Nyomtatóbarát változat

Egyszer egy riportban ön azt a kijelentést tette, hogy – idézem – „…ha a színházban lehetetlenség közösséget teremteni, az a társadalom megbetegedésének a szimptómája”. Lehetséges-e manapság létrehozni azt a bizonyos közösséget?

Félek, ha nem térek ki az egyenes válasz elől, rövid úton olyan területre tévedhetek, ahol semmi keresnivalóm, és ahol – ennek megfelelően – úgy érzem magam, mint kutya a kútban. Másrészt szükségtelen és unalmas az efféle „bevezetés”: mindenki érzi, hogy baj van, kint is, bent is, nem kell ehhez tudományos pofát vágni. Mellesleg szólva: levettem a kezem az úgynevezett társadalomról, és igyekszem szerényebb körben mozogni.

Helyes, maradjunk a színháznál, tehát: „Lehetséges-e manapság a színházban közösséget teremteni?”

Érdekes, hogy erről pont engem kérdez; nyilván tudja, hogy a szóban forgó szakmában (is) alkalmi munkás vagyok, olykor felkérnek egy rendezésre, de ezek csak futó kalandok. Nincs lehetőség intenzív, hosszan tartó és szívfájdító kapcsolatra.

Azt hiszem, értem… Ön tehát, úgy tűnik, valami szerelemfélére céloz. Mintha azt állítaná, hogy enélkül…

Nem zavar, ha elmondja, mit mondanék…

Elnézést… (nevetnek)

Valóban, valami szerelemszerű szenvedély kell ahhoz, hogy a színházban elemi… majd’ azt mondtam: biológiai szinten a munka feltételei kibontakozzanak; talán hasonlít ez a katedrális-építők lelkesültségéhez, akiket a templom eszméje erősít, vigasztal… tudniillik a dolog természetéből adódik, hogy a nagy vállalkozás hétköznapjaiban az építők ereje, önbizalma időnként megfogyatkozik – hiszen valójában az Univerzum megszerkesztésén munkálkodnak. És nem kell innen Kölnbe vagy Exeterbe menni, elég megnézni a kis jáki templombelsőt, hogy evidens legyen: még a kövek is az Univerzum építőelemei, mert a megmunkálás során valahogy átlelkesültek, kiütközik rajtuk valami szenvedély.

Tehát ez a döntő kérdés: létezik-e a színész számára a Templom eszméje – vagy közel s távol nem mutatkozik semmi ahhoz fogható. Mert csak egy ilyen centrum és evidencia közvetítésével képesek az emberek egymással szót érteni. Ha van centrum, vagy mondjuk így: szakralitás, a színészek – és általában az emberek – kiteljesednek, megsokszorozódnak, lényük sugárzik, mint az a bizonyos Apolló-mosoly – és erről a mosolyról ismerhető fel a közösség minden tagja.

Ha jól értem, arra céloz, hogy egy romlott, vallástalan társadalomban, mint ami körülvesz bennünket…

Na ja, és amit alkotunk…

…ilyen társadalomban lehetetlenség színházat csinálni.

Nem pont ezt mondom, bár lehetséges, hogy a helyzet valóban így áll… hanem azt, hogy egy velejéig vallástalan társadalomban (különben ne mondjuk, hogy „romlott”, mert így mintha azt állítanánk, hogy csak mostanában romlott volna meg), tehát ebben az alig elviselhető „szétszórattatásban” és sötétségben kell elfogadtatni a színészekkel a Templom eszméjét.

Mielőtt továbbmennénk, megkérdezem, hogy jól értem-e: az ön felfogásában ez a sokszor emlegetett valami, amitől „a kövek is átlelkesülnek” – ez tulajdonképpen a színészi megvalósulás feltétele?

Jól érti; enélkül nincs jelentős színészi minőség, produkció, sem színház. A semmi van…

Tehát például a zsenialitás nem old meg mindent.

