Nyomtatóbarát változat

Radnóti Sándor: A XVII. század legelején a németországi Guben városában játszódó történet egy polgárlázadás elbeszélése. Ennek válik botcsinálta vezetőjévé Jakob Wunschwitz, akit a könyv végén meggyilkolnak. Nagyon széles és ágas-bogas történetről van szó, amelynek igen sok részét kell elkülöníteni ahhoz, hogy világosan előttünk álljon az író ideálja, vagyis az „igaz történet”. Az elbeszélés során elkerülünk különböző más német városokba, udvarokba. Bevezetőül, azt hiszem, annyit el lehet mondani, hogy a történet lényegében tökéletesen független az egyes szereplők szándékaitól. Ez olyan világos szándéka viszont a könyvnek, hogy mindenki minden ponton botcsinálta alakjává válik a történetnek.

Bán Zoltán András: A 139. lapon olvasható az író reflexiója, amely az igaz történet megírhatóságára vonatkozik. Így szól: „Munkánk célja nem több és nem kevesebb, mint a történet maga, ha úgy tetszik, egy ember igaz történetének elmondhatósága. Csakhogy egy ember igaz története valójában emberek és dolgok megszámlálhatatlan sokaságának igaz története, és ezen semmiféle szerkesztés, válogatás vagy csoportosítás nem tud változtatni; ha pedig az arcok és tettek sokaságának széttartó szálait egy általuk meghatározott fókuszpont felé irányítjuk, számíthatunk rá, hogy ez a fókuszpont kívül esik láthatárunkon.” És így tovább, még folytathatnám az idézést. Ez amolyan ars poetica a regényben.

R. S.: Ne haragudj, de hadd idézzek tovább. A következő részt ugyanis nagyon fontosnak tartom ugyanebből a passzusból, nevezetesen azt, hogy: „minél inkább magunkra ismerünk egy olyan ember igaz történetében, aki évtizedekkel vagy évszázadokkal járt-kelt előttünk a világ térségein, amely térségek, bármilyen áttetszőnek hisszük is az évszázadokat és az évtizedeket, bármilyen élesnek szemünket, azóta mégis megváltoztak a fölismerhetetlenségig: annál inkább nem következik a magunkra ismerésből semmi hasznosítható, semmi tanulság.”

Németh Gábor: Ez az idézet, legalábbis az én számomra, a könyv problematikájának a közepét érinti, abban az értelemben, hogy az elbeszélő telten, gazdagon beszél az elmondhatatlanságról. A szöveg rendkívül gördülékenyen szól, tisztán és pontosan írja le, hogy nem lehet tisztán és pontosan leírni semmit, egyszóval ez a probléma nekem mint olvasónak azonnal az olvasói élményem középpontjába került, már rögtön az első oldalakon, mielőtt még az általatok idézett írói önreflexióban nyíltan is megjelent volna. Bennem a sóvár irigység és a fölháborodás keveredett, mert azt éreztem, hogy valaki, mindennek ellenére, megint megpróbál úgynevezett „nagy” könyvet írni, amely alatt, ahogy mondani szokták, beszakad az asztal, és bár érzékeli ennek nehézségeit, regénye ezt nem demonstrálja.

Angyalosi Gergely: Magam is úgy gondolom, hogy a könyv legnagyobb problémája a narrátor nézőpontjának abszolút kikezdhetetlensége és biztonsága; tudniillik ez nem vág egybe azzal a szerzői hitvallással, amelyet az előbb hallottunk. Sőt, inkább ellentmond annak, legalábbis részlegesen, hiszen Márton László fantasztikusan sok mindent tud az általa ábrázolt világról; valóban csodálatra méltó, hogy mennyire benne él ebben a közegben. Az embernek az az érzése, hogy ha hirtelen valami varázslat folytán Márton átkerülne ebbe a XVII. század eleji német világba, akkor minden további nélkül esetleg a helyi tájszólásokon beszélve tudna kvaterkázni a parasztokkal, és pontosan tudná, hogy mi miért és hogyan történik. Ehhez képest, hogy úgy mondjam, egy kicsit lózungnak hat az elbeszélői bizonytalanságnak a kinyilvánítása. Ez viszont annyiban konstitutív része a szövegnek, tehát annyiban alkotja magát a szöveget is, hogy olyan mennyiségű részletet, nevet, vonatkozást zsúfol össze, ami egy idő után követhetetlenné teszi magának a történetnek számos vonulatát, kivéve természetesen a főszereplőre vonatkozó szálat, amelyet viszont Kohlhaas-parafrázisnak nevezhetnénk.

