Skip to main content

Ezt mondtuk mi…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
…a csernobili katasztrófa hatásairól és az eseménnyel kapcsolatos tájékoztatásról


A csernobili szerencsétlenség bejelentése után egy héttel a budapestiek háromnegyed része ezt tartotta az elmúlt hetek legfontosabb eseményének, és még három héttel később is ez foglalkoztatta leginkább az embereket. A budapestiek több mint kétharmad részének információéhsége is jelentős mértékben növekedett ezekben a hetekben, az átlagosnál sokkal jobban figyeltek a hírekre. A megkérdezettek több mint egyharmada rendszeresen hallgatta külföldi rádióadók híradásait is ezekben a napokban; legtöbben (26 százalék) a SZER, 8-8 százalék a BBC és az Amerika hangja híradásait követte nyomon. 5-ről 10 százalékra emelkedett azok aránya is, akik párhuzamosan több nyugati rádió híradásait kísérték rendszeresen figyelemmel. Figyelemre méltó, hogy a megkérdezettek 8 százaléka először külföldi rádióból értesült a szerencsétlenség híréről. A szerencsétlenség utáni napokban az emberek 55 százaléka vélekedett úgy, hogy egyáltalán nem volt megfelelő a magyar tömegtájékoztatás ezekben a napokban, és további 12 százalék is csak részben volt elégedett a hazai tájékoztatással. A tájékoztatás ellentmondásai bizonytalanná tették az embereket; a megkérdezett budapestiek 40 százaléka mondta azt, hogy kételkedik az áldozatok számáról szóló hivatalos közlésekben. A megkérdezettek 49 százaléka a késedelmes tájékoztatást, 40 százalék az elhallgatásokat, 25 százalék a tájékoztatásban tapasztalható ellentmondásokat, pontatlanságokat kifogásolta, míg 13 százalék azért volt elégedetlen, mert a magyar tömegkommunikáció a szovjet tájékoztatásra támaszkodott. Az összes válaszoló több mint fele úgy vélekedett, hogy a hazai tömegtájékoztatás a valóságosnál kisebbnek igyekezett bemutatni a veszélyt. A tömegkommunikációs tevékenység diszfunkcionális következményeire utal, hogy az emberek számottevő részének aggodalmát nem csökkentette a hírszolgáltatás. 40 százalék egyértelműen úgy foglalt állást, hogy inkább nyugtalanították, semmint megnyugtatták az eseménnyel kapcsolatos hazai híradások, és további 17 százalékuk is bizonytalan volt annak megítélésében, hogy a hazai hírszolgáltatás inkább megnyugtatta, vagy inkább elbizonytalanította-e. A tájékoztatást kritizálók többségét nem maguk a riasztó hírek, hanem a tájékoztatás említett hibái, a késlekedés, az ellentmondások és a hiányok nyugtalanították.

A híreknél is jobban aggasztották az embereket az eseménnyel és várható következményeivel kapcsolatos szóbeszédek. 57 százalék mondta azt, hogy aggodalmát jelentős mértékben fokozták azok a hírek, híresztelések, amelyeket másoktól – rokonoktól, barátoktól, ismerősöktől – hallott. A legtöbbeket azok a rémhírek aggasztották, amelyek a szerencsétlenség várható egészségkárosító hatásairól szóltak. A megkérdezettek 9 százaléka tett említést olyan állítólagos – ugyancsak szóbeszéd útján terjedő – hivatalos intézkedésekről, amelyeket nem hoztak nyilvánosságra; óvodák bezárása, speciális kórházi osztályok létrehozása, sportolók magaslati edzőtáborozásának lefújása stb.

A budapestiek 81 százaléka adott hangot annak az aggodalmának, hogy saját vagy családja egészségét veszélyezteti a csernobili katasztrófa. A megkérdezettek 50 százaléka komolyan aggódott emiatt.

A budapestiek 52 százaléka úgy gondolta, hogy számítani kell a szerencsétlenség további káros következményeire; 84 százalékuk súlyos egészségi ártalmakra gondolt (csecsemőhalandóság, fejlődési rendellenességek növekedése, rákbetegségek gyorsabb terjedése), ennél jóval kevesebben említettek káros gazdasági hatásokat, és mindössze a megkérdezettek 5 százaléka gondolt negatív politikai következményekre.

A válaszadók többsége – 56 százaléka – úgy vélte, hogy maguk az emberek semmit nem tehetnek a szerencsétlenség következményei ellen, 40 százaléknak viszont az volt a véleménye, hogy az egyes emberek is tehetnek valamit annak érdekében, hogy a káros hatásokat csökkentsék. Az ekképpen vélekedők többsége maga is megpróbált védekezni a lehetséges következmények ellen; legtöbbjük olyan táplálkozási óvintézkedéseket említett, amilyeneket a tömegkommunikáció is tanácsolt (ellenőrzött tej fogyasztása, zöldségek szokásosnál alaposabb mosása), 5 százalék számolt be arról, hogy megváltoztatta eredetileg tervezett programját, és nem ment a szabadba, vagy gyermekét otthon tartotta. 4 százalék pedig arról számolt be, hogy jódkészítményeket szedett az adott időszakban. A budapestiek kisebb része a javasoltnál szigorúbb óvintézkedéseket tett saját környezetében; sokan voltak, akik egyáltalán nem fogyasztottak tejet, sőt vizet sem, volt, aki napokig nem nyitott ablakot, és nem ment szabad levegőre.

A csernobili katasztrófa fokozta a közvélemény atomerőművekkel kapcsolatos ellenérzéseit is: az emberek egyötöde egyértelműen annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az összes atomerőművet be kellene zárni, és nem lenne szabad újakat építeni.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon