Kisbali László, Mink András

Nyomtatóbarát változat

Az aktuális helyzetre való tekintettel nem lett volna célszerűbb a Húsvét előtt című verset választani?

Tulajdonképpen igen, de azért választottam mégis ezt a verset, mert szöges ellentétben áll azzal a közkeletű képpel, miszerint Babits a politikától elforduló, az erőszaktól iszonyodó, esztétizáló, l’art pour l’art költő lett volna. Ami bizonyos fokig hamis önkép is volt. Ehhez képest egész életében szinte minden fontos politikai történésre reagált, ettől a munkástüntetéstől kezdve a világháborún át a fasizmusig, nem is beszélve Trianon-verseiről.

Azért kérdezem, mert nemrégiben jelent meg az Óda a NATO-hoz című, meglehetősen provokatív versed, amelynek utolsó versszaka kifejezetten megidézi a Húsvét előtt lezárását. Mit szóltak ehhez a versedhez?

Hallottam olyan meghökkentő véleményt is, miszerint én Vietnam-szindrómában szenvednék, és Amerika-ellenes vagyok. Sokan úgy hitték, hogy a cím ironikus, holott én teljesen komolyan gondoltam: militarista vagyok, és meggyőződésem, hogy rendet kell csinálni a Balkánon. És erre most van esély, ebben az új Szent Szövetségben…

Berzsenyi stratégiai utóhatásai, ha jól értem…

Bevallom, igen.

Ebben a versedben ugyanazt érzem, mint Babitsnál, hogy legyen vége már, legyen végre rend, de azért ez nem azt jelenti, hogy bármi is megoldódna. Nincs katarzis, nincs igazság, csak felejtés: az élet megy tovább, főjön a borsos tokány, vagy Babitsnál, legyen bor a feledésre...

Alapvetően nem olyan a világ, hogy a dolgok megoldódnak. A dolgok állandóan valamilyen instabil egyensúly körüli állapotban, kardélen táncolnak. Nem hiszek az örök békében és a végső megoldásokban, abban, hogy az emberi szenvedés egyszer örökre megváltódik, de időnként kell egy kis rendet és békét csinálni.

Visszatérve Babits öncsalására, az apolitikus költő önképe azért nem volt folyamatos.

Nem, mert például ellentmond ennek a Hitvallás helyett, ahol arról ír, hogy hisz a harcban, az ész harcában, hisz a magyarságban, és hisz a testvériségben. „Katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzetek felett álló, egész világon szóló katolikus igazságban.” Ezek par excellence politikai nézetek. Hogy Tamás Gazsi egyik bon mot-ját idézzem: ugyan mi lehet fontosabb politikai kérdés a lélek halhatatlanságánál. Ha helyre akarjuk állítani Babits önértelmezésének az egységét, akkor valószínűleg arról van szó, hogy a dal talán mégsem annyira desztillált esztétikai kategória őnála, mint amennyire azzá válik a Babits-követőknél és epigonoknál. A költészet nem szakad el a környezettől, nem független tőle.

Tehát a dal nem általában a líra metaforája?

A líra metaforája, de nem gondolja, hogy a líra otthontalan ebben a világban, hogy csak akkor líra, ha elszakad tőle. Babitsnak sokkal több l’art pour l’art értelmezése van, mint ahány l’art pour l’art verse. Az esszéiben vagy a regényeiben pedig rendkívül érzékeny az értéktartalmakra, ideológiai tartalmakra, filozófiai gondolatokra.

Mégis van benne valami távolságtartás az aktuálpolitika hullámzásaitól. Van egy verse, ahol kifejezetten azt írja: „Egyenes úton mentem én / Ti kitértetek jobbra-balra.” Ez mégiscsak valamiféle elhatárolódás…

De figyelj a kontextusra! „Egyenes úton mentem én / Ti kitértetek jobbra-balra / Ti szavakra figyeltetek, / Ti csak a dalra, csak a dalra / Szörnyű dal volt, szörnyű dal / Némulj meg pajtás, ne kiálts, / És vedd a sírást hasztalannak / Aki hallotta ezt a dalt, a szíve süketült meg annak / Szörnyű dal volt, szörnyű dal.” Ez nem esztétizálás, sőt felfogható az ellenkezőjeként. Ti csak a dalra figyeltetek, nem pedig arra, ami mögötte van, ami létrehívta. Nem a dal van általában szembeállítva a csúf világgal. A dal sokkal mélyebbről, egzisztenciális forrásokból fakad, semhogy felszínes esztétizálás legyen. Ezért lehetséges a szörnyű dal. Az más kérdés, hogy a költészetnek van ugyan immanens politikája, de azt nem lehet összekeverni az ideologikus irányköltészettel és a közvetlen politizálással.