R. S.: Ami a Kohlhaas-parafrázist illeti (de nem a narrátor szerepét!) olyannyira egyetértünk, hogy nekem lényegi mondandóm az a könyvről, hogy bizonyos értelemben egy Anti-Kohlhaasról van szó. Érdemes megemlíteni, hogy Márton László az elmúlt években részese volt egy jelentős magyar vállalkozásnak, a Kleist-összkiadásnak. A könyvben nemcsak Kohlhaas története és figurája jelenik meg egy rövid utalásban, hanem más Kleist-alakok is, például Heilbronni Katica. Megint másutt szinte kiszól a könyvből, és megemlíti, hogy ő Kleist nagy tisztelője. Kétségtelen, hogy ellentétben korábbi nagy könyvével, az Átkelés az üvegennel, most erősebb a stiláris egység, a korábbi regényben keveredtek a különböző stíluselemek. Az új regényben stilárisan a korai romantika német barokk-képét idézi fel a leghangsúlyosabban. Ha elkezdjük olvasni a könyvet, ahogy belelépünk a világába, a tudós viszonyt látjuk a történethez, a tettetett szárazságot, ahogyan tárgyszerűen előadja és kibontakoztatja az elbeszélést. Ez nagyon emlékeztet bennünket a romantika történelmi prózájára. Ám ugyanakkor van egy nagyon nagy különbség, amit nagyon banálisan tudok megfogalmazni, és itt csatlakozom, Gergely, az általad már megpendített kritikai megjegyzéshez, a fárasztóság problémájához. A romantika történelmi prózája vékony, karcsú kötetekben jelenik meg, Mártoné viszont nagyon testes könyv. Kleist néhány szálat végigvezetve rendkívüli céltudatossággal tör a végeredményre, ami a Kohlhaas esetében egyébként patologikus, ugyanis Kohlhaas a maga igazságát keresve megőrül. Mártonnál Jacob Wunschwitz nagyon modern figura, aki benne találja magát az eseményekben, belekeveredik a dolgokba, amelyekből ilyen-olyan okok miatt nem tudja kivonni magát. Néha nagyon racionális megfontolásokból érzi úgy, hogy nem szabad kivonnia magát, és ezáltal kerül irracionális szituációkba. A patológia végighajszolja a történetet, és kikényszeríti a rövidséget, a téveteg racionalitás, az esetlegesség baljós hálója terebélyessé teszi; azt mondanám, hogy parttalan, noha nem áradó elbeszélés a Mártoné.

B. Z. A.: Olyannyira terebélyes lesz, hogy a fiktív idő is rendkívüli módon kitágul. 1603-tól egészen 1950-ig (illetve a történet megírásának idejéig, vagyis 1996-ig) hatol előre a szerző, és ennek során Wunschwitzot valamilyen értelemben a kommunista Wilhelm Pieckkel, az NDK egyik alapítójával azonosítja. Emlékezzetek arra a részre, amikor farsang van a regényben, és akkor Márton, pontosabban az elbeszélő úgy érzi, hogy most neki is akad egy kis lehetősége arra, hogy elkezdjen úgymond bolondozni; ez a bolondozás pedig abból áll, hogy Wunschwitzot előre viszi négyszáz évvel.

R. S.: Ha jól értem, három Wunschwitz van, mert szerepel egy a Spartacus-felkelésben, akit agyonlőnek 1919. január 15-én.

B. Z. A.: Igen, de nem hal meg valójában, teszi hozzá az elbeszélő.

R. S.: És aztán jön Wilhelm Pieck, aki úgy kerül be a szövegbe, hogy Guben városa Wilhelm Pieck Stadt néven szerepelt az NDK fennállása idején, és így lesz három Wunschwitz a történetben.

