Máté Gábor

Nyomtatóbarát változat

Az egész beszélgetést azért vállaltam el, mert van valami, amiről még nem beszéltünk. Hazamentem valamelyik nap, bekapcsoltam a tévét, és téged egy reverendában láttalak, Mindszenty szerepében. Furcsa volt az egész számomra, persze többféle vonzata is van, hogy ez miféle televízióban készült, ugye… Berzenkedések és egyebek. Szóval azért is volt furcsa, hogy papi ruhában vagy a tévében, mert van egy közös előéletünk.

A ministrálás.

A ministrálás. Ugye mi kb. tíz év különbséggel, de egy környéken nőttünk fel, te is lágymányosi gyerek vagy, meg én is. Erős atmoszférájú környék. A Kruspér utcai kápolnába jártam ministrálni, és nekem a Budafoki út összefügg a reverendák és a tömjén szagával: mindig ezt érzem rajtad is. Ráadásul azért is, mert testvéred híres nagy ministráns volt a konkurens templomban, akiket mi valamiért nem szerettünk.

A Szent Imre-kápolnában.

Ma már nemhogy ministrálni nem járunk, templomba se nagyon, pap sem lett belőlünk. Volt ebben a filmben egy közeli a kezedről, breviáriumot lapozgattál, mint Mindszenty, és én arra gondoltam, hogy hány női combot fogdostál ezzel a kézzel, érted? Ott voltál mint Mindszenty keze, és számomra ez teljesen idegen volt. Nem is néztem tovább. Miért vállaltad el Mindszentyt?

Ha neked kiserken a véred borotválkozás közben, akkor rosszul leszel a vér látványától; és tegnapelőtt meg egy véres tőrt szorongattál, hogy belém szúrd. Színészek vagyunk. Úgyhogy ez nem ellentmondás: bármit játszhatunk.

Megnéztem, hogy még kik játszanak benne. Zachar András: Ternyák Zoltán. Most képzeld: ismertem a Zachart, ministráltam neki. Na most, ha van szereposztási tévedés… Hát a Zachar az elmebajig római katolikus és Mindszenty-hívő volt. Azt hiszem, a Zacharnak Mindszenty egyvonalban volt Jézus Krisztussal. Tehát azt látom, hogy züllött magyar színészek római katolikus papokat alakítanak a Magyar Televízióban…

Ez csak látszólag ellentmondás ám.

Persze, de azért nem tudok ettől elszakadni. Még a Nahlik-féle tévében indult ez a film.

Persze, akkor, de ennek volt előzménye. Egy kisfilm, 35 perces lehetett, az Édesanya című, amiben Mindszenty írása volt az alapanyag. Tehát már akkor eljátszottam Mindszentyt. Ez a nyolcvanas évek végén volt, még a rendszerváltás előtt. Mindszentyről nem túlságosan sokat tudtam. Nyilván a neve nemcsak önmagát jelenti, hanem valamiféle világnézetet, politikai felfogást is. Ez hozzátapadt az évek során, ezért nehéz igazságosan megítélni az ’56-os szereplését. Azt is bonyolultabbnak látom, hogy ezt általában könnyedén elintézik. Mindszenty sorsát, az életutat, amit bejárt… lehet, hogy ez védekezésnek vagy mosakodásnak tűnik, de az, hogy valaki hihetetlen következetességgel éli le az életét, függetlenül attól, hogy azokkal az elvekkel ki hogyan ért egyet, vagy mit gondol róla: én példaértékűnek tartom. Valaki konokul minden kínzást, börtönt és sanyarú sorsot vállalva töretlenül kitart mindemellett. Életét végül is börtönökben töltötte: már Szálasiék leültették, Rákosi alatt is ült, ’56-ban kijött szippantani egy kis levegőt… az amerikai követség szintén börtön volt számára; aztán vénségére mehetett ki a világba, nyilván betokosodott nézetekkel, amelyek avittnak, konzervatívnak és használhatatlannak tűnhetnek, de ez mind más kérdés. Fontos számomra az a példaértékű életút, ami mindenképpen figyelemre méltó és érdemes arra, hogy az ember foglalkozzon vele.

Mostanában jársz templomba?

Nem. Nagyon meggyűlöltem a ministrálást meg a szertartást. Álszentnek éreztem mindazt, ami ott a templomban történik: nem tudtam elviselni a beszédeket és az összes ájtatos, égre vetett tekintettel nagyon sok bajom volt. Először ettől akartam megszabadulni, és így akartam elfordulni Istentől. Most már semmiféle kontaktusom nincs az egyházzal, a vallással, de magával Istennel igen.

Amikor a szerepre készültél, nem kerültél újra kapcsolatba ezekkel a dolgokkal?

A külsőségek dermesztőek voltak, mert a fotókkal összevetve… szóval jártunk olyan helyeken, ahol még Mindszentyvel találkoztak az apácák, és a nővérek összecsapták a tenyerüket, hogy jé, mennyire egybevág minden.

Én is úgy néztelek a tévében, hogy végül is lehettél volna – lehettél volna te valami ilyesmi is.

Amikor én földalatti hittanra jártam az ötvenes években: lakásokban volt hittanóra, 12–13 éves gyerek lehettem. Valamelyik hittanórán, amit én nagyon komolyan vettem, és a szüleim is, el akarták nekünk magyarázni, hogy mi a hivatás. Ezt úgy érzékeltették, hogy a lehetőség benne van az emberben, mint a tojásban a mag. Ez akkor nagyon képszerű volt, és erősen hatott rám. Álmatlan éjszakáim vagy fél éjszakáim teltek el avval a forgolódással vegyes gondolkodással, hogy biztos bennem van a papi hivatás magja. És akármit csinálok, belőlem pap lesz. Rettegtem attól, hogy papnak kell lenni.

És aztán elmúltak ezek az idők, vagy ez múlt el benned?

Valahogy elmúlt a szorongás, és elfeledkeztem erről.

Egyéb szorongásod nem volt, amikor otthagytad a ministrálást?

Nem.

Nekem voltak. Más miatt is fontos emlékem még a ministrálás, úgy érzem, hogy ott tanultam meg a színpadon létezést…

Abszolút színház ez a dolog, igen. Végig tudod, hogy ott néznek, és esetleg minden mozdulatodra odafigyelnek.

Most én is tanítok néha a főiskolán, és sokszor szinte úgy mondanám is, hogy mennyire érzem rajtuk, hogy nem ministráltak… Ülök tegnap a főiskolán, ahol állandóan azt érzem, hogy valahogy máshogy kéne. Bár jól dolgozunk, és nagyon szeretem őket; s talán ők is tudnak velem valamