Kalmár Melinda

Nyomtatóbarát változat

A hazatérés feltételei

Az Ideiglenes Központi Bizottság (IKB) hosszas hezitálás után 1957. február 26-án úgy döntött, hogy a Romániában fogva tartottak közül Szántó Zoltánt, Vas Zoltánt és Lukács Györgyöt leválasztják a Nagy Imre-csoportról, mint olyanokat, akik szervezetten nem vettek részt ellenséges összeesküvésben, s ennek megfelelően sorsukról „egyéni elbírálás alapján” a többiekétől elkülönítve döntenek. Azt azonban, hogy ki mikor térhet haza, bonyolult összefüggések határozták meg. Szántó és Vas Zoltán esetében Kádár a két régi kommunista tekintélyétől és esetleges politikai decentralizáló hatásától tartott, Lukáccsal kapcsolatban viszont ekkor is, és ezután mindvégig a nyilvánosság – a hazai és külföldi sajtó – várhatóan nagy érdeklődése aggasztotta.

A személyi kérdések ezért 1956 novemberétől állandóan visszatérő, és nehezen megoldható problémaként jelentkeztek a párt vezető testületeinek ülésein. Hogy a döntést megkönnyítsék, levélváltások és személyes találkozás útján is igyekeztek puhatolózni: a három megtévedt káder miként interpretálja az 1956 őszén történteket, hogyan értékeli az új párt eddigi működését, és miként gondolkodik saját jövendőbeli politikai szerepéről.

1957 januárjában Kállai Gyula Romániába utazott, hogy információkat gyűjtsön az ügyben. Tapasztalatairól az Ideiglenes Intéző Bizottság (IIB) január 29-i ülésén számolt be. Elmondta, hogy Lukács rendkívül kritikusan ítéli meg az MSZMP november 3. utáni tevékenységét, ennek ellenére megígérte, hogy véleményét nem hangoztatja, vagyis távol tartja magát a politikától és főként a nyilvánosságtól. „Politizálni nem akar, de azt hangsúlyozza, hogy tudományos munkásságában a sztálinizmussal komolyan akar foglalkozni, mint ideológus a sztálinizmus revíziójával akar foglalkozni.”[1] Lukács beleegyezett abba is, hogy visszavonultan alkot, nem tanít az egyetemen, és nem nyilatkozik újságíróknak, vagyis kerüli a nyilvánosságot, és „megírja ő is, amit erről a csoportról tud”. S bár Lukács a vele készült életrajzi interjúban úgy emlékezett, hogy hazatérésének nem voltak feltételei, még az is az előzetes megállapodások között szerepelt, hogy Magyarországra érkezésekor ne budapesti lakásába, hanem valami üdülőhelyre vonuljon vissza, és csak néhány héttel később, a nagy érdeklődés elmúltával költözzön újra otthonába. Ezt a javaslatot a pártvezetés végül elvetette, így a konspiratív otthonkerülés szükségtelenné vált.

A végleges döntést megelőzően a párt vezető testületei sokáig hezitáltak, a vélemények megoszlottak, Kádár maga is bizonytalan és főként bizalmatlan volt. És nem alaptalanul, hiszen hazatérte után Lukács a Kállainak tett ígéreteiből szinte semmit sem tartott be; legfeljebb annyit, hogy valóban kitartóan és következetesen hangoztatta a sztálinizmus-kritika szükségességét. Kádár az IKB 1957. február 26-i ülésén mintegy hangosan gondolkodva elő is adta aggodalmait. „Nézzük az öreg Lukácsot. Vele volt már két üzenetváltás. Megértette, hogy ha ő idejön, bemegy a lakásba, másnaptól elkezdenek mászni rá az újságírók, egyetemisták. Én ahogy ismerem, öt percnél tovább nem tudja megállni, hogy ne fecsegjen. Az öreg megértette, hogy jobb lenne, ha munkáját kinn folytatná. Aztán megint megbolondult, elfogta a méreg, és azt mondta: csak menjek haza, fogok én olyan ellenzéket szervezni, hogy attól koldulnak. Hogy valóban milyen politikai problémák lennének, csak akkor tudnánk meg, ha hazajönne.”[2]

Aztán valahogy mégis mérlegelték azt, hogy a nyilvánosság előtt a fogva tartás vagy a nyilatkozatok okoznak nagyobb károkat, és úgy döntöttek, hogy Lukács hazajöhet, sőt elsőként jöhet haza 1957 tavaszán. Visszavonulásáért cserébe – egyéni elbírálás alapján – mentesült a felelősségre vonás alól, az MSZMP-nek azonban nem lehetett tagja annak ellenére, hogy május 15-én levélben fordult a KB Titkárságához, amelyben kérte, hogy vegyék fel a pártba. „E közel negyven éve szoros kapcsolat természetessé teszi számomra, hogy ahol élek, benne akarok lenni a kommunista pártban. […] Kádár és Kállai elvtársakhoz intézett leveleimből az elvtársak pontosan ismerik álláspontomat.”[3] Az említett pártvezetők valóban jól ismerték Lukács álláspontját az MSZMP tevékenységével kapcsolatban, éppen ezért az IIB május 21-én levette napirendjéről a kérést, és ezzel egy időben megbízták Kádárt és Kállait, hogy beszéljenek Lukáccsal, majd tegyenek javaslatot a kérelmet illetően. A Politikai Bizottság július 9-i ülése Kállai beszámolója alapján úgy döntött, hogy elutasítja a felvételi kérelmet, mert Lukács továbbra sem ért egyet a pártnak az októberi eseményekről adott értékelésével, és általában a párt politikai irányvonalával. Makacsságának az lett a következménye, hogy végleg vissza kellett vonulnia a nyilvános közéleti szerepléstől; 1958 őszén hivatalosan is nyugdíjazták.

A nyugdíjazásról Benke Valéria művelődési miniszter intézkedett, majd egy jelentésben beszámolt Lukács reagálásáról. A jelentésből egyértelműen kitűnik, hogy a sokat megélt filozófus-pártember igazodott a már ekkorra kialakult kettős struktúra és kettős diskurzus szabályaihoz, és egyfelől elfogadta, hogy a kormánynak, mint az őt kinevező munkaadónak joga van őt nyugdíjazni, másfelől továbbra is hangsúlyozta fenntartásait a párt politikájával szemben. Felajánlotta ugyanakkor, hogy egyetértését általában a szocializmussal hajlandó kifejteni, ha fenntartásait „legalább óvatos formában jelezhetné”.

A konstelláció

Benke Valéria érthetően nem javasolta Lukács nyilvános megszólalását, mert úgy vélte, erre sem a magyar, sem a nemzetközi munkásmozgalomnak nincsen éppen szüksége. S ebben nem is tévedett.

A kommunista rendszer és a vele szimpatizáló nyugati baloldal ekkor már több éve átalakulóban volt; szilárd elvi viszonyulási pontjaik már a Sztálin halála körüli időben elmozdultak, a XX. kongresszust követően pedig már egyértelműen rajzolódott ki az a kényszerű poszt-sztálinista folyamat, amely lényeges pontokon módosította a korábbi kommunista ideológiát, és ennek következtében a két világrendszer egymáshoz való viszonyát is. A korszakot alapvetően három mélyreható változás alakította: a sztálinizmus-kritika, a két nagyhatalom által formált koegzisztencia elve, és az 1956-os magyar forradalom tapasztalata. Az 1956 utáni Lukács-kritikát ez a hármas összetételű politikai és ideológiai konstelláció határozta meg.

Az 1950-es évek közepén megindult sztálinizmus- és dogmatizmus-kritika felkavarta a kommunista történelemértelmezést; felélesztette a régi vagy lappangó elvi-politikai vitákat (például a népfront hosszú távú lehetőségeiről, a fiatal Marx elgondolásairól és a marxizmus megújíthatóságáról), a koegzisztencia kényszere pedig egyértelműen új megvilágításba helyezte a korábbi doktrínákat.

