Kalmár Melinda

Nyomtatóbarát változat

  
Most már, az utókorrá alakult rálátás könnyed mindentudásával olvasva, azt látom, hogy Mészöly Miklós, a nyolcvanas évek prózájának legnagyobb hatású író-teoretikusa biztos ösztönnel és higgadt tudattal jósolta meg a közelgő prózairodalmi fordulatot azokban a töredék elméleti fejtegetésekben, amelyek 1980-ban jelentek meg az Érintések című kötetben. A Konkrét és inkonkrét ábrázolásról szóló töprengésekben némiképp tán lemondó melankóliával rajzolja meg azt a megismerői és értelmező folyamatot, amelyben egyszer csak, szinte észrevétlenül, mintegy magától elkövetkezendően lehetségessé válik majd a kort alkotó mindazon részletek pontos leírása, azoknak a „statisztikai összimpulzusoknak” a feltérképezése, amelyek külön-külön nem, de együttesen új távlatokat nyitnak meg, úgymond, a valóság bemutatásában. Mészöly Miklós úgy érzékelte, ez a fordulat talán már nincs is olyan messze. „Titokban irigylem azokat – mondja –, akiknek a számára egy új dimenziójú tágasság jóleső nyújtózása – talán épp a most kitaposott utak jóvoltából – ismét lehetővé válik. S vele az aggálytalanul biztos (ámbár megint csak átmeneti) közérzet, hogy kimerítően objektív a pillantás, amit magunkra és a világra vetünk. Mindenesetre akkor nevezhetik majd újra – és megbocsátható eréllyel – a modellt valóságnak.”

És valóban: történelmi léptékkel mérve – ami számunkra ismerős, mindennapi mérték, és használatára életünk végéig fel is vagyunk jogosítva, hiszen egy örökkévalónak hitt politikai rendszer bukásának voltunk tanúi –, tehát történelmi léptékkel nézve ez a fordulat hamarosan be is következett. 1986-ban két testes (korpulens) és egyben nagy formátumú könyv jelent meg, amelyek a magyar kultúrában, széltében és hosszában, ennek a megjósolt, új dimenziójú tágasságnak a biztos érzetét keltették.

Persze egyik mű sem ebben az évben született: az Emlékiratok könyve tíz évig íródott, egyes fejezetei megjelentek korábban is, a Bevezetés a szépirodalomba pedig hét éven keresztül készült; nagyobb egységeit, részeit önállóan is olvasni lehetett, még mielőtt azok véglegesen lezáratlan viszonyba kerültek volna egymással. Mégis: a két irodalmi szöveg igazi kulturális esemény volt, amely évekig táplálta a termékeny irodalmi és filozófiaközeli interpretációkat. Mintha 1986-ban a hazai regényírás az elődök munkájának eredményeként is egy széles hátú fennsíkra ért volna; egy regényfilozófiai és egyben egy regényes filozófiai platóra, amelyről széttekintve nemcsak nyugodt lélegzettel és némi büszkeséggel lehetett visszatekinteni a magyar regényírás addigi hagyományaira, de úgy érezhettük, hogy ez a fennsík létünk értelmezésében is új szemléleti perspektívát nyitott. A két tekintélyes megjelenésű könyv a regényírás dilemmáin keresztül, mondhatni széles körben tette villámgyorsan ismertté a nyugati világban akkor már majd két évtizede zajló posztmodern vitákat, kételyeket és módszereket. Az irodalom ekkor, ezzel a két könyvvel, ha nem is került a nemzeti élet közepébe, úgy, mint ahogyan azt a Veres Péter-i hagyomány követői szerették volna, de kétségtelenül olyan kiterjedt hatású, már-már azt is mondhatnánk, népszerű, sőt népszerűsíthető világszemléleti váltást eredményezett, legalábbis a verbális magyar kultúrában, amilyenre a kommunista kultúrpolitika irányítói mindig is vágytak volna, amilyet mindig is akartak volna magukénak mondani, irányíthatóvá tenni, vagy ha mást nem, befolyásolni egy kicsit, de mindhiába. Mert ilyen művek csak rajtuk kívül születhettek.