N. G.: Én azt hiszem, hogy a Sándor által említett formaproblémával összetalálkozik ez. Ha ez a bolondozás egy kisebb, szűkebb vagy feszesebb szövegtérben jelenne meg, akkor azt jelentős módon átrendezné. Közelebb kötné a korábbi Márton-művekhez. Mikor Bán megemlítette ezt az epizódot, azt éreztem, hogy elfelejtettem. Egész egyszerűen elfelejtettem ebben a nagy térben ezt a kilengést, ezt a pici kis járatot, amit kirág magának a XX. század a könyvben. Ezek a beszúrások (például, amikor megemlíti az NDK-beli lengyel piacot) inkább hitelesítő, pici vízjelek, ha nem volnának, néha nem tudnék szabadulni attól az érzéstől, hogy műfordítást olvasok, méghozzá nem egy mostani műnek a fordítását, hanem egy korábbiét. És az a furcsa paradoxon, hogy sokszor ennek ellenére sem tudok szabadulni ettől az érzéstől; mintha a XX. századi utalások jóslatok lennének, amelyeket valamikor régen fogalmaztak meg. A probléma, amiről beszéltetek, szerintem nyelvi értelemben is megjelenik, a Márton-szöveg gördülékenysége és a Kleist stílusa közti feszültség formájában. Azt hiszem, hogy ez is egy elég erőteljes ellentmondás. Nincsen gördülékeny Kleist, Kleist egyáltalán nem gördülékeny; tehát olyan ez a könyv, mintha Kleisttel egy kitűnő némettanár foglalkozott volna, és utána írta volna meg Jacob Wunschwitz igaz történetét.

B. Z. A.: Über-Kleist, szabad így mondani?

A. G.: Én úgy érzékelem, hogy az alig elviselhető kleisti göcsörtöket, hátravetéseket, mondatszörnyetegeket, amelyek ugyanakkor hihetetlen teherbírásúak – ezeket nem idézi föl a könyv, mert Mártonnál sokkal elegánsabbak ezek a bizonyos másfél oldalas mondatok, sokkal gördülékenyebb ez a fajta írásmód.

B. Z. A.: Igen, mert talán a fő különbség az, hogy Kleistet érdekelték az emberek és az emberi szituációk, ezzel szemben úgy látom, hogy Márton Lászlót az ilyesmik kevéssé érdeklik. A történetek érdeklik, és persze mindenekelőtt a kuriózumok, a furcsaságok. Hajlandó négy-öt oldalt betoldani egyszerűen játékból, vagy mert elszabadul a fantáziája, ami egyébként egészen bámulatos. Egy szó jutott eszembe erről a képzelőerőről, az, hogy zseniális. Ezt most nem értékítéletként mondom, hanem csak azért, mert óriási, a szó XIX. századi értelmében vett nagy lendületet és teremtőerőt érzékeltem a könyvben.

R. S.: Noha itt nagyon meg van kötve a képzelőerő, méghozzá rendkívüli történeti, filológiai munkával van megbéklyózva.

B. Z. A.: Amit Gábor és Gergely Kleist és Márton közti különbségként említett, azt én elsősorban abban látom, hogy Kleist szituációkra, emberekre koncentrál, és félelmetes erővel, hihetetlen zsenialitással bontja ki az emberi viszonylatokat, elemzi a helyzeteket. Mártonnál ezt kevéssé érzékelem. Márton mintha nem emberi sorsokat akarna megírni; nem tudom, hogy mi a szándéka ezzel, mindenesetre szinte bizonyos vagyok abban, hogy nem kleisti szándékai vannak.

R. S.: Azt javasoltam, hogy neveztessen ez a könyv Anti-Kohlhaasnak, és ez abból a szempontból is igaz, hogy Kohlhaas rendkívüli energiával akar beavatkozni a történet menetébe, míg Wunschwitz a legkevésbé sem akarja ezt, vele megtörténnek a dolgok. És miközben abban a tekintetben Kleistnek is az a morálja, ami Mártonnak, hogy tökéletesen sikertelen a történet menetébe való beavatkozás, Kohlhaas esetében ennek az elmebaj az ára, és így szabadul ki Kohlhaas a történetből, az irodalomból, ami esztétikailag a legnagyobb dolog egyébként. (Amikor kiszabadul egy figura, és elkezdi élni önálló, mitológiai életet; gondoljunk Kohlhaas mellett például Don Quijote alakjára.) Wunschwitz kétségkívül nem válik eléggé figurává, bár méltatlan dolog Márton és Kleist összevetése. Szóval nem érezzük a karakter mozgatórugóit, hanem inkább báb. Valóban van a regénynek krónikai eleme és jellege. Ahogy a kis német udvaroknak megvoltak a maguk Kunst- és Wunderkammerjei, ahol együtt voltak a különböző csodalények és a művészeti tárgyak közösen, egy gyűjteményben: nos, mintha ez a gyűjtőszenvedély működne a könyvben.