Nem, ellenkezőleg. A „zsenialitás” mártíromság, és semmit sem old meg. Ahogy a mártírok, szentek feltűnése is a többiek, a többség vallástalanságát és a helyzet feletti elborzadást jelzi, ugyanígy a „zseni” mintegy a többiek, a közösség elveszett képességeit sűríti magába; azt lehet mondani, hogy ő mások helyett, mindenki helyett tehetséges és tévedhetetlen. De nézze meg a primitívek tárgyait, az archaikus produkciókat vagy éppen a katedrálisokat: kivétel nélkül remekművek, semmi sem hibádzik – tévedhetetlenek. Mert ezek a dolgok a közösség természetes megnyilvánulásai, itt maga a közösség „zseniális”, és ehhez képest érdektelenek a személyek közötti eltérések.

Nyilvánvaló, hogy az összes művészetek közül a színház sínyli meg leginkább a közösség elvesztését.

És ebben a helyzetben a színház tönkremegy, kísértetté, torzképpé változik – hogy magukról a színházcsinálókról most ne tegyünk említést… (szünet) …Ahhoz ugyanis, hogy egy személy Oidipusz vagy Lear legyen, szinte mértéktelenül meg kell erősödnie-sokszorozódnia, és el kell hogy jusson a gyermeki mindenhatóság állapotába – a gyermek ugyanis játék közben mindenhatónak, teljesnek érzékeli önmagát –, ez azonban csak közösségben, az „archaikus mosoly” reflexfényei között valósulhat meg. Bizony, ott kéne hogy lássuk munka közben a kollégák arcán ezt a mosolyt. (szünet) …Szóval, ma már ott tartunk, hogy Magyarországon nem lehet kiosztani az Oidipuszt vagy a Lear királyt.

Bocsánat, ezt most hogy kell érteni?

Szó szerint. (szünet) …Tehát mondjuk ki félreérthetetlenül: az évtizedek óta megszakítatlan színésztermelés ellenére (pontosabban: éppen emiatt) nincsen ma Magyarországon egyetlen színház, ahol mondjuk egy Csehov-darab összes szerepét jelentős személyiségekre lehetne osztani.

Ehhez képest elhanyagolhatónak tűnik például a Nemzeti Színház felépítésének ügye. Az ön tapasztalatai mit mondanak, miért hiányoznak a jelentős színészegyéniségek?

Gondolom nyilvánvaló, hogy a háttérben társadalomtörténeti-lélektani okok érzékelhetők, úgyhogy a probléma általános vonatkozásai kiolvashatók a Bibó-tanulmányokból, de vannak persze bőven szakmai okok is… gondolom itt most nincs lehetőség arra, hogy ebben a témában elmélyedjünk, tehát kérdésével kapcsolatban csak utalnék a legfeltűnőbb problémákra:

Magyarországon a legtöbb színész – de ez a rendezőkre is áll – nincs tisztában azzal, hogy a színjáték és az ő saját működésében mi a képzelet szerepe és jelentősége, nem tudja, hogy a képzelet az ő számára olyasmi, mint a zenész számára a muzikalitás, ezért nem tudja azt sem, hogy – ha már ezen a téren megmutatkoztak a hiányosságai – ez a valami fejleszthető dolog.

Továbbá: nálunk praktikusan nem számolnak azzal a mély teátrális problémával, hogy a színész mint személyiség miként lesz képes alkati meg nem felelésre a Figurától való távolsága ellenére, sőt e meg nem felelés felhasználásával költői alakot, Figurát teremteni, egyáltalán; i tt nem ismerik a Személyiség rangját, erejét, teátrális lehetőségeit… ez utóbbi nyilván összefügg magának a Személyiségnek a ritka előfordulásával ezen a tájon.