A helyzet mégiscsak az, hogy van aktuális politikai esemény, „a vérvörös csütörtök”, azaz a szociáldemokrata párt által szervezett tüntetés a választójogi reformért, ami barikádokba és lövöldözésbe torkollik, és a vers erről szól. Szerinted Babits örül ennek, vagy kárhoztatja? Kinek szurkol? Mert a vers alapján szinte eldönthetetlen…

Szerintem eldönthető: Babits finnyás, félénk, alapvetően konzervatív ember, aki érzi, hogy undorító világban él, és aki viszolyog a forradalomtól is, mégis úgy véli, hogy az erkölcsileg magasabb rendű. De undorodik tőle: „minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja! / hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom!” Majd utána: „Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság, / annyi hazugság és elmulatások után! / Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd.” Azért nem véletlenül lesz Babits minden tartózkodása és csalódása ellenére a kommün alatt a Vörösmarty Akadémia professzora.

Egy ilyen felfordulás, forradalom sok szenvedést okoz, miközben, az előbb is szóba került, nem világos, hogy miért a szenvedés. Mit old meg a forradalom? Mit ér az olyan igazság, amely nem old meg semmit, amellyel úgysem jutunk el sehová?

Azt hiszem, Babits az igazság kimondását, tehát a világállapot fölötti ítéletmondást önmagában is értéknek tekinti. Nem érdekli, hogy mi lesz azután, sőt a konkrét esetet alapul véve, valószínűleg fütyül rá, hogy a munkás mehet-e legközelebb szavazni, vagy nem. Hogy Lukács kedvenc kifejezésével éljek, az élethazugság leleplezése, az ítélet kimondása a dolog értelme és értéke önmagában is, amelyért még a pusztulás, a halál sem túl nagy ár. „Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság” – írja. A forradalom az igazság pillanata, amelyben minden szörnyűsége mellett kimondatik, nyilvánvalóvá lesz az igazság.

Nietzsche jut eszembe arról, amit mondasz…

Hogyne. Nem nagyon mondhatjuk, hogy ez pozitív, humanista indíttatású vers volna. Kifejezetten kegyetlen, politikai értelemben még roppant veszélyes is, hiszen sok század eleji értelmiségit éppen ez a világérzület térített különféle radikális, nihilista irányokba, amelyek azután annyi szenvedést hoztak e rövidnek csúfolt században. Ez a „minden mindegy”, jöjjön valami absztrakt igazság és ítélet, amely fittyet hány a következményekre.

Ami után nem tudni, hogy mi is jön voltaképpen. Talán jobb nem is tudni…

A jövőről szinte semmit sem mond. Mindössze annyit, „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok! / Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.” Szerfölött absztrakt. Nem mondja meg, hogy az a teremtés pontosan mire irányul, mi lesz a végeredmény, hogy milyen is lesz az új világrend. Nincs konstruktív javaslata, csak tagad, ahogy manapság a kormánypárt szokta becsmérelni az ellenzéki bírálatot. Ez vers, amelyben elementáris indulatok törnek fel, kifejezetten destruktív vers.

Babits hova képzeli magát? Ment volna ő is a barikádra?

Egyértelműen odavágyik. „Bús e méla falún az üres sínekre merengni. / Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább? / Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak, / hol most csorran a vér, forran a forradalom? / (…) Magyarország nagy betegágyán / vér és kínok közt megszületett a Jövő.” De az ő „villanyosa” történetesen „elakadt”. Ideges, hogy ott rohad Rákospalotán, miközben a belvárosban zajlik a világtörténelem. De biztosan nem teljesen őszinte. Rákospalota nem a világ vége, ha nagyon iparkodott volna, gyalog is beért volna a városba, legkésőbb délutánra, amikor még javában folyt a csetepaté. Annyira nem kapkodta el a dolgot.