Az 1956-os magyar forradalom felerősítette az átértékelés, az útkeresés folyamatát: meggyorsította a „civil” szférában az exegesis-kényszert, előhívta a különböző marxizmus-interpretációk ütközését, a (nagy)hatalmi politika szintjén pedig az ideológiák átalakulását. Az ötvenes évek második fele éppen ezért a kommunista rendszer desztalinizálódásának, vagyis a „kommunizmus” interpretációjának dinamikus korszaka.

Lukács 1956 nyarán, talán elsőként a keleti blokkban – de kelet–nyugati viszonylatban is mindenképpen az elsők között – összegezte azokat a legfontosabb következtetéseket, amelyek a nagyhatalmak által meghirdetett koegzisztencia elvéből szükségszerűen adódtak. 1956 júniusában a Politikai Akadémián tartott előadásában beszámolt a koegzisztencia legfrissebb lukácsi értelmezéséről. Ennek lényege az volt, hogy a Lenin halála utáni korszak legfontosabb problémája a fasizmus elleni harc, a Sztálin halála utáni korszaké pedig a békéért való küzdelem, azaz a koegzisztencia időszakában a haladó nyugati és keleti politikai erőknek hatékonyan össze kell, és össze lehet fogni a háború elkerülése érdekében. A választóvonal tehát nem a kapitalizmus és a szocializmus között van, s így szükséges és lehetséges a haladó kultúrák érintkezése.

Lukács minden bizonnyal tudatában volt annak, hogy ez az igen rövid és vázlatos előadás, A haladás és a reakció harca a mai kultúrában, a kor sürgető és még megoldatlan politikai-ideológiai problémájára adott gyorsan reagáló, friss és éles szemű választ, s ezért ez az ő legfontosabb politikai elemzései közé tartozik. Az ebben kifejtett tételeket ezért soha nem vonta vissza, még közvetve, látszólag, taktikázgatva sem.[4]

Az 1956 utáni Lukács-kritikának azonban éppen ez az előadás lett az alapja. A Lukácsot bíráló tanulmányok és párthatározat-részletek általában ennek az előadásnak az állításait sorolják fel vádpontokként, amikor Lukács revizionizmusát akarják alátámasztani. A vádpontok között kiemelten szerepel, hogy Lukács félreérti a jelenkori ellentétek lényegét, s így opportunista módon értelmezi a koegzisztencia elvét, békülékenységével feladja a feladhatatlan osztályharcot, s ezzel demobilizálja a munkásmozgalom sorait.

Az 1956 utáni Lukács-kritika

Az 1956 utáni Lukács-kritika téziseinek hangsúlyai az állandóan változó politikai és ideológiai környezetben viszont folytonosan változtak, és ebben a változásban több fordulat követi egymást.

Az első szakasz 1959 áprilisáig tart, amikor a PB először tárgyalja rendes, önálló napirendi pontként a Lukács nézeteiről szóló előterjesztést. 1957 végéig Lukács politikai és elméleti tevékenységének értékelését illetően még nem történt túl nagy előmenetel, érthetően, hiszen a nehezen rendeződő politikai viszonyok között a felkészületlen és egyébként sem egységes pártvezetés teljesítőképességét ez jócskán meghaladta volna.

Az 1957 szeptemberében nyilvánosságra hozott irodalmi intézkedési terv már ígért egy pártállásfoglalást Lukáccsal kapcsolatban, de az még 1958-ban is késett; az Akadémia is húzta-halasztotta a rá kiosztott Lukács-vitát. A sajtóban azonban megjelent néhány cikk, néhány vázlatos előtanulmány a tervezett határozathoz, amely főként azt bizonygatta, hogy Lukács revizionizmusa közvetve vagy közvetlenül az 1956-os megmozdulás előkészítője volt. Ezek a cikkek alapvetően a politikai összefüggésekre koncentráltak, és arra, hogy Lukács nézeteit elhelyezzék a „nemzetközi revizionizmus” irányzatai között, és kimutassák ezek veszélyét az egyébként is viták és válságok között lavírozó kommunista táborra. A legismertebb Szigeti József tanulmánya a Társadalmi Szemle 1958. évi első számában. A cikk a kádárista interpretáció éppen aktuális fordulatait sorakoztatta fel. A hangsúly a politikai összefüggéseken volt: Lukács hibáit elsősorban politikai és nem filozófiai nézeteiben kell keresni, mert ezek a nézetek a cikk szerzője szerint – főként a demokrácia és a szövetségi rendszer értelmezését illetően – közvetlen összefüggést alkotnak a Nagy Imre-csoport tevékenységével.