Tehát a legsúlyosabb baj, hogy az érintettek magukat a teátrális problémákat sem érzékelik, ezért aztán a tehetségesek is (sőt: ők aztán önpusztító szenvedéllyel) tévelyegnek, míg elkövetkezik a kétségbeesés, a cinizmus – és a többi, tudjuk. Ehhez vegyük még a rendezők, főrendezők, igazgatók, főszínészek (korábban: főelvtárs-színészek), főkritikusok, szürke – és helyettes – főeminenciások sokféleképpen kivitelezett terrorját, a hatalmi dühöngések pazar sokféleségét – ha mindezt áttekintettük, talán magától adódik az iménti kérdésre a válasz.

Ami pedig a Nemzeti Színház-szindrómát illeti: szerintem itt egy nevetségesen korszerűtlen, múzeumi képződményről van szó, amit ebben a formájában, amint előttünk áll – el kellene felejteni. De az események komikus alakulását jól jellemzi, hogy nem ez történik majd, ellenkezőleg: az új Nemzeti – mint a mesebeli Főnix – a régi poraiból kel új életre, nemsokára megcsodálhatjuk a Kapitányság és a posztmodern Mammon-ház ölelésében – nyilván elsőrendű parkolóval, étteremmel, szórakozóhelyekkel (ezekben szigorú tekintetű – ez is nemzeti sajátosság! – rosszlányokkal) satöbbi.

Tehát ön azt mondja, hogy a Nemzeti Színház ügyét az adott színházkultúra összefüggéseiben kell…

…Én azt mondom, hogy nem „Nemzetit” kellene építeni, hanem Színházat – figyelembe véve, hogy például magyar drámairodalom nem létezik (legalábbis abban az értelemben nem, ahogy létezik német, lengyel, orosz, angol stb.), tehát például ennek a színháznak a feladata volna a Magyar Dráma megteremtése is, egyszóval ezt a „Nemzeti”-ügyet egy olyan döntés zökkentené helyes kerékvágásba, amelyből a teljes magyar színházi kultúra megújulása következne.

Szép gondolat: a Nemzeti Színház eszerint nem egyetlen, kitüntetett helyzetben lévő intézmény és épület lenne, hanem a magyar nyelven játszó színházak összessége – javított, megújult változatban.

Valóban, a „Nemzetire” elkülönített milliárdokból hosszú távú, alapos korszerűsítésre lehetne tervezni, de ne tervezgessünk, hiszen a „Nemzeti” sorsa ismét megpecsételődött; ezúttal nem robbantással, hanem átépítéssel. Fölépül majd egy nem létező eszme és egy tisztázatlan funkció jegyében. Akinek van fogalma arról, hogy mit jelent ez tisztán csak építészeti szempontból – az szép lassan hozzászoktatja magát a jövő évezred „Nemzetijéhez”.

Értem… És hogyan gondolná ön a magyar színházi kultúra megújulását?

Hát, elég komikus, ahogy itt erről csevegünk.

(Archaikus torokköszörülés közben mosollyal próbálkozik.)

Semmi, csak megláttam hirtelen kívülről ezt a szituációt, és mintegy érzékeltem közben azokat az elvtársakat, akiknek mindez elsősorban hatalmi-egzisztenciális kérdés. Az én helyzetemben komikus ilyesmiről beszélni.

Ha jól értem, ön arra céloz, hogy a megújulás elsősorban személyi-egzisztenciális érdekekbe ütközik. Először hallok ilyet; mostanában mindenki a kultúra szegénységére hivatkozik.

Lehet, de nem hinném, hogy mindezzel valami újat mondok. És azért is beszélek a személyi- hatalmi érdekeltségről, mert ennek nyomán itt a Duna-tájon egy egészen különleges képződmény keletkezett: a tekintély alapján gyakorolt művészet. Tessék csak meggondolni és mellre szívni: nem a tehetség, nem az invenció, hanem a hatalmi pozíció nyomja rá bélyegét a színházi próbafolyamatra! (szünet) Igen, ettől van az úgynevezett „magyar színházi stílus!”… Nem tudom, elképzelhető-e ennél képtelenebb helyzet: hatalmi relációk feszültségében, a kiszolgáltatottság légkörében színházat csinálni?!… Ha nem tévedek, nem kisebb feladat ez, mint parancsszóra szexuális izgalomba jönni… (szünet)

Még egy megjegyzést a „magyar stílushoz”: talán ön is tapasztalta, hogy van egy rejtett hasonlóság, valami nehezen azonosítható bélyeg minden magyar előadáson; egy időben szigorú önellenőrzésbe bonyolódtam ezzel kapcsolatban, és szerintem felfedtem a titkot: minden este, az összes színházban a színészek – a hatalmi szférában elfoglalt helyzettől ezúttal függetlenül – a sikerért gazsulálnak! … Ez úgy történik, hogy folyik az előadás, a színészek használják a szerző mondatait, idejönnek, odaállnak, a hangjuk, az arcuk hol ilyen, hol pediglen olyan; sírnak és nevetnek – mindegy: a jelenlétük valójában szervilis könyörgés a sikerért… Ez az alaphatás, erről szól valójában minden előadás… (szünet) Ilyenformán jelenik meg a hatalmi tekintély légkörében űzött „művészet”.

Ezek után meg kell hogy kérdezzem: mi a szerepe mindebben a Főiskolának? Ott mi a baj?

Alapvetően és régóta az, hogy nincs jelen egy nagyformátumú színházi ember, akinek átütő erejű elgondolása van erről a mesterségről, színházról és életről – és így tovább. Ennek az űrnek a következménye az, hogy újabb és újabb színésznemzedékeket törnek bele az évtizedek óta egyformán járó színházi gépezetbe… (szünet) Szeretném, ha érzékelhetővé válna az ördögi kör, amely ezt az egész szisztémát uralja: adott, ugyebár, a közönség ízlése, érzékenysége; a Főiskolai Tanár, aki általában valamelyik színházban is funkcionál, erre az adottságra hivatkozik, mozdíthatatlan faktumnak tartja, és ezenkívül nem is lát más lehetőséget, mint hogy a színészt az „életre” nevelje; a színészt… aki most már el kell hogy sajátítsa a halott formákat és az ezekhez kapcsolódó technikákat – ezt nyújtják a tanulóévek –, rég letűnt „nagyok” buta modorosságait kell imitálnia, hogy a közösség megnyugodva felsóhajtson, látva, hogy azt kapja, amihez hozzászokott.

A színész, ez a nagyon is élő lény, halott formákon élősködik, a manírok öntudatlanul is öröklődnek, megvalósítják a folyamatosságot a legendás régiek és az újak között… Az idő eltelt, nemzedékek jöttek és mentek – a „helyzet” és a „Főiskola” nem változott.

Különben pedig mindennél jobban érzékelteti a Főiskola szellemiségét egy különös, nekem igen kedves esemény. Egy színészosztály nyilvános vizsgáján történt, valamikor a nyolcvanas évek elején, az Ódry színpadon. Peter Handke Közönséggyalázás című darabját készültek előadni – úgy emlékezem, végzős növendékek. Telt ház volt, felvonult a teljes tanári vezérkar, rokonok, főiskolások.