Talán nem véletlen, hogy el sem indul. Nem véletlen, hogy a vers történetileg üres térben van, nincs ebben a történelemben elhelyezhető pozíciója vagy álláspontja…

Illetve ez az álláspont leginkább negatív: az utolsó ítélet iránti vágy, hogy pusztuljon el egy világrend, amely minden ízében megérett rá.

A versben megidézi Petőfit, aki viszont néma. Mintha az egész forradalomkoncepció gyökeresen megváltozna, a feje tetejére állna…

Valóban, teljesen máshogy tárul elénk Petőfi híres forradalmi metaforája, a tenger. A víz nem uralkodik, nem dönt, nem meghatároz, mint Petőfinél, hanem fölkeveredik az alja. Ebben a forradalomban nyoma sincs semmiféle demokratikus, plebejus ideálnak a népről és a szabadságról. Tulajdonképp undorodik is tőle: „hányódjon fel a geny!” A forradalom rém gusztustalan, terror, gyilkolás, de még ez is jobb, mint ha nem történne semmi. A forradalom tehát megmarad pozitív dolognak, de anélkül hogy bármilyen pozitívan megfogalmazható tartalma, programja lenne. Petőfi azért néma, mert nincs mit mondania arról, hogy mi lesz.

A forradalom igazsága nem fogalmazható meg politikai terminusokban?

Pontosan: ez nem politikai igazság, hanem valami metafizikai igazság. Babitsból teljesen hiányzik a politikusi mentalitás, ami Petőfiben viszont megvolt, vagyis hogy valóságos elképzelése legyen a dolgok menetéről. Teljesen igazad van, amikor a vers nietzscheiánus filozófiai tartalmát emeled ki. Ez a forradalom dionüszoszi, a forradalom igazsága magában a forradalom mámorában rejlik, amikor egy pillanatra minden konvenció és szabály felfüggesztődik, és ekkor kerülhet napvilágra az igazság, amely nem az egyik vagy másik fél igazsága, és nem is valami olcsó kompromisszum, hanem valami azokon túli dolog.

Szó szerint veszi, hiszen a jövő megszületése a borhoz, a részegséghez kapcsolódik. A szenny, a mámor, a bor és az álom képei írják le a forradalmat, amely ezt a jövőt hozza.

Sőt a jövő misztikus álom, vagy inkább hallucináció: „Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne, / s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.” Tehát már szinte a hallucináció szintjén van. A jövő shakespeare-i vízió, patologikus, hagymázos állapot, amelynek a világra hozó ereje egy nagyon absztrakt és voltaképpen messzemenően antihumanista és embertelen igazságvágy. Ez gyökeresen más, mint Petőfi apollói forradalomképe, ahol a forradalom megvalósít egy álmot, ami pozitív. Itt a forradalom maga a dionüszoszi állapot, amelynek a felfordulás az értelme: a pusztítás és a bosszú. Feltűnő, hogy miközben az a bizonyos tüntetés egy nagyon konkrét és egyszerűen megfogalmazható célért folyt, erről Babitsnak semmi mondanivalója nincs.

De ez sem teljesen véletlen, nem?

Babits a választójogi harccal a végtelenségig nem értett egyet, nemcsak általában nem érdekelte a politikának ez a szintje, hanem azzal sem értett egyet, hogy ez a fontos és döntő ügy. Számára a tüntetés maga volt érdekes. Jó nagy tüntetés, lövöldözés, ami felstilizálódik, mintha a világtörténelem nagy fordulata lenne. Ha sejtette volna, hogy két évre rá kitör a világháború?

Azt hiszem, ez teljesen mindegy lett volna. Figyeld meg, hogy a vers nagyon hangsúlyosan két részre tagolódik, és csak az első szól a tulajdonképpeni eseményről…

Valójában csak az első néhány sor, amely után egyre távolodik az eseménytől. A második részben pedig halványan sem utal az eredeti kiindulópontra, a tüntetésre. Mintha a „vérvörös csütörtök” csak ürügy lenne, és egyben illusztráció, amelynek alkalmából Babits kifejtheti nagyon elvont és általános nézeteit a történelmi idő természetéről, a múlt és a jövő viszonyáról, a hazugság és az igazság értelméről és az ember helyéről a mindenségben. Mert számára mintha ezek lennének az igazi politikai kérdések. Őt tényleg nem érdekli sem a választójog, sem a szociáldemokrácia. Egyébként ezt jól érezték a kései utódok, mert ezt a verset, ellentétben magával az eseménnyel, soha nem kanonizálta a hivatalos munkásmozgalom.