De miért éppen nyolcvanhatban? Mintha a kommunizmus hazai története, kelet-európai tapasztalata, vagyis azok a bizonyos Mészöly Miklós által prognosztizált statisztikai összimpulzusok a magyar regény számára, s talán akkor már számunkra is, az évtized közepén váltak volna majdnem fölényesen beláthatóvá, sőt az elmondás szintjén leírhatóvá is; miközben a homályos és vigasztalan történeti távlatban nem volt ennek az elnyomásba zsugorított létnek sehol se vége, látszani legalábbis nem látszott. A nyolcvanas évek közepére ezért úgy alakultak történelmünk akkori történetei a valóságra utaló modellé, hogy az egyszerre mutatta magát átláthatónak és befoghatónak, és egyszerre mutatta a maga kilátástalan végtelenségét is.

S valamikor éppen ekkortájt, a kultúrpolitika egyre lagymatagabb éberségét folytonosan (fel)puhítva, mintegy elméleti megerősítésként, végképp elérte a magyar regényt is a nyugati posztmodern, hermeneutikai világ- és irodalomértelmezési hullám. Ez a nyugat felől jövő áramlat csak megerősítette a magyar regénytudatot abban a – történeti tapasztalatában egyébként is biztosan gyökerező – felismerésben, hogy létünk egyszerre véges és végtelen, s így történeteink sem nézhetnek ki másképpen. S minthogy a történelem magában való, közös története így mindenhol megkérdőjeleződött (van-e egyáltalán történelem), megszűnt a lineáris történetmondás lehetősége is; ezzel pedig a regény elvesztette korábbi, tizenkilencedik századi jól bejáratott klasszikus formáját, amelyben a lét lehetett bármily zord és kiszámíthatatlan, nekünk végül mégis kerek egészként mutatta önmagát.

Az új regény vele szemben relativizálón reflexív volt, önszemlélő, s ezért egyszerre akarta mutatni tárgyát és önmagát, méghozzá a maga keletkezésében. Az új módon befogadó olvasó tudata pedig innentől a regénybeli Ének sokaságának, de legalábbis többességének nézőpontjai között mozgott – ma már azt is mondhatnánk, szörfözött – anélkül, hogy egyetlen regénybeli nézőpont, idő, tér vagy elbeszélői modor önmagában érvényes lehetett volna. Flaubert-nek jutott az utolsó történet – mondja Esterházy Péter a könyvében. S a Bevezetés a szépirodalomba, egészét tekintve, nem cáfolt rá erre a kényszerűen felismert bizonyosságra. A könyv alfejezetei, köztük a korábban is ismert részek, az ikerregény Daisy (Ki szavatol a lady biztonságáért címmel – 1982), a Fuharosok (1983), a Kis Magyar Pornográfia (1984), A szív segédigéi (1985) ebben a kötetben két kifordított zárójel közé kerültek, mintegy örök nyitottságba vetve. S bár a könyv felfüggesztett ideje június 16. – egyszerre utalva a magyar történelem tragikus és tudat alá szorított dátumára és a modern regény mindennapjára, Joyce Ulyssesének június 16-ájára –, még sincs az egészben egyetlen idő, egyetlen nézőpont, egyetlen felismerhetően – akár csak önmagával is – azonos főhős. A különböző stílusú fejezetek egyébként is mintha egymással felcserélhetők lennének; az olvasói nézőpont a szövegtérben folyton mozog, amennyiben engedelmesen követi a visszautaló szavakat, képeket, jeleket és az időben is és kultúrákban is máshová irányító sűrű idézeteket. Megváltozott a könyv látványa is: az eltérő tipográfia, képek, kis- és nagybetűk, a különböző tördelés egyenrangú kiegészítői a írásnak. Mindegyik a több dimenzióban elképzelt szövegtáj része. A nyelvezet felkavaró és felkavart; megjelent benne a nyelv minden élő és elfelejtett rétege, az elfogadott szépirodalmi fordulatoktól az elfogadhatatlanként elfogadott köznyelvi mélyrétegekig, régi és új összefüggésekben egyaránt.

A kortárs értelmező kritikák többnyire lelkesülten készítettek leltárt a könyv posztmodern tulajdonságairól, és elmondták róla mindazt, ami ezt az – aktualitásában is sajátosan magyar – művet és vele minket is beillesztett a nyugati világ aktuális irodalmi és filozófiai trendjébe.