A darab – mint ismeretes – lényegre törően kezdődik, tudniillik a színészek nincsenek elragadtatva a közönségtől, és ezt egy az egyben belemondják a nézők arcába, hogy így meg úgy te seggfej, vagy valami hasonlót, és ebben a fekvésben halad tovább a szöveg, mintha életükben nem hallottak volna Főrendezőről. (Érdekes: a Fő-Iskolán mindig is sok volt a Fő-Rendező, valami vonzotta őket oda, úgy látszik; én ezen különben mindig csodálkoztam, hogy valaki kirak egy táblát az ajtóra, és a táblácskán az áll, hogy ő nemcsak hogy rendező, de sőt… és ha kimegy – teszem azt kisdolgozni vagy más dolga akad, hisz emberek vagyunk, és csak úgy véletlenségből rátéved a szeme művészi és pedagógiai gondjai közepette a táblácskára… nem akarok nagy számot mondani, de legyen csak ötször naponta, és ha mindannyiszor ki kelletik neki mondani automatice – amint ez megint csak emberi –, hogy főrendező… hát nem elégeli azt meg? Nem? De – megint csak – sőt? Hát ilyen csodálatos az ember? „Sok van mi csodálatos?”) De hogy egyik szavamat a másba ne öltsem: vissza az inkriminált előadáshoz! Kurz und gut, jöttek a megszólítások számolatlanul a néző sérelmére, és már éppen kezdtük volna jól érezni magunkat, hiszen ritkán történik meg, hogy ilyen közvetlenül és intenzíven… inkább úgy mondom: alapvetően foglalkozzanak velünk, sértés ide, durvaság oda – őszinte volt a légkör, látnivaló volt, hogy a színészek is szokatlanul elevenek, normális, felnőtt állampolgároknak, szellemmel rendelkező lényeknek tűntek, ám váratlanul kellemetlen hangok (székcsapkodás, ingerült beszéd, érthetetlen kiáltások) zavarták meg a közönséggyalázást: a tanári vezérkar rendetlenkedett. (Csak a történeti egzaktságra tekintettel jegyzem meg: volt ott több Igazgató is, de ezzel szemben csak egyetlenegy Párttitkárnő – mongol bálványokra emlékeztető arcán örök rosszindulat honolt.)

A Rektor – ez is egy Igazgató volt a többi közt – felállt és kikérte magának, a Főtanszakvezető – hajlott hátán a lezser és ijesztően himbálózó átmeneti kabáttal – az előtte szólóhoz csatlakozott, sőt! – az adott hatalmi környezetben szinte hivalkodóan elegáns hanghordozását már-már fitogtatva… beleszólt a művészetbe, konkrétan azt mondta, hogy azonnal abbahagyni.

Igen, de valami hiba csúszott a számításba – lehet, hogy érthetetlen, viszont így történt –, tudniillik: ment tovább az előadás. Szegény „vezető tanár” egy kevés ideig még bizonytalankodott, de látva, hogy a Kossuth-díjasok egymás után csapkodják a székeket fölfelé – és tagolatlanul fenyegetőznek, néhányan közülük egyenesen távozni készültek –, szóval a sokat látott szakférfiú kétségbeesett, egyúttal pedig győzött benne a józan ész, és bekiabált ő is az előadásba, hogy leállni, tényleg hagyják abba, míg szépen vagyunk. Csakhogy a színpadon a színészek – színészek voltak (lehet, hogy életükben először és utoljára) – visszakiabáltak, persze a Közönséggyalázás szövegéből, ez kiváltotta a Vezérkar jogos felháborodását, és olyasmit viszontválaszolt a közönség füle hallatára, hogy most már aztán félre a tréfát, mindenki azonnal takarodjon a színpadról. Ezek után már csak az képezett átmeneti problémát, hogy volt még bőven a Handke-szövegből, úgyhogy csak mondták a nebulók fölfele szorgalmatosan az egzámenre tanultakat, minden szavuk aranyat ért, mert korrekt válasz volt a Kossuth-díjas garnitúra ostoba, de mégiscsak teátrális reakcióira; szóval haladt a tetőpont iránt a közhangulat, azt nem mondom, hogy az úgynevezett paroxizmusig fokozódott, nem lett lázadás vagy ilyesmi, valahogy aztán lekonyult az egész, halkkal vége lett.

Nem tudom, a közönséggyalázók megbűnhődtek-e, én mindenesetre egy rettenetes pofont kaptam még azon melegében hátulról, ott a zsöllyében, nézem… jé, egy ismert fővárosi művésznő volt, felizgatta magát a műélvezetemen, nem értett egyet a nevetésemmel.

Mindegy, azt mondom, megérte: nem tudom, láttam-e valaha szebb, izgalmasabb színházi előadást…

Köszönöm a beszélgetést.

Nem, nem, én köszönöm.

• Kultúra