A. G.: Hát igen, nagyjából elmondtátok, hogy nekem is mely pontok voltak a fontosak. Annyit tennék még hozzá, hogy többek között azért nem olyan meggyőző Wunschwitz figurája, mint Kohlhaasé, mert olyan, mintha egy előre kitervelt séma mozgatná, amely séma ugyanakkor nem vezethető végig következetesen. Wunschwitz egyrészt belekerül egy szituációba, mint Kohlhaas, aztán vállalja ennek a szituációnak a következményeit, mint Kohlhaas. Később ez a vonal elenyészik, és maradnak a bizonytalanságok: hol vállalja a szituációt, tudatosan, hol pedig azt érzi bizonyos helyzetekben (amelyek nagyon jól vannak önmagukban megírva), hogy például hazugságra kényszerül az igazság nevében vagy fordítva. Tehát mindvégig a szándékos vállalásnak és a determináltságnak a kettőssége érhető tetten, és a végén – legalábbis számomra – súlytalanná válik az egész, ugyanúgy, mint ez a XX. századig való előrehatolás, ami (miután ki van mondva, hogy a történelemnek nincsen semmiféle tanulsága számunkra) valóban csak játék marad.

N. G.: Talán az is súlytalanító tényező, hogy Wunschwitz újraélesztési kísérleteivel – bármilyen játékosak vagy félig komolyan vehetőek is – a halál egyszerisége, vagy a tragikum, ami súlyt adhatna ennek a végzetnek, föloldódik, írói eszközök billentik meg és teszik játékosabbá, mint mondjuk Kleist esetében. Van azonban még valami. Bár a kikerülhetetlen végzet működik folyamatosan a könyvben, vannak arra utaló részletek, hogy a világ anyagában léteznek repedések, melyeken át belátható ez a működés, de ez sem segít semmit. Álmokon, sejtéseken át az irracionális működés föltárul, megmutatja magát, de ezzel a megmutatkozással együtt sem befolyásolható a történet. Ez mindenképpen fontos jellemzője a mártoni látásmódnak, azt hiszem.

A. G.: Még visszatérek ahhoz, amit az elején mondtam, hogy a narrátor túlságosan tud mindent. Lehet, hogy a szereplők semmit sem tudnak önmagukról, sem a sorsukról, de a narrátor mindig mindent tud róluk és a saját lehetőségeikről is. A mű legvégén pedig azzal a „tanulsággal” szembesülök, hogy a történet minden, s hogy ehhez képest teljesen lényegtelen, Wunschwitz hogyan és mikor halt meg „valójában”. A „valójában” inadekvát nyelvi elem ebben a világban. De ez nem bizonytalanítja el a történetmondót: éppen ellenkezőleg, mintha egyre határozottabban vezetné a históriát addig a végkifejletig, amely már nem vitatható. „Jacob Wunschwitz igaz története, ha testi értelemben talán folytatódik is, a szó lelki értelmében lezárult, egyszersmind kitéphetetlenül beleszövődött a város és a tartomány, végső soron a német nemzet igaz történetébe” – írja a könyv végén az elbeszélő. Persze az „igaz történet” kifejezés részben ironikus. Részben azonban nagyon is komolyan veendő: tudniillik nincsen több, a „lelki értelemben lezárult” históriával konkurens történet. Ezért azután a rengeteg adalék, a mellékszálak sokasága nem tudja megőrizni azt a jelentőségteljes sejtelmességet, amely a könyv elejét, a szőlősgazdák történetét még nagyszerűen áthatja.

R. S.: Ezt nem látom önmagában problémának, ez nem zavart engem. Felhozhatnám példaként a könyvben többször felbukkanó narrációs játékot is, amikor azt írja Márton, vagyis az elbeszélő, hogy ezt is kitalálhatnám, ha akarnám éppen, de azt nem találom ki, mert nem tartozik a történethez, és így tovább. Ez az eljárás inkább mintha visszatérés volna a Kundera által emlegetett jelenséghez, a regény történetének első félidejéhez, ahol még nyitottak a pályák, és amelyeken különböző irányokba indulhatunk el az elbeszélés során.
Egyszóval nem érzem omnipotensnek a narrátort, inkább amolyan kitaláló embernek látom, kitalálónak és kutatónak, aki búvárkodott a különböző régi jegyzőkönyvekben krónikákban, megtalálta ezt a történetet, és aztán igyekezett hűséges lenni hozzá, de természetesen szkeptikus a történeti hűséggel kapcsolatban, és kitalálja azt, amit nem tud.

Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története. Jelenkor, 1997, 234 oldal, 980 Ft.

(A Kossuth rádióban 1997. június 5-én elhangzott beszélgetés szerkesztett, részben kibővített változata.)

• Kultúra