Némiképp ugyanez vonatkozott az Emlékiratok könyvére is, csak másképpen. A regény hasonlóan bonyolult szerkezetű, mégis áttekinthető struktúra: magában foglal két emlékiratot, egy regényt és egy kiadói kommentárt, amely maga is tartalmaz emlékiratokat. A két emlékirat szereplője ugyanaz, de az egyik a gyerekkor és az ötvenes évek világa Magyarországon, a másik a felnőttkor a hetvenes évek Kelet-Németországában. A felnőtt egy regényt ír, amelyet egy elbeszélő én mesél el, s amely a századforduló Németországában játszódik. A történet elbeszélője meghal, mielőtt a könyv befejeződne. Emlékiratait és regényét gyerekkori barátja, Krisztián látja el kommentárokkal. A korábban az emlékiratokban maga is szereplőként megjelenő Krisztián túléli az elbeszélőt, és szenvtelen kívüllevésével – tulajdonságainál és regénybeli pozíciójánál fogva is – ő a szenvedélyes emlékező és regényíró ellenpontja, a majdnem semlegesség megtestesítője, akit Balassa Péter úgy jellemzett, hogy a rejtélyes középszerűség, a rokonszenves formátumnélküliség, a tartásos jelentéktelenség, a szcientikus tárgyilagosság. De nem tudjuk nem tudni, hogy ez a scientikus tárgyilagosság is csak az elbeszélő (szubjektum) szándékaként írja felül az emlékiratok és a belső regény szubjektumait, hogy mintegy „homo ex machina” (Balassa Péter) egyensúlyt teremtsen szereplő és a történetíró (történetszemlélő, a külsőleg létező) között. S erre a még elbeszélt történet más megoldást nem is igen kínálhat.

S valahol itt keveredünk a posztmodern grammatikai – és mint látni fogjuk, egyben regényelméleti és némiképp erkölcsi – probléma közelébe: hogy hogyan lenne lehetséges kívül lenni, s hogy van-e egyáltalán számunkra is megközelíthető kívül. Mészöly Miklós a már említett Érintések című kötetben elmond ezzel kapcsolatban egy viccet, amely, számunkra legalábbis, sajátosan kelet-európai tapasztalatból táplálkozik. A hatalom és az alattvaló nyelvi viszonyáról (is) beszél, és olyan korokról, amelyekben az én és a mi semmiképp nem tud azonosulni az őkkel. Ugyanakkor a Mészöly által idézett abszurd vicc kétségtelenül a huszadik századi elbeszélés, a huszadik századi regény grammatikai dilemmáját is jelzi. „Grünnek fáj a foga, alig tud beszélni. Kohn megkérdezi: »De hát miért nem húzatod ki?« Grün legyint: »Ezeknek?«„ Mészöly azt mondja, hogy az érdek nélküli Kohn a grammatika megszüntetése az én és ők között, „az elbeszélés fokozhatatlan beteljesítője: hatalom és alattvaló szembenállásának kiküszöbölője, a legtisztább elméleti anarchizmus megvalósítója”. Feltéve, hogy Kohnnak nem fáj a foga, mert az maga lenne a radikális szemantikai tökéletesség. Teorémánk pillanatnyilag még nincs rá – mondja Mészöly.

Esterházy Péter erre az első látásra nagyon is elvontnak tűnő kihívásra a könyv strukturális plurálisával válaszolt, amelyben a különböző és olykor mégis azonos ének elbeszélései, hangulatai, emlékei egy sokszögű teret hoznak létre, s ehhez ő töredék teorémákat is alkot, korábbi mesterek gondolatai után szabadon. Ilyeneket: Én – az a többiek (Sartre) vagy: A grammatikai tér én vagyok (Barthes). Az általa ily módon megszervezett grammatikai tér azonban sehogyan sem hasonlított ahhoz, amit egy regényforma könyvtől általában elvárnánk.

Nádas Péter történeteinek bonyolult többes szerkezete ezzel szemben ugyanezen filozófiai, grammatikai és regényelméletei dilemmákkal küzdve nem bontotta fel véglegesen a regény formáját, azaz – még éppen – regény maradt. S bár Nádas dilemmája szintén az, hogy az én nem írható le többesként és nem azonosulhat sem az eleven másikkal (tevel) sem a semleges harmadikkal, mert eleven egy, s csak eleven egyként gondolható el; ugyanakkor biztosan több én van, anélkül hogy az én az más vagy a többiek lenne. „És ez a több ember mind én lehetnék, anélkül hogy én lennék. Így értem el egy formához, amelybe úgy éreztem, beleférhetek” – olvassuk az Emlékiratok könyvében.

A könyvek megjelenése után két évvel a műveket értelmező írásokból egy esszékötetet adott ki a Magvető Könyvkiadó Diptichon (kettős oltár) címmel, s ez a cím is mutatja, hogy a kritika mindkét könyvet egyformán kiemelkedő irodalmi eseményként ünnepelte. Mégis az általános lelkesültség mellett volt egy nyilvánvaló különbség a két könyv befogadói értékelésében. Az Emlékiratok könyve az interpretáló kritika egy része számára azt mutatta, hogy a végesség–végtelenség, az egyes és többes, illetve a reménytelenség és valami Egésznek a hite/szenvedélye valahogyan mégiscsak egy rendbe, egy műbe és egyáltalán: műalkotásba kényszeríthető. A Bevezetés a szépirodalomba viszont – fejtegette néhány kritikus – mintha elvesztette volna az Egésznek ezt a képét, amikor többes énjeinek szövegtérbeli egyenrangúságával kísérletet tett a grammatikai, nézőpontbeli semlegesség megjelenítésére. S ezzel elveszni látszottak a fix viszonyulási pontok, és azt kérdezhettük magunktól: mi akkor a szabadság, az etika, a személyes elfogultság vagy éppen az elkötelezettség? Vagyis meddig terjedhet a távolságtartó elvontság és többesség, meddig lehet a többes módszert következetesen alkalmazni; az erkölcsi megközelítés felől kérdezve: meddig lehet és lehet-e a végsőkig relativizálni?

A kritikai válaszok nem voltak azonosak. Radnóti Sándor kifogásolta, hogy a mű egésze – talán egy személyes vallásosság eredményeként is – valahogyan túlságosan elnéző, megbocsátó a világgal szemben. Ezért ennek az egyébként remekül megírt könyvnek a beszédmódja leginkább szórakoztató, könnyed; az „Egyszerű Igaz Könyv”-vel szemben – mint amilyen Ottlik Géza Iskola a határon című regénye volt – ez a „Nagy Hamis Könyv” lehetősége. Balassa Péter a démonit hiányolta a műből, az alászállást az emberi létezés mélyeire, amely azonban mégis visszaemlékszik valami Egészre, s mint mondta, ezt az egyensúlyt az Emlékiratok könyve végül is megteremtette. Számomra ebben a „realizmusról és elkötelezettségről” szóló témában, amelyről a Bevezetésben is olvashatunk érdekes fejtegetéseket, a leginkább irodalomközeli, s egyben legegyszerűbb kérdést Bernáth Árpád tette fel: kezelhető-e még szépirodalmi eszközökkel a posztmodern grammatikai problémája, illetve – hozzáteszem én – megjeleníthető-e szépirodalmi formában az a nyilvánvaló felismerés, hogy ami egész (zárt), az nem teljes, s ami teljes, az nem lehet (zárt) egész. Bernáth végül maga is a zárt egész, a még szépirodalmilag kezelhető mű mellett voksolt, s ennek az Emlékiratok könyve sokkal inkább megfelelt, mint a Bevezetés. Esterházy Pétertől ugyanerre példaként Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk című regényét hozza fel. Ha azonban következetesek vagyunk, akkor be kell látnunk, hogy a nem-Egész, ámde a Teljesre strukturálisan ráutaló formának viszont a Bevezetés felelt meg. Igaz, hogy a szokásos értelemben, érzelemben vett katarzis, amire még mindig egyértelműen vágyunk, ebben nincsen benne. A két könyv érdeme tehát nem ugyanaz. Az egyik még regény, és az is akart lenni. A másik már nem regény, és nem is akart az lenni. Ennek megfelelően alakult a további sorsuk is. Nádas Péter regénye egyedi, sajátos szépségével és különös természetével kiemelkedik a magyar próza történetéből, anélkül hogy így folytatni lehetne. Esterházy Péter könyve viszont a nyelvi, stílusbeli, gondolkodásbeli követők egész sorát indította el, nem kis megelégedettségünkre. S csak néha nem.

Végül is mindenki dönthet ebben a dilemmában szíve, kedve, intellektusa szerint. A lényeg szerintem az, hogy 1986-ban ez a két remek könyv végre „kimondta helyettünk magyarul”. Ebben az évben a két művet olvasva már nem volt az érzésünk, amit 1979-ben Bereményi Géza és Cseh Tamás megénekelt: „Ó, az az énekes, énekelt angolul, és mi azt hittük, hogy ami nincsen meg magyarul, megírták helyettünk angolul... És mi most itt vagyunk, és amit mi tudunk, és (a)mi belénk szorult, nem tudjuk magyarul (és nincsen megírva az angolul).”

• Beszélő évek – 1986