Térjünk egy picit vissza a nihilizmusra. Ebben a korszakban szinte minden verse a halálról, a pusztulásról szól, apokaliptikus látomásokban tobzódik. Azért is mindegy minden, mert kozmikus értelemben sincs semminek értelme, hiszen minden elpusztul, elmúlik. Azt hiszem, még nem fordítottunk kellő figyelmet a „néma Petőfi” után következő sorra: „s Sarkra az eszme kiáll isteni ríma gyanánt.”

Magyarán mint egy kurva. A nihilizmus legnagyobb áldozata a politikai eszme. Az eszme, a forradalom isteni, és mégis kurva. Ez a fajta ambivalens gondolkodás nem állt messze a görögöktől sem, akik morális értelemben nem fetisizálták az isteneiket.

Hogyan értendő a „koholt ideálok” és a „teremtés” kötelezettsége közötti ellentmondás? „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok.”

Minden ideál értelmetlen, tehát koholt. De ezek vezetik az embereket, és csak addig értelmesek, amíg a tettet szolgálják. A világ nem játék, teremteni kell, és ez még akkor is így van, ha absztrakt módon nem tudjuk megfogalmazni a dolog értelmét. Irracionalista kreacionalizmus.

A vers teljesen szabályos disztichon. Szerinted hogyan illik össze a nihilista tartalom, amely igazából a korabeli futurista avantgárdot idézi, ezzel a klasszikus formával, amelyben leginkább hősi énekeket szokás rímbe önteni?

Az antik forma mindenekelőtt valami normativitást jelent önmagában, és itt az igazságról van szó, nagy morális ítélkezésről. Ehhez kell az antik forma normatív ereje. Továbbá a forma fegyelmezi és ellenpontozza a barbár és brutális tartalmat. Szavatolja, hogy aki a versben beszél, az észnél van, és átgondoltan mondja mindazt a rémséget, amit mond.

Babits tudatosan alkalmazza a falu–város szembeállítást, amelyet leginkább a falun elakadó, ott állongó villanyos jelképez. Mi ennek a funkciója?

Ez a szembeállítás nyelvileg is megfigyelhető. Az első sorokban zaklatott, kaotikus képek írják le a tüntetést: rohanó nép, puskalövések, tört üvegek, népszava, forradalom. Ezzel van szembeállítva a vidék, ahol a villanyos elakadt, ami az előbbiekhez képest a nyugalom hona. A vidéki táj leírásában tudatosan eszményít és esztétizál: „Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csüngg. / Hószínű fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg. / Csak ha a villanyos átrohan itt… / sejteni a város szörnyeteges közelét.” A város tehát ijesztő szörnyeteg. Szabolcska Mihály a fél életét odaadta volna, ha egyszer is sikerült volna ilyen szép idilli képet írnia a faluról. Csakhogy Babitsnál ez a látszólagos idill és esztétikus nyugalom valójában döglött: „Néma falun lakom én, / Hol még az ebek sem ugatnak, / Nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.” A falusi idillhez semmiféle érték nem kapcsolódik. A vers alapállása tehát éppen az esztétizálás ellentéte. A l’art pour l’art hazugság, az igazán fontos dolgok valójában szörnyűek és visszataszítóak. De az egész nagyon ambivalens: a város jobb, mert ott történnek a dolgok, de a modernitás önmagában is ellentmondásos. Felhívnám a figyelmet egy másik Petőfi-allúzióra is, az üres, jövevény sínekre, amelyekről nem tudni, hogy visznek-e tovább. Petőfinél: „Csináljatok, csináljatok száz vasutat / Ezeret, hálózzák be a világot, / mint testet az erek.” A vasút, a sínek a haladás szimbólumai, és világos, hogy kié: a miénk, mindannyiunké. Babitsnál a sínek nemcsak üresek, de jövevények is, tehát idegen testek. És figyeljük meg, hogy miközben látszólag lelkesen ünnepli a tünetést, mennyire magányos ott, mindentől elzárva, a döglött villanyossal. Rokonszenve a pusztító forradalomé, de igazából nem azt tartja a végső igazságnak. Ahol viszont ő van, az a pont nem rendelhető hozzá az aktuálisan hozzáférhető politikai valóság egyetlen eleméhez sem, sőt ez a hozzárendelés talán egyáltalán nem is lehetséges. Az ő pontja téren kívüli, ahol rajta kívül nincs senki.

