Kalmár Melinda

Nyomtatóbarát változat

Az 1956 októbere után a könyvkiadás alakulása sajátos módon eltért a szanáló-konszolidáló kádári politika általános trendjétől.

Az 1957 végén keletkezett kormányprogram úgy tervezte, hogy a kultúra irányítását minden területen két ütemben kell átalakítani. Az első „ütemben” a közvetlen adminisztratív, politikai intézkedések (a megtorlás) dominálnak, ezt követően viszont a már időközben átszervezett intézmények és a részben megváltozott állami és pártapparátus fokozatosan áttérnek majd a közvetettebb, kevésbé beavatkozó irányításra.[1] A könyvkiadásban és még néhány olyan kulturális területen azonban, ahol a munkafolyamat hosszadalmas és összetett volt, és ahol speciális területekre szakosodott szakemberek dolgoztak, például a színházaknál és a filmgyártásnál, az átalakítás nem követte a „minőségi demokrácia” két ütemének ezt a tervezett menetrendjét. Az apparátus tagjai két fontos dologban bizonytalanok voltak: egyrészt jogi és anyagi problémát jelentett az, hogy nem tudták eldönteni, mit lehetne kezdeni az október előtt megkötött szerződésekkel, azaz, hogyan lehetne a legkevesebb bonyodalom árán megszabadulni tőlük. Másrészt nem tudták, miként vélekedjenek a Politikai Bizottság 1956. augusztusi, a könyvkiadásról szóló határozatáról, amely bár párthatározat volt, a kiadói tevékenységet szabályozó kvázi törvényként, de legalábbis rendeletként volt érvényben, mivel azóta senki sem érvénytelenítette, s amely alapvetően meghatározta a kádárista kormányzás első évének kiadói gyakorlatát.[2] Az 1957-es kiadói tervek ezt az apparátusbeli bizonytalanságot tükrözik. „…Megnehezíti e kérdés tisztázását az, hogy nem látjuk, merre halad irodalmi életünk, milyen magatartást kell tanúsítani azokkal az írókkal szemben, akik ilyen vagy olyan mértékben részt vettek október előkészítésében, vagy magukban az októberi eseményekben is. Ennek a kérdésnek a megoldása, tisztázása nem várható egyedül a könyvkiadástól.”[3]

Az ekkoriban már javarészt szakemberekből álló szerkesztői és lektori gárda állásfoglalása ezzel szemben határozottabb volt. Általában a szerződéseket és a PB-határozatot is érvényesnek tekintették, s ennek megfelelően 1957 végéig meglehetősen színes, a szanáló politikai viszonyoknak ellentmondó, és az ötvenes évek általános gyakorlatához képest már-már liberális, sokszor anyagi érdekeket is jócskán szem előtt tartó kiadói politikát folytattak.

Határozat a könyvkiadásról

A Politikai Bizottság 1956. augusztus 9-i határozata már a szeptemberi írószövetségi közgyűlést előkészítő politikai engedmények sorába tartozik. Ezen az ülésen az ellenzék nyomására a párt vezető testülete a közelgő kiadói konferencia fő elveiről hozott döntést. A határozat nemcsak a honoráriumok felemeléséről rendelkezett, hanem egy rugalmasabb, differenciáltabb, engedékenyebb könyvkiadói politika bevezetéséről is, amelyben a kiadók nagyobb önállóságot kapnak, és az ideológiai szempontok mellett anyagi érdeket is szem előtt tarthatnak. Az új politika tehát azt jelentette, hogy az elengedhetetlen nevelés mellett most már valamelyest figyelembe vehették az olvasók igényeit is. Az írói egységfront kiszélesítésének jegyében kiadhattak nem szocialista realista, de „haladó irányzatokhoz” tartozó műveket is. Vagyis innentől fogva lehetőségük volt többet és többfélét nyújtani a kvalifikált olvasóknak és a laikusoknak egyaránt, a szakmai könyvektől a népszerűsítő, illetve szórakoztató irodalomig. A különös csak az volt, hogy a megvalósítás jórészt a forradalmat követő időszakra maradt. A kádárista politikai vezetésnek sem ideje, sem energiája nem volt arra, hogy a könyvkiadás bonyolult rendjét újraszabályozza, és koncepciója sem igen volt 1958 elejéig. Az első vérszegény határozat a Politikai Bizottság 1957. november 21-i ülésén született, de ez nem volt elegendő arra, hogy a korábbi, 1956-os döntést teljes egészében hatálytalanítsa, mivel inkább csak jelezte a pártvezetés beavatkozó szándékát, mintsem meghatározta volna a várható korlátozások mikéntjét.[4] Így aztán egy korábbi PB-határozat folytonossága és a felkészületlen, tanácstalan, káderhiánnyal küszködő apparátus passzivitása következtében, a megtorlások és az adminisztratív intézkedések közepette a könyvkiadás még 1958 tavaszán is már-már bizarr módon a forradalom előtti engedékenyebb állapotokat tükrözte. Megjelenhettek olyan magyar írók, akiket éveken keresztül hallgatásra kényszerítettek: így például Németh László, Féja Géza, Kassák Lajos és a volt Új Hold körének írói. Kiadták a századforduló magyar irodalmának kiemelkedő alkotásait is: Babits, Kosztolányi, Bartha Sándor, Ligeti Károly, Szomory, Szép Ernő egy-egy művét. Nagy számban szerepeltek a kiadói tervekben azoknak a külföldi szerzőknek a művei, akik nem voltak ugyan kommunisták, és nem írtak szocialista realista műveket, de „realista képet festenek a jelenkori kapitalista társadalomról” (Hemingway, Steinbeck, Maugham, Mauriac). Javult a könyvek külső megjelenése, szaporodott a bibliofil könyvek száma is.

A laikus olvasók számára könnyen forgatható szépirodalmi sorozatokat szerkesztettek: részben a ponyvák ellensúlyozására folytatták a korábban megkezdett Olcsó Könyvtár kiadását, majd megjelentették falun a Kincses Könyvtárat, 1957-ben megkezdték a Táncsics Könyvtár terjesztését. Általában növelték a szórakoztató írások számát.

Több ismeretterjesztő politikai és szakmai könyv is megjelent: népszerű, aktuális kérdésekhez kapcsolódó könyvek és sorozatok (Hétköznapok, Univerzum-sorozat, Élet és Tudomány Kiskönyvtár, Ipari Szakkönyvtár).

S mivel az 1956. augusztusi PB-határozat következtében a kiadók nagyobb önállóságot kaptak, és megszűntek a túl merev profilelhatárolódások, kialakult valamiféle verseny is, és érzékelhetően nőtt a kezdeményezési kedv. A nagy konjunktúrában néhány kiadó 1956 októbere után megváltoztatta a nevét, és a korábbi gyakorlattól eltérően például a Kossuth, Táncsics, Zrínyi is elkezdett szépirodalmat, illetve ismeretterjesztő könyveket kiadni, elsősorban a népszerű, szórakoztató műfajban, nyilvánvalóan anyagi megfontolásból. A sokszínűvé vált, nagyobb választékot kínáló szépirodalomnak és a szórakoztató könyveknek óriási sikerük volt. A szépirodalmi kiadványok tervezett száma 1956-ról 1957-re megduplázódott: 422-ről 933-ra emelkedett. Az apparátus maga sem tudott ellenállni az anyagi haszon ígéretének, és a rég nem tapasztalt olvasói lelkesedésnek.

A könyvkiadás átszervezése

Az engedékeny, „liberális” magatartás miatt a Kiadói Főigazgatóság önkritikára kényszerült, amikor az Irodalmi Tanácsot az 1957-es kiadói tervekről tájékoztatta. „Meglazult a párt- és állami fegyelem. A kiadók között versenyfutás indult meg, hogy könnyen fogyó könyveket kiadhassanak, s ezzel gazdasági alapjukat biztosíthassák. Ebből a szempontból rossz példát mutatott a Kossuth Kiadó a Tarzan megjelentetésével, az OKISZ az ún. Neptun könyvek kiadásával, a Hírlapkiadó Vállalat a Vasárnapi Regények megindításával. Mindezeket a vállalkozásokat egyesek a párt központi apparátusában is támogatták. Ezekre a példákra hivatkozva az állami kiadók is igyekeztek bekapcsolódni a versenybe. (…) Az Állami Könyvterjesztő Vállalat a könnyű eladhatóság reményében a maga részéről is támogatta az ilyen kísérleteket.”[5]