Az MTA Lukács-vitája 1958 őszén viszont a politikai összefüggések felmutatásán túl, már egyértelműen a megtorlás légkörét idézte. A vita fő téziseit Fogarasi Béla ismertette az Akadémia rendes évi nagygyűlésén. Előadásában kifejtette, hogy a nemzetközi revizionizmus 1956 után különösen veszélyes, mert a dogmatizmus elleni harc címén elvtelen egységfrontba lép az összes antimarxista ideológiai irányzattal. „[…] funkciója a szocialista országokban az ellenforradalom eszmei előkészítése” (a proletárdiktatúra marxi elméletének tagadása – K. M.) „nem egyéb, mint a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló ellenforradalom eszmei előkészítése.”[5]

Határozat Lukács György revizionista nézeteiről

A Politikai Bizottság végül 1959. április 28-án tárgyalta „ A Lukács György revizionista nézeteiről ” szóló előterjesztést. Ezt megelőzően, még ez év februárjában nyilvánosságra hozták a párt irodalompolitikájával kapcsolatos párthatározatot, amelyben már röviden elítélték Lukács előző korszakban kifejtett elméleti tevékenységét, a politikai felelősséget azonban megosztották közte és a Révai által irányított kultúrpolitika között.

1959 áprilisában a Politikai Bizottság a Filozófiai Munkaközösség elaborátumát tárgyalta, amely összefoglalta a Lukácsról szóló addigi megnyilatkozások eredményeit. Ezt a kevésbé aktuálpolitikai előterjesztést egészítette ki a hivatali pártapparátus, Orbán László és Szirmai István feljegyzése, mintegy használati utasításként, politikai útmutatóként.

Az előterjesztést tárgyaló PB tagjai most először szembesültek kikerülhetetlenül a Lukács-kritika nehézségeivel, s mindjárt hosszú és bonyolult vitába is keveredtek. Egyedül abban voltak biztosak, hogy a testület egyelőre semmilyen formában nem tud egyértelmű határozatot hozni, mert úgy látták, hogy „a Lukáccsal kapcsolatos ideológiai tevékenység túlságosan sokrétű ahhoz, hogy egyetlen állásfoglalással vagy cikkel meg lehetne oldani”.[6] Úgy tűnt, rövid távon nem tudták feloldani azt a dilemmát, hogy hogyan lehetne külön-külön vagy egyszerre, kétféle értelmiségi rétegnek megfelelő bírálatot előállítani. Egyfelől a filozófus szakemberek számára, akikről tudták, hogy nem lesz könnyű meggyőzni őket Lukács nézeteinek helytelenségéről, főként ha addig Lukács hívei voltak. Végül megegyeztek abban, hogy nekik az egyszerű politikai propaganda helyett valamilyen filozófiai szaktanulmányt kellene kiadni. Másfelől azt is tudták, hogy erről is – mint a kádárizmusban minden ideológiai kérdésről – el kell készülnie majd egy népszerűsítő (amennyire lehetséges), közérthető, de az ideológiai-filozófiai cáfolatokat is lényegében tartalmazó változatnak, „párttag tanárok, írók és esztéták számára”. A dilemma tehát ez volt: ha a „filozófiai tolvajnyelvet” kihagyják a szövegből, akkor az a szakemberek számára kizárólag dilettáns politikai érvelésnek tűnik, ha viszont benne hagyják: a laikusok az egészből nem értenek semmit. A vita végén, alapvetően Kádár javaslatára, úgy döntöttek, hogy az elemző kísérleteket még több hónapon keresztül, akár egy évig is folytatják különböző cikkek közlésével, mialatt valaki vagy valakik (valahogyan, mégiscsak) elkészítenek egy monográfiát, amely Lukács nézeteinek „szakszerű”, összefoglaló bírálatát adná. Közben a Pártéletben tájékoztatják majd a párttagságot a Lukács-vita állásáról. Abban is megegyeztek, hogy a bírálatot Lukács tanítványaira is ki kell terjeszteni.