Sokan látták akkoriban úgy, hogy az adott körülmények között a magyar nemzeti kérdésnek egyszerűen nincs megoldása. Nem lehet, hogy itt is erről van szó?

Biztos, hogy erről is szó van, hiszen a vers utal a legális politikai keretek kimerülésére, a mögöttük és bennük rejlő alapvető hazugságra, hogy banális fordulattal éljek: a dualizmus válságára. »Jogok gyáva barátja, remegj!« (...) »Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!« (...) »Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!” Ezért sem jöhet más, mint a forradalom, ami ugyan megoldani semmit nem fog, de legalább leleplezi a hazugságot. De azt hiszem, Babitsnál még ennél is többről van szó. Talán arról, hogy nem hitt a modern politika alapfeltevésében, miszerint a politika a jogokról és érdekekről szól. Olyan politikumképe volt, amely valami fundamentálisabbat keresett. Talán ez is a félreértés oka, hiszen ebben az értelemben valóban távolságot tartott a modern politika mindennapjaitól, a baloldal és a jobboldal küzdelmeitől.

Hogyan jellemeznéd Babits politikai filozófiáját? Lehet-e egyáltalán ilyesmiről beszélni az ő esetében?

Talán lehet. Ez valami nagyon konzervatív organicista felfogás, amelynek szempontjából nem okvetlenül az igazság a legfőbb dolog, hanem inkább valami lassú evolúció. Ebben a versben ez úgy jelenik meg, hogy ha ez utóbbi nem akar összejönni, akkor legalább az igazság jöjjön. Amikor Babits itt apolitikus, akkor egy nagyon sajátos értelemben az: elutasítja a politika hagyományos és legális szféráit, az intézményrendszert, sőt magát a politikai hagyományt is.

Hogyan lehet ez az álláspont konzervatív?

A politikai tradíció vagy eszmei háttér koholmány, ami már nem felel meg semmi valóságosnak. Vagyis létezik valami hagyomány, de az már nem valami közös, széles körben elfogadott tradíció, hanem teljesen külön bejáratú, egyéni hagyomány: amit Babits maga annak hisz. Így a konzervativizmus, a hagyománytisztelet és az intézményesült köztradíció radikális elvetése voltaképpen megfér egymással.

Irracionális kreacionalizmus, ahogy az előbb olyan szépen mondtad. A jövő megsejthetetlen, éppen teremtett voltánál fogva. A barbárság egy ismeretlen világ számára készíti elő a terepet, amelynek teremtője a mai állapot. Sőt ez a jövő már itt is van, csak még nem ismerjük. Ne feledjük, hogy a legnagyobb magyar bergsonistával van dolgunk…

Így van. „Ó te jövő, aki jössz és senki se sejti hogy itt vagy; / jössz és senki se lát; jössz sürü fátyol alatt, / mit hoztál idegen? Mit, mit viszel el? van-e célod / vagy boros emberként ingatod útaidat?” Ez egy történetfilozófia nélküli történelmi kép. Nincs semmilyen finalizmus benne. Másrészt az idő nem objektív, ami többek között azt jelenti, hogy az időnek nincs objektív, előre adott és rögzíthető vagy földeríthető struktúrája, hanem egy sajátos dinamizmus, ami az életerő fogalmával írható le. Itt nincs egymástól élesen elválasztott múlt, jelen és jövő, hanem egymásba fonódnak, összegabalyodnak, egyik a másiknak alakítója. A jövő a múlt álma, tehát már a múltban is jelen van: „Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne, / s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.” A múlt nem attól az, mert már elmúlt, hanem mert halni akar, múlttá akar válni. A jövő pedig nem egy később bekövetkező időpont, hanem az az idő, amit most gondolok el, a múlt felől az én jövőmnek. A bergsoni dűnék…