Az önkritikát néhány sajtóban megjelent írás is sürgette. Így például Sándor András cikke az Élet és Irodalom 1957. március 15-i, első számában: „A párt kiadója, a Kossuth Kiadó Lenin mellett Tarzan kalandjainak kinyomtatásával óhajtja szolgálni a szórakoztatva öntudatosító szocialista kultúrát. A Zeneműkiadó – néhány komolyzenei kiadványa mellett – a Herkulesfürdői emlék, a Dunavári valcer, Huszka-operettek, Kálmán Imre dalai és elsöprően sok táncdal villámgyors sokszorosításával javítja ki a múlt irtózatos zenepedagógiai hibáit. Továbbá azzal, hogy – állítólag – háromszázezer példányban akarja kiadni a Szent vagy Uram című katolikus vallásos énekeskönyvet. A Hírlapkiadó Vállalat rohammunkává hozta ki a Vasárnapi Regénytár című ponyvasorozatban a Vőlegényem a gengszter és a Primadonna visszatér című műveket. A Szépirodalmi Kiadó Zilahy Lajos szórakoztató, pornográf, de nem valami magas színvonalú Ararátjából készít új kiadást, ugyanakkor véletlenül nincs papírja egy ismert kommunista költő szerződésben lekötött négyíves verseskötetére ezer példányban, és Karikás Frigyes novelláskötetének kiadására. A Zrínyi a Honvédség kiadója. Ő a soviniszta Rákosi Viktor Hős fiúk című művét tartja szükségesnek újra kinyomtatni, a magyar katonaerényeket pedig Guderian tábornok, Hitler hírhedt páncélosvezére Egy katona visszaemlékezései című művének magyar nyelvű megjelentetésével óhajtja szolgálni. Világos továbbá, hogy Agatha Christie detektívregényei és a Csontbrigád is honvédségi kulturális profil.”

A kádárista vezetés 1957 végén úgy döntött, hogy gátat vet az ellenőrizhetetlenné vált folyamatnak. Arra törekedett, hogy a még nem állami vezetés alatt álló kiadókat is a központi irányítás alá terelje, így például a Gondolatot, a TIT frissen alakult kiadóját és az OKISZ Tankönyv-, illetve Sportkiadóját. A Magvető, az írószövetség 1954-ben létrehozott kiadója már a szövetség 1957. januári felfüggesztése után erre a sorsra jutott, miközben vezetőségét „különböző politikai és gazdasági hibák miatt” leváltották. Ugyanígy lecserélték a régi vezetés jó részét az Európánál, a Medicinánál, a Jogi és Mezőgazdasági Kiadónál. A Bibliothecával és a Szépirodalmival azonban nehezen boldogultak, mert ezen a területen nemigen találtak olyan új embereket, akik politikai és szakmai szempontból is egyaránt megfeleltek volna. Akik véletlenül mindkettőnek megfeleltek, azok pedig nem akartak cenzorok lenni. Ezért aztán politikai megbízhatatlanságuk ellenére is többségükben meg kellett tartaniuk a régi, jól bevált szakembereket. A helyzet megoldására a budapesti pártszervezet végrehajtó bizottsága 1958. január 13-án összehívta a kiadói pártszervezetek vezetőit, hogy a segítségüket kérje, illetve aktívabb tevékenységre mozgósítsa őket. A szigorúan zárt ülésen jelen volt Aczél György, Köpeczi Béla, Marosán György és Szénási Géza legfőbb ügyész is.[6] Megegyeztek abban, hogy a kiadást a jelen szakaszban erősen centralizálni és fokozottan ellenőrizni kell. Ennek érdekében vissza kell állítani a kiadók szigorúan meghatározott profilját, hogy ne adhassanak ki nagy tömegben ettől eltérő könyveket. Azt tervezték, hogy helyreállítják a Kiadói Főigazgatóság október előtti, kiterjedtebb ellenőrzői jogkörét. Aczél javasolta, hogy szovjet és kínai példára vezessék be a zárt könyvkiadást. Volt, aki felvetette, hogy legyen feketelista, ami alapján egyes szerzőket ki lehetne zárni a kiadói munkából. A legfőbb ügyész azonban úgy vélekedett, hogy erre semmi szükség nincsen, mert a Munka Törvénykönyve lehetővé teszi, hogy a „passzív beállítottságú, de ellenséges elemeket” elbocsássák, amennyiben „nem fejlesztik a vállalat szilárdságát. […] Ez politikai alkalmatlanságot foglal magában, és kizárólag az indokláson múlik, hogy a felmondást hogyan indokoljuk meg a levél második részében, ahol egy kis jóindulat van a jogtanácsosban, meg tudja csinálni.”

