyek – levetkőzni. Úgy próbálta felrúgni ezeket, mintha mégsem tenné meg – akárcsak a világi tárgyú művek szerzői a visszavonással. Kevesebb lesz a szerző ezáltal? Érzésem szerint semmivel sem, inkább emberibb. Valahogy úgy, mint Sir Gawain, aki elfogadja a hölgy által ajándékozott zöld övet, nem szólván róla a várúrnak, megszegve ezzel a várúrral kötött egyességet – és megmentve ezzel saját életét.

Raimbaut d’Aurenga és Beatritz de Dia grófnő: Vita

Kedvesem, a bánatom
Végtelen nagy Ön miatt,
Ám nem érzem, hogy nagyon
Keseregne, jóllehet
Azt állítja, hogy szeret.
Minden kín mért marad nekem?
Miért nem osztja meg velem?

Hölgyem, Ámor már olyan,
Hogyha kettőt összead,
Van, kit bánat súlya nyom,
S van, ki boldog. Higgye meg,
Én is éppúgy szenvedek.
Úgy rendelte a szerelem,
Hogy gyötrődjék az én szivem.

Kedvesem, bizton tudom,
Negyedét érezze csak,
Könyörülne kínomon.
Bánja is, hogy mit teszek,
Megbántott-e engemet,
Magának nem számít sosem:
Hölgye víg, vagy örömtelen.

Hölgyem, mert a rágalom
Ellenünk visel hadat,
Önt immáron elhagyom.
Nem szeszély ez, higgye meg,
S nem mert hűtelen leszek:
Játékuk tisztességtelen,
Nem hagynak nyugtot percre sem.

Kedvesem, a fájdalom
Engem Öntől elragad,
S Önt hiába áhitom.
Bár ha Ön jobb őre lesz
Kínomnak, mint én leszek,
Ön bizonnyal hívebb leszen,
Mint bárki földön és vizen.

Hölgyem, félek én nagyon,
Hogy a rossz nyelvek miatt
Kincset vesztek. Ön – tudom –
Szinte semmit. Mert ezek
Megölik szerelmemet.
Őrt állok hát figyelmesen,
Hisz Ön a legdrágább nekem.

Kedvesem, én úgy tudom,
Hű a szíve nem marad,
Lovagom, úgy gondolom,
Hozzám immár csalfa lett,
S én joggal neheztelek,
Mert más köti le teljesen,
S egy csöppet sem gondol velem.

Hölgyem, többé vállamon
Sólyom ne üljön, vadat
Ne űzzek, ha elhagyom!
Nyújtott olyan örömet,
Hogy nem csalnám soha meg,
Nem vagyok ilyen hűtelen,
Aki ilyet szól, nemtelen.

Kedvesem, akkor hihetem,
Hogy Ön szeret hűségesen?

Hölgyem, oly hű Önhöz szivem
Hogy másra nem gondol sosem.

Jegyzetek

A cikk címe idézet Ronsard: Elégia a Marie szerelmeihez. Ronsard és a francia reneszánsz költői. Lyra mundi, Európa, 1986, 183. old.

[1] Geoffrey Chaucer: Troilus és Cressida. Móra Kiadó, 1986, Az idézetek, ha külön nem jelölöm, saját fordításaim. K. J.

[2] A Chaucerian Problems and Perspectives című kötetben: Alain Renoir: The Inept Lover and the Reluctant Mistress című tanulmánya, University of Notre Dame Press, 1979.

[3] Sir Gawain and the Green Knight – Second Edition, Edited by Norman Davis, Oxford at the Clarendon Press, 1977.

[4] Sir Gawain and the Green Knight, Penguin Classics, 1977, 119–120. oldal.

[5] Chrétien de Troyes: Perceval. 1948–2110. sor. Paris, Librarie Honoré Champion, 1981.

[6] Les Lais de Marie de France, Paris, Librarie Honoré Champion, 1978 – Guigemar, 499–529. sor.

[7] Vágyba felöltözve, ruhátlan – Válogatás a trubadúrok költészetéből. Válogatta és fordította Képes Júlia. Balassi, 1996.

• Kultúra