Kronosz mítosza? Az apagyilkos idő. Minden időpillanatnak, ahhoz, hogy éljen, el kell pusztítania az előző pillanatot…

Döbbenetes az a kérdéssor a jövőről: „mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod...?” Ebből a teleológia írmagja is hiányzik. A jövő idegen, ami nemcsak hoz valamit, amit nem ismerünk, de meg is foszt bennünket valamitől, de arról szintén nem tudjuk, hogy az mi lesz. Az idegen nemcsak ismeretlen, hanem ijesztő is, sőt bizonyos fokig az ellenségünk, hiszen rossz lesz nekünk, ha megérkezik. Ebben a kontextusban a feledés az emlékezés és az idő legfontosabb eleme.

Hadd tegyek fel egy nagyon provokatív kérdést: nem volt Babits köpönyegforgató?

Hogy érted ezt?

A politikai világa nagyon képlékeny és elvont. Sok minden belefér. Ezen a bizonyos napon éppen a forradalom, majd a háború alatt a pacifizmus, a kommün alatt mégiscsak professzor, majd jönnek a Trianon-versek, azután a konzervatív, vallásos imidzs: Nem látszik valami nagyon végiggondolt politikai világképnek…

Nem volt köpönyegforgató, semmiképpen sem. Először is hiányzik az érdek koherenciája: nem mindig azt mondja, ami a leginkább kifizetődő. Másrészt van koherenciája annak a politikai világképnek, amit képvisel. Azt hiszem, valamiképpen az történik, hogy mindig van mondandója az aktuális helyzetről, a saját rendszerén belül szuverén módon reagál az eseményekre, de ezeknek a reakcióknak nem mindig van a politikán belül leképezése.

De mégis, mi az, ami állandó ebben a világképben, mi a cementje?

Először is valami fatalizmus, például a Húsvét előttben. Azután a vitalitáselv, az élet maga, ami több, mint az éppen aktuális vonzalmaink és kötődéseink. Az, hogy nincsenek fogalmaink, amivel a végső igazság megvilágítható, de az élet ettől függetlenül megy tovább a maga, általunk be nem látható törvényei szerint. Joseph de Maistre, aki éppenséggel a forradalom nagy ellensége volt, valami hasonlót gondolt. De katolikus és valahol organicista konzervatív.

Vagyis úgy véli, hogy mint költő olyan pozícióban van, hogy rálát a politikára…

Nézd meg a Hiszekegy című versét, amelyik ráadásul korai darab: „Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek, / istent látok, ezert, s nem szomorú a világ. / Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg, / Egyike zengő ég, másika néma virág.” Kívül van a politikán, de ez nem politikamentesség, hanem úgy érzi, hogy a költészet révén és annak különösen az egzisztenciális vagy metafizikai súlyánál fogva olyan helyzetben van, ahol rálát a politikára, és választ is egy nem immanens politikai szempont alapján. A metafizikai döntésnek van politikai következménye, miközben a politikában mint rendszerben az immanens érveknek nincs feltétlenül metafizikai konzekvenciájuk. Teljesen szuverén módon választ a hozzáférhető készletből. A Húsvét előtt ugyan pacifista vers, mégis hiányzik belőle minden elvont kozmopolitizmus: a magyar vért siratja benne.

Viszont megjelenik az életerőelv, amiről már beszéltünk. „Aki alszik, aludjon, / aki él az éljen, / a szegény hős pihenjen, / szegény nép reméljen.”

És hogyan folytatódik! „...egyik rész a munkára, / másik temetésre: / Adjon Isten bort, buzát, / bort a feledésre!” A kulcsszó a feledés, ami persze összekapcsolódik a borral, a mámorral, van benne tehát valami felfoghatatlan és irracionális. És persze valami kegyetlen realizmus: kit temetnek, kinek az a szerencse jutott, hogy túlél és dolgozhat. De ebben semmi szerepe nincs az érdemnek. „Aki halott, megbocsát, / ragyog az ég sátra. / Testvérek, ha túl leszünk, / sohse nézünk hátra!” Ha nincs feledés, akkor vég nélkül folytatódik tovább az egész szörnyűség. De ez a feledés nem lehet sem konklúzió, sem elégtétel, hiszen az a lényege, hogy feltétel nélküli. Tabula rasát kell csinálni.