A megvalósítás egyéb teendőivel kapcsolatban viszont a jelenlévőknek nemegyszer nézeteltéréseik támadtak. Marosán azzal vádolta a kerületi pártvezetőket, hogy gyengekezűek voltak, azért ilyen rossz a helyzet. „Maguk nem mertek intézkedéseket hozni akkor, amikor nekünk lőni és akasztani kellett.” A Kiadói Főigazgatóság vezetésével sem volt elégedett. „Köpeczi elvtársra nézve is érvényes az a szabály, ha az ellenség meg van elégedve ezzel a területtel, akkor baj van. Mi azt szeretnénk hallani, hogy az ellenség szidja magát, mint ahogy a Munkásőrséget is szidják.” Az ellenség persze nem volt ennyire elegedett, de Marosánnak nyilvánvalóan ez is sok volt.

Az egybegyűltek azon is sokat bajlódtak, hogy hogyan bontsák fel az 1956 októbere előtt kötött szerződéseket. Már az is éppen elég gondot okozott számukra, hogy a korábbi szerződéseket kihasználva, azokat érvényesnek tekintve a kiadók megjelentették olyan íróknak és költőknek a műveit, akik a forradalomban játszott szerepük miatt meglehetősen bizonytalan helyzetben voltak. Így jelent meg Eörsi István és Tamási Lajos verseskötete. Olyan írásokat is kiadtak, amit a kádárista vezetés nemigen engedélyezett volna, ha a megszokott kiadói kontroll működik. Ilyen volt a Veres Péter Almáskertjéhez írt bevezető, és Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című összegyűjtött pamfletjeinek egyes részei.

A korábbi 400 szerződésből százat már felbontottak, de még mindig függőben volt háromszáz sorsa. Ezeket csak úgy lehetett volna felbontani, hogy kifizetik a honoráriumokat, miközben a kádárista vezetésnek éppen az volt a célja, hogy a lojalitásról tanúskodó új írásoktól vonakodó szerzőket – legalábbis átmeneti időre – nehéz anyagi helyzetbe hozza. (A sajtóban megjelent inszinuáló cikkekkel ellentétben a szerzők legtöbbje még nem vette fel a szerződésekben szereplő könyvekért járó honoráriumot.) Ez volt tehát az a jogi probléma, ami miatt a legfőbb ügyésznek is jelen kellett lennie az ülésen. Szénási Géza azt javasolta, hogy a szerződésfelbontások után egyszerűen ne fizessenek senkinek. Ő majd gondoskodik arról, hogy a polgári perek évekig elhúzódjanak. „Bízzák rám az elvtársak, hogy két éven belül nem fog sor kerülni az ilyen ügyek letárgyalására. Mielőtt tárgyalnánk, megkérdezzük majd az illetőt, fenntartja-e még keresetét?”

A döntést a pártvezetés érthetően igyekezett titokban tartani, ezért az ülés ezen határozatát szigorúan titkosnak minősítették. Marosán a dolog bizalmas jellegét a következőképpen indokolta. „Ha mi a 300 szerződést felbontjuk, akkor odakint a volt írószövetség tagjai üvölteni fognak, de nem ezért nem vihetjük mi nyilvánosságra ezeket a dolgokat, hanem azért, mert a munkások bennünket vonnának felelősségre.”

Az 1958-as kiadói tervek

Az 1958-as kiadói tervek már a megtartott-megváltozott elvekről szólnak.

Átmenetileg ismét erősítették az 1953 óta fokozatosan csökkenő közvetlen állami felügyeletet, azaz a centralizációt: a Kiadói Főigazgatóság hatalma, jogköre ismét nőtt, a kiadók önállósága csökkent. Az erősödő közvetlen beavatkozás eredményeként néhány kiadót államosítottak; elsőként a Magvetőt, majd a Gondolatot és az OKISZ-t, s vele együtt a Tankönyv- és Sportkiadót. A Corvinát és a Magyar Helikont összevonták, mivel az előzőnél megfelelő számú kiadói szakember dolgozott, a másodiknál ugyanilyen arányban megbízható kommunista volt, így a kettő összevonásával a Corvina politikai megerősítése – még gazdaságossági, utaztatási szempontokat is figyelembe véve – biztosítottnak látszott.