Ezt követően igyekeztek tisztázni a párt álláspontját Lukács különböző politikai és teoretikus tevékenységeit illetően, s hogy az eligazodást megkönnyítsék, sorra vették az éppen érvényes értékelő verziókat, melyek közül a legfontosabbak a következők voltak:

A kádárizmusban is létezni akaró vagy kényszerülő Lukács-hívek kettéválasztották Lukács politikai és elméleti tevékenységét, és bár elismerték, hogy az előzővel lehetett némi probléma, mégis úgy gondolták, hogy ez nem érinti Lukács gondolkodói nagyságát.

Az emigráció körében főként az a nézet terjedt el, hogy Lukács elméletben és gyakorlatban is a sztálinizmus elleni baloldali harc megtestesítője, ezért politikai magatartása és elméleti munkája is helyes.

A nyugati konzervatív polgári sajtó viszont ennek éppen az ellenkezőjét hangoztatta, vagyis hogy Lukács politikailag is, elméletileg is bolsevik, és a „szabadság fő ellensége”.

A kádárista vezetés ezzel szemben kimondta, hogy Lukács mindkét értelemben revizionista, mert helytelenül értelmezi a koegzisztenciát, az ideológiai megbékélést és a „blokkonkívüliség titoista elvét hirdeti”. „Nyílt kimondásban nem ment el addig, mint Tito és Nagy Imre, de az elvi alap azonos. Ő csak titokban csinálta ezt 1956 előtt.”

Lényeges fordulat azonban ezen a PB-ülésen az 1958-as Lukács-interpretációkhoz képest, hogy most már vitatéma, mennyire lehet közvetlenül összekapcsolni Lukács nézeteit Nagy Imre nevével és a jugoszláv revizionizmussal. A jelenlévők többsége úgy gondolta, hogy mindezek nyílt kimondása nélkül kell kimutatni, hogy Lukács az 1956-os események elméleti/ideológiai előkészítője volt. Kádár ezt így fogalmazta meg: „De nem úgy kell mondani, hogy ő támogatta (a Nagy Imre-csoport tevékenységét – K. M.), mert Lukács filozófiája a revizionista csoportnak adott eszmei alapot. Ehhez képest az a szerepe Lukácsnak, hogy rohangált fel, alá a nap alatt, elenyésző és jelentéktelen. Döntő, hogy ő filozófiai alapot adott a támadásnak. Hozzá lehet persze fűzni, hogy napi értelemben is támadást adott.” Fock Jenő ennél is világosabban fejezte ki magát: „Azt hiszem, Lukács elvi nézetei, amikor Rudas elvtárs 1924-ben, Lenin még korábban kezdte kimutatni, hogy ezek revizionista nézetek, akkor ennek bizonyítására minek (egy oldalon – K. M.) hétszer emlegetni Nagy Imre nevét. És ahogyan ezt csináljuk, ez a Nagy Imre-per után sokat árthat nekünk. Pedig Nagy Imre nem ideológiai nézeteiért, botlásaiért lett felakasztva.” Később Szigeti József fogalmazta meg az összefoglaló jellegű, finomított verziót, ami úgy hangzott, hogy az aktív hatalmi harc időszakában a filozófiai nézeteknek is a politikai jelentősége volt fontos, ekkor pedig már a rendszeres, hosszú távra szóló revizionizmus-kritika. „Bizonyos mértékben más a helyzet a Nagy Imre-per után, mint előtt volt.”

Kádár ezen a PB-ülésen a Lukács-kérdés tárgyalásakor meglehetősen ingerült volt, mint mindig, ha makacs ellenállásba ütközött. Mostanra már teljesen világos volt előtte, hogy Lukáccsal törököt fogtak: semmit sem tart be abból, amit korábban ígért, sőt a külföldi publikációival a nyilvánosság veszélyes, és a kommunista táborban másoknak is igencsak feltűnő kerülő útjain jelenik meg.

A Lukács teremtette nyilvánosság trükkjei

A következő probléma éppen ebből származott 1960 őszén. Lukács az év március 2-án benyújtotta az Akadémiához Az esztétikum sajátossága című könyve első öt fejezetét azzal, hogy azt hivatalosan juttassák el egy nyugatnémet, egy olasz és egy lengyel kiadóhoz, amelyekkel Lukács a kiadásra előzetesen már szerződést kötött. Az Akadémia a kéziratot eljuttatta az illetékes pártszervekhez, a nyugati kiadókhoz azonban nem. Nyolc hónap elteltével Lukács levelet írt Kádár Jánosnak, amelyben kérte, hogy az ország jó híre érdekében segítse elő, hogy a kézirat eljusson a kiadókhoz. Úgy vélte, ezzel az intézkedéssel teljessé vált az a „szellemi internálás”, aminek 1957 eleje óta alá van vetve.

Az ügy tisztázása azzal kezdődött, hogy Orbán László és Szerényi Sándor szeptember 13-án elbeszélgettek Lukáccsal, és megpróbálták meggyőzni arról, hogy korábbi politikai és ideológiai hibáitól nyilvánosan határolja el magát. Lukács erre nem volt hajlandó.

A könyvkiadás ügyét és az ezzel kapcsolatos egyéb bonyodalmakat a PB 1960. október 25-én tárgyalta először. A probléma igencsak bonyolult volt: engedélyezhetik-e, hogy a mű megjelenjen egy nyugati kiadónál? Engedélyeznék-e itthoni megjelenését? Egyáltalán, hol jelenjen meg először? És ha megjelenik, milyen lesz majd a könyv külföldi visszhangja, a külső és belső kommunista pártok reagálása a Lukács által megjelenített magyar elhajlásnak erre a nyilvános megjelenésére?

Az esetleges itthoni megjelentetést az ideológiai/politikai ellenvetéseken túl még az is nehezítette, hogy bár a politikai döntéshozók kértek szakértői véleményeket, a német nyelven írt szövegről annak nehézsége miatt, igazából még azt sem tudták, mit tartalmaz. Többen felvetették, hogy a fordítás hosszú időt venne igénybe, ami legalább egy évvel eltolná a megjelenést, s a külföldi kiadók, amelyekkel Lukács már szerződést kötött, e mögött nyilvánvalóan adminisztratív intézkedéseket sejtenének.

A legnagyobb gond a kiadással kapcsolatban azonban az volt, hogy Lukács korábbi rossz tapasztalataira hivatkozva nem is ajánlotta fel a könyvét magyar kiadónak. A PB tehát patthelyzetben volt: végül is nem dönthetett abban, hogy engedélyezi-e az itthoni megjelenést, illetve hogy hol akarná először megjelentetni a Lukács-művet, mivel az itteni megjelenést Lukács nem is kérte. Jórészt feltételezésekre voltak tehát hagyatkozva; érveik mintha fiktív argumentációs mezőben mozogtak volna. Egy időre aztán a megoldási javaslatot halogatva, mintegy átugorták azt a kínos hiátust, ami az érdemi döntést teljesen lehetetlenné tette, és azon tanakodtak, hogy az akkori ideológiai/politikai konstellációban milyen lenne a könyv megjelenésének külföldi visszhangja. Várható volt például a keletnémetek rosszallása, akik joggal tarthattak attól, hogy Lukács könyve a keletnémet értelmiség kezébe kerül, és annak komoly, nemkívánatos befolyása lesz.

Marosán ebben a dologban rendkívül borúlátó volt: „Most (azonban), amikor a nemzetközi munkásmozgalomban ideológiai kérdésekben vita folyik – amiről senki nem tudja, milyen méreteket ölthet –, Lukács könyvének megjelentetésével lehetőséget adunk arra, hogy ebben a vitában zászlóvá tegyék Lukácsot. Meg kell nézni, használunk-e a többi pártnak a könyv kiadásával. Véleményem szerint ez lobogó lesz.”[7]

Néhányan ezért azt javasolták, hogy tárgyaljanak a német, olasz és lengyel testvérpárttal, miként vélekednek a kiadásról. Kádárnak nem voltak illúziói a nemzetközi méretű vita résztvevőinek álláspontja felől, s így nem voltak kételyei sem a válaszokat illetően. „Előre megmondom a konzultáció eredményét: két párt azt fogja mondani, hogy igen, és a németek azt mondják, hogy ne. Ebben a kérdésben nekünk kell állást foglalni.” Kádár általában is sürgette az ügyben az egyértelmű állásfoglalást, és rendkívül elégedetlen volt a határozattervezet semmitmondó megfogalmazásaival és emberei bizonytalankodásaival. A maga szokásos módján igyekezett a bonyodalmak összegubancolódott szálait szétválogatni, és mindenben arra törekedett, hogy halogatás nélkül világos és egyértelmű döntés szülessen. Úgy vélte, jobb, ha először Németországban és nem idehaza jelenik meg a könyv. A két testvérpárttal pedig mindenképpen tárgyalni kell – mondta –, annál is inkább, mert várhatóan a lengyel és az olasz kiadás is megelőzi majd a magyart, és ebből a külföldi közvélemény a pártok közötti nézeteltérésekre fog következtetni.

A hazai kiadással kapcsolatban az ügy tanulságaként Kádár végül elvi következtetésre jut: „Meg kell mondani: elvileg nem vagyunk az ellen, hogy antimarxista könyvek is megjelenjenek. Ez érvényes Lukácsra is! Egyébként a tanítványai szerepeltetésével kapcsolatban hagyjon békén. Meg kell minden lényeges dolgot mondani.”

A kádári útmutatásoknak megfelelően október végére Orbán László elkészítette az új határozattervezetet, amelyet a PB 1960. november 1-jén tárgyalt. Ebben már szerepelt egy olyan pont is, amely a további hasonló bonyodalmak elkerülése végett a végképp megbízhatatlannak bizonyult Lukácsot arra noszogatja, hogy hagyja el az országot. „A Politikai Bizottság szükségesnek tartja Lukács György tudomására hozni, hogy ha a hazájában való szabad életet ő »szellemi internáltságnak« tekinti, úgy nem kíván akadályt gördíteni az elé, hogy feleségével együtt a Német Szövetségi Köztársaságba vagy valamely más tőkés országba kivándorolhasson.”[8] A november 11-i határozatban ez a pont Kádár javaslatára már valamelyest finomított-bonyolított változatban szerepelt: „Tekintettel arra, hogy Lukács György nem méltányolja azokat a kedvező feltételeket és életkörülményeket, amelyeket a népi hatalom tudományos alkotó munkájához biztosított, és úgy érzi, hogy nincs biztosítva alkotó szabadsága, a PB nem látja akadályát annak, hogy Lukács György kivándorlási szándéka esetében ilyen irányú kérésével az illetékes állami szervekhez forduljon.”

A PB tagjai végül abban egyeztek meg, hogy a testvérpártoknak nem írnak külön levelet, hanem lényegében ismertetik velük a PB-nek ezt a határozatát. Elmondják nekik, hogy mi a helyzet, hogy Lukács eljárását nem tartják korrektnek, a szóban forgó írással nem értenek egyet, de elvi álláspontjuk az, hogy nem marxista művek is megjelenhetnek itthon és külföldön egyaránt. Biztosítják azonban a testvérpártok vezetőit arról, hogy a megfelelő marxista bírálatokról a későbbiekben gondoskodni fognak. Kádár végső javaslata az, hogy a határozat végrehajtásával és a levelek elküldésével várjanak még két hétig, ez alatt az idő alatt Szirmai beszéljen Jánossyval (Lajossal – K. M.), Lukács nevelt fiával, hogy ő vegye rá Lukácsot: „mondjon le erről a félig- meddig provokációs manőverről, s ajánlja fel a művét a Tudományos Akadémiának, s akkor egy év múlva itthon kiadnánk. […] Neki megmondhatjuk még azt is, amit Lukácsnak soha nem fogunk megmondani. Jánossy kommunista, gondolkodó ember, meg fogja érteni, hogy mi itt a helyzet. Megmondom, elvtársak, ez a dolog nem ajándék sem az NDK-nak, sem a lengyeleknek, olaszoknak, ha ezt mi így küldjük el.”

Hogy Jánossy beszélt-e Lukáccsal, arra vonatkozóan dokumentumot nem találtam, de Szirmai István feljegyzéséből valószínűnek látszik, hogy ez megtörtént. Lukács a kivándorlásra való felszólítást sértőnek találta. Ugyanakkor kijelentette, hogy magára nézve eltekint a szellemi internáltság hangsúlyozásától, de tanítványai (Heller Ágnes és Almási Miklós) számára szabad publikálási lehetőséget kér.

---

A kora kádárista Lukács-kritika tehát 1956 és 1960 között (később pedig még inkább) a forradalommal való közvetlen politikai összefüggések hangsúlyozásától a filozófiai revizionizmus általános bírálatának irányába mozgott.

Ebben az időszakban Lukács nagy terhet jelentett a magyar pártvezetés számára, hiszen a térség legnagyobb revizionista filozófusát éppen annak az országnak a pártvezetése mondhatta magáénak kénytelen-kelletlen, ahol a társadalom látványosan fellázadt a kommunista uralom ellen. Miközben Kádárék az 1956-os forradalom után érthetően igyekeztek, amennyire csak lehet, „láthatatlanok maradni”, Lukács revizionista nézetei, amelyeket így vagy úgy, de Nyugaton is elismertek, és intranzigens magatartása, amellyel ezeket – az egyébként változatlanul kommunista nézeteket – külföldön is terjesztette, minduntalan kellemetlen feltűnést keltettek a „nemzetközi munkásmozgalomban”, nem kevés pártdiplomáciai bonyodalmat is okozva.

Lukács ekkorra már a párt katonájából igazi „partizánná” vált: az állandó unszolások ellenére sem akarta elhagyni az országot, ugyanakkor a Kádárékkal kötött eredeti politikai alkut folytonosan megszegte, vagyis nem tartotta be a nyilvánosságra vonatkozó korlátozásokat. A kommunizmus ügyét, amikor lehetett, a hazai, amikor nem lehetett, akkor a külföldi nyilvánosság előtt képviselte, a maga sajátos partizán módján. Az esztétikum sajátossága végül 1963-ban jelent meg német, és 1965-ben magyar nyelven.

Jegyzetek

[1] A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei, szerkesztette: Némethné Vágyi Karola és Urbán Károly, 1993, Intera Rt., II. kötet 78. o.

[2] Uo. 220. o.

[3] Lukács György Archívum

[4] A haladás és a reakció harca a mai kultúrában. Társadalmi Szemle, 1956, 6–7. o.

[5] Magyar Filozófiai Szemle, 1958, 3–4. 269. o.

[6] A PB-ülés jegyzőkönyve megtalálható MOL MDP–MSZMP Iratok Osztálya 288. f. 5/1959/128. Az ülésről a további idézetek innen.

[7] A PB-ülés jegyzőkönyve megtalálható MOL MDP–MSZMP Iratok Osztálya 288. f. 5/1960/206. Az ülésről a további idézetek innen.

[8] A PB-ülés jegyzőkönyve megtalálható MOL MDP–MSZMP Iratok Osztálya 288. f. 5/1960/207. Az ülésről a további idézetek innen.

• Kultúra