De ennek nem sok köze van a keresztényi megbocsátáshoz…

Nem. Szükség van a feledésre, teljesen pragmatikus okból: hogy a ciklus ne ismétlődhessék meg. Ne kezdődjön megint a felelőskeresés, az ellenségkép-keresés, mert akkor megy tovább a verkli. A megbocsátás nem személyes erény, önmagunk, azaz alantas indulataink sikeres legyűrése, hanem a jövőért hozott tudatos áldozat, amely mögött az a feltevés, hogy nem vagyunk képesek ellenőrzésünk alatt tartani a dolgokat. Babitsban van ilyen vitalizmus: az élet megy tovább, miközben pusztul és pusztít.

És mi ebben a költészet szerepe? Miért ír verset?

Csúnyán szólva, ennek a vitalizmusnak az adekvát megjelenítési formája a poézis maga. A költészet mint sajátos nyelv a maga ritmusával, dikciójával hordozója ennek az életfolyamatnak: nem elsősorban a szemantikai, tehát közvetlenül interpretálható elemeivel. A poézis az életproblémák megjelenítésében és kezelésében átveszi még a filozófiáinknak a szerepét is. A poézis több mint gondolat. Aki ezen a nyelven beszél, az életeseményeket egészében magába foglalja, megéli, és képes átadni, továbbítani. Ehhez képest a napi ügyek, viták, torzsalkodások, sőt még a háború is minden borzalmával és igazságtalanságával, partikularitások. Ez az, ami koherens a politikai világképében, ezért nem köpönyegforgató.

Azért még mindig kicsit rejtélyes, hogy miért ír egyáltalán, ha nem hallgat rá senki, de ettől függetlenül is „minden mindegy”?

Nyilván a nihilizmus inkább elkeseredettség, de nem cinizmus. Hogy miért ír? Erről a paradoxonról szól a Jónás könyve: Jónás végül elfogadja a terhet, amit az Úr rámér, és prédikál Ninivében. Senki nem hallgat rá, ezért azzal fenyegeti őket, hogy az Úr, akinek ő felkent követe, megbünteti őket. De Jónás felsül, mert az Úr nem égeti porrá a bűnös várost. „»Van időm, én várhatok. / Előttem szolgáim, a századok, / fujják szikrámat, míg láng lesz belőle.” Jónásnak ezt kell megértenie, és elfogadnia: hogy ő tulajdonképpen nem számít. „Jónás majd elmegy, de helyette jő más,« / így gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás.”

Miért lett Babits ennyire magányos?

Babits elmagányosodásának éppen az az oka, hogy ezt az átfogó, szintetizáló költészetet nem lehetett semminek a szekerébe fogni. Csak az tud vele azonosulni, aki elfogadja ezeket a nagyon speciális elveket. Konzervativizmusa alapján lehetett volna koszorús költő a Horthy-érában, de a szubjektivizmusa, amely kizárta őt a nagy közös, nemzeti lavórból, ezt lehetetlenné tette. A munkásmozgalom szintén nem tudta mire használni szkepticizmusa és nihilizmusa miatt, a polgári radikálisok meg idegenkedtek tőle, mert organicista. Hát kitalálták róla, hogy apolitikus meg esztétizáló. Ezenközben egyedül marad. Egyedül marad a saját, külön bejáratú elveivel. Élete legvégén írja a Tizenhárom párvers című versében: „Olyan rövid az élet! – Én búcsút / mondok a nagy céloknak és csak úgy / irogatok már, mint aki magában / beszél buvában egy üres szobában / semmit se bánva. Ha valaki hall, / nem baj. S ha senkisem hall, az se baj. / (…) tudom, hogy nemsokára meghalok / mindegy, csak unt szokásból gajdolok / cél nélkül, s arra is bágyadt vagyok már / hogy e verset kissé jobbnak faragnám: / (…) aki nem szeret, annak jó lesz így is / és aki szeret, annak jó lesz így is.” Vagy a Jónás imájában: „…és örök / Cethal szájában végleg eltünök, / a régi hangot s szavaim hibátlan / hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran / szólhassak s mint rossz gégémből telik / és ne fáradjak bele estelig / vagy mig az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.” Ez a búcsú.

• Kultúra