A kiadói tevékenységet újra erősen „profilírozták”, hogy elejét vegyék az egyébként nagy anyagi hasznot jelentő sikerkönyvek további egyre ellenőrizhetetlenebbé váló áradatának.[7]

A kiadás struktúrája és az általános kiadói elvek azonban az átmeneti szigorítástól eltekintve az 1956. augusztusihoz képest nem változtak; az aktuális kádárista politikai érdekekkel és ideológiai koncepcióval kombinálódva lényegében folytatódott az a törekvés, amit a Kiadói Főigazgatóság 1953-as megalakulásától kezdve (akkor Kiadói Tanács Titkársága) folytatott. Az elsődleges és aktuálisnak nevezhető világnézeti célkitűzés ebben az volt, hogy az emberek tudatát lassan, de visszafordíthatatlanul „szocialista tudattá” alakítsák át. Ennek középpontjában a korábbiaknál lényegesen nagyobb súllyal a materialista, ateista, antiklerikális propaganda állt, mint fontos kiegészítője az egyébként nem elfelejtett adminisztratív-politikai intézkedéseknek. A koegzisztencia keretei között megváltozott, bonyolultabbá vált nemzetközi ideológiai környezetben azonban igyekeztek ezt a propagandát differenciáltan és olykor indirekt módon, brosúrák helyett inkább szépirodalmi, ifjúsági és (főként természettudományos) ismeretterjesztő könyvekben vagy akár szakmunkákban elrejteni, és ezáltal könnyebben, szinte észrevétlenül emészthetővé tenni. Ezeknek a műfajoknak ezért továbbra is – 1953-tól folyamatosan – kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak.

Az ideológiai megfontolások azonban, ahogyan a kádárizmusban általában különös szimbiózist alkottak a politikai pragmatizmussal, aminek egyik fő törekvése a fogyasztói igények kielégítése a rendszer teremtette lehetséges keretekig. Az 1958-as tervek ennek a kombinációnak megfelelően változatlanul fenntartották, hogy „az eddig elért eredményekre építve” továbbra is nagy mennyiségű szépirodalmat kell kiadni, a magyar és külföldi klasszikusoktól kezdve a szórakoztató, olcsó, tömegfogyasztásra szánt lektűrig. Pártfogolták az ifjúsági könyvek: a lányregények, képeskönyvek, mesekönyvek, leporellók megjelentetését, a fiatalok kalandvágyának kielégítésére pedig a tudományos fantasztikus könyvek, a kaland- és kémregények kiadását, ez utóbbiakat a Belügyminisztérium szakmai támogatásával és tanácsaival.

A kádárista kiadói politika megerősítette, sőt felerősítette azt a korábbi elvet is, hogy egyre inkább növelni kell a jó minőségű ismeretterjesztő könyvek mennyiségét. Ugyanígy több természettudományos, illetve a népgazdasági terv teljesítését elősegítő szakmai könyvet terveztek, és azt, hogy bővítik az ifjúsággal foglalkozó: gyermeklélektani és nevelési, erkölcstani művek számát.

Eltért a korábbi gyakorlattól, hogy most jobban adtak a differenciáltabb külföldi propagandára: a legjelentősebb mértékben éppen az idegen nyelvű kiadás nőtt. Ezzel egyidejűleg a hazai olvasóközönség számára több szótárt és nyelvkönyvet adtak ki.[8]

Korrekciók

A politikai vezetés lényeges változásokat várt a kiadóktól a következő területeken: úgy ítélték meg, hogy míg a kiadók javarészt sikeresen küzdöttek a dogmatizmus ellen, sokkal kevésbé léptek fel a revizionizmussal szemben. Ennek következménye pedig az lett, hogy eltúlozták a korábbi bővítési törekvéseket, és a kelleténél nagyobb számban adták ki a polgári irodalom képviselőinek műveit: például Krúdyt és a Nyugat kortársainak alkotásait. Ezért – fenntartva, hogy megfelelő arányban nem szocialista, sőt nem realista alkotások is megjelenhetnek – a jövőben „gondos kiválasztásra” van szükség, hogy a „formalista” tendenciákat ne erősítsék. Ha mégis megjelennek ilyen „nem marxista” művek, akkor azok helyes értelmezéseként megfelelő elő-, illetve utószót kell írni. De mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy helyettük elsősorban a kommunista írók műveit jelentessék meg, azzal a kikötéssel, hogy színvonalas és nem (szokásosan) gyenge írásokat várnak tőlük. Ha ez nem megy, máshol kell keresni a politika és a szakma számára is elfogadható könyveket. „A gyenge munkák helyett jelentessünk meg klasszikusokat és értékes külföldi műveket.” Ez vonatkozott a külföldi, „testvéri relációból” érkező irodalomra is: az 1958-as tervezet szerint igyekezni kell a korábbinál elfogadhatóbb színvonalú szovjet irodalmat kiadni, mert a gyenge színvonal nem alkalmas arra, hogy a Szovjetunió irodalmát népszerűsítse. Ha ezt nem sikerül elérni, akkor ennek pótlására a népi demokráciák, és különösen Kína régi irodalmát kell felfedezni, vagy a Közel- és Távol-Kelet irodalmából kell műveket kiadni.

Általában a színvonaltalanság megszüntetése érdekében korlátozták, némely sorozat esetében megszüntették az egyébként komoly anyagi sikert hozó szórakoztató irodalom, azaz a ponyva kiadásának lehetőségeit.

A könyvkiadás ekkorra egyébként már jelentősen kiegészült egy új témával. Megjelentek az 1956 őszéről szóló regények és propaganda- („ismeretterjesztő”) művek, vagyis az „ellenforradalomról” írott kiadványok. Egy 1958 végi jelentés elégedetten számolt be arról, hogy az írók több művet írtak a máról: ami azt jelentette, hogy megszülettek a várt szépirodalmi és egyéb propagandaírások az 1956-os események megfelelő interpretációival. Egy Kállai Gyulának írt, 1958-as feljegyzés megállapítja, hogy ezek a könyvek fogynak, csak arra nem tud választ adni, hogy miért. „Az Ünnepi Könyvhétre megjelent mai témájú könyvek fogyása azt is bizonyítja, hogy az olvasóközönséget igenis foglalkoztatják az ilyen jellegű kiadványok. Berkesi könyvét 20 000 példányban rövid idő alatt eladtuk, az Utolsó felvonást néhány nap alatt szétkapkodták, szinte pillanatok alatt elfogyott a Fehér Könyv V. kötete, és még lehetne sorolni a példákat. Nagyon érdekes lenne felkutatni, hogy mi volt az olvasók véleménye ezekről a könyvekről.”[9]

Miközben a kádári vezetéshez lojális írók előálltak ezekkel a művekkel, megoldatlan probléma maradt, hogy mi legyen a szabadon lévő revizionistákkal, és a népi írókról 1958 nyarán hozott állásfoglalás után még inkább vonakodó népiekkel. Végül abban állapodtak meg, hogy ezek az írók új művekkel jelentkezzenek, hiszen a régiek megítélését egyetlen kiadó sem merte vállalni, másrészt a régi írások csak a korábbi nézetek folytonosságát sugallhatták volna, ahelyett, hogy közvetlenül vagy (csak a puszta megjelenéssel) közvetve hitelt tettek volna az új rezsim mellett.

Érthető módon, hasonló okokból csökkent a társadalom- és történettudományi munkák száma is, különösen a felfutóban lévő természettudományos kiadás mellett. Egy-két kisebb, a régebbi korokkal foglalkozó monográfián és életrajzon kívül nem sok mű került a lektorok asztalára. A politikai vezetés ezért úgy döntött, hogy tervbe veszi a Magyar Tudományos Akadémia kutatóapparátusának fejlesztését, hogy az alkalmas legyen a tervbe vett társadalomtudományi fejlődés kivitelezésére.

Folytonosság

Az ötvenes évek első és második fele közötti kontinuitás és diszkontinuitás problémája folyamatos viták tárgya. Van, aki meggyőződéssel vallja, hogy a Kádár-rendszer a korábbi kommunista diktatúra restaurációja volt, mások úgy vélik, némi kitérő után egyszer csak itt volt a konszolidáció, egy elviselhetőbb, úgy ahogy, kinek így, kinek úgy tűrhető kádárizmus. A helyzet talán az, hogy a kádárista vezetés a kommunista diktatúrát nem restaurálta, és nem is mindjárt konszolidálta, hanem szanálta, ismét működőképessé tette, anélkül, hogy a kommunista diktatúra keretein túllépett volna, sőt éppen a keretek fenntartása érdekében változtatott a módszereken. A desztalinizáció általános folyamatában pedig maguk a keretek is átalakultak, és ha lassan is, de nemzetközi méretekben tágultak. A Kádár-rendszer a szanálás közben éppúgy felhasználta a reformellenzék jobbító szándékú terveit, mint a Rákosi-garnitúra korrekciós ötleteit; mindent az 1956 előtti időszakból, amire egy hosszú távú, stabil működéshez szüksége volt, anélkül, hogy bármelyiket is folytatta volna.

A könyvkiadás sajátos terület volt, egyike azoknak, ahol talán a legerősebb a folytonosság, és ahol ez a folytonosság a legkevesebb veszteséget jelentett. A Kiadói Főigazgatóságot javarészt ugyanazok irányították, akik korábban is. Köpeczi Béla a Kiadói Tanács 1953-as megalakulásától kezdve a könyvkiadás egyik irányítója (1954-től Kállai Gyula elnöksége alatt), 1955-től 1964-ig pedig a Főigazgatóság vezetőjeként tevékenykedett; személyében teljes a folytonosság. Ő mindkét korszak párthivatalnoka, akinek ugyanaz az erénye, ami a korlátja: következetesen „technokrata” módon végezte politikai megbízatását. Cinizmustól a legkevésbé sem mentes tervezetei akár a könyvkiadásról, akár az írószövetség újjászervezéséről szóltak, mindig a hatalom stabilizálását szolgálták, ugyanakkor mindig valamiféle racionális, szakmai alapon. Valódi közegét éppen ebben a kádárista periódusban találta meg. Mint az apparátus pártszakember tagja, működése alatt gondosan kidolgozott, részletes szakmai terveket állított össze, amelyek valóban a könyvkiadás viszonylagos jobbítását mozdították elő anélkül, hogy a megengedett határokat – a mindenkori cenzurális kereteket – is átlépték volna. Köpeczi a korábban kimunkált terveket 1956 ősze után sem hajította ki az ablakon, hanem azokat némiképp átalakított, átszabott, a kor követelményeihez igazított formában megtartotta, és igyekezett meg is valósítani őket. Jól jött ehhez az, hogy a szakemberek nagy részét meg kellett tartani, és hogy az adminisztratív huzavona elhúzódott a konszolidáció kezdetéig. Így aztán a könyvkiadás a megtorlás és szanálás időszakában nem túl jelentős veszteséggel, sőt egy különös, bizarr korszakkal a háta mögött vészelte át a korai kádárizmus igen nehéz éveit.

A tanulmány az MTA Jelenkorkutató Bizottság Tájékoztatáspolitika 1956–1989 című kutatásának keretében készült. A levéltári dokumentumok összegyűjtésében a szerzőn kívül részt vett Pór Edit és Cseh Gergő Bendegúz.


Jegyzetek

[1] Kidolgozandó tételek a kormányprogram irodalmi és művészeti részéhez. Magyar Országos Levéltár (MOL) MDP–MSZMP Iratok Osztálya (IrO) 288. f. 33 (1957) 2. ö. e.

[2] A Politikai Bizottság határozata a Kiadói Konferencia napirendjére 1956. augusztus 9. MOL MDP–MSZMP IrO 276. f. – 53/298. ö. e.

[3] Tájékoztató a könyvkiadás 1957. évi terveiről. MOL, Aczél György miniszterhelyettes iratai. 54. d.

[4] A Politikai Bizottság határozata a könyvkiadásról. 1957. november 21., A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, Kossuth Kiadó, 1964.

[5] Tájékoztató a könyvkiadás 1957. évi terveiről. MOL, Aczél György miniszterhelyettes iratai, 49. d.

[6] A Politikai Bizottság határozata a könyvkiadásról. 1957. november 21., A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, Kossuth Kiadó, 1964.

[7] A könyvkiadók száma egyébként 1956 októbere után lényegesen nem változott: a korábbi 17 helyett 20 működött. Új volt a TIT kiadója, a Gondolat, amely a Szikrából vált le, a Művelt Népből az Egészségügyi Minisztérium kérésére kivált a Medicina, az OKISZ felügyelete alatt pedig a bibliofil könyvek kiadására jött létre a Magyar Helikon.

[8] Előterjesztés a könyvkiadás és -terjesztés 1958. évi tervéről. MOL, Aczél György miniszterhelyettes iratai, 49. d.

[9] Feljegyzés Kállai Gyulának a Kulturális Programmal kapcsolatban. MOL, MDP–MSZMP IrO 288. f. 33./1958/1.ö. e.

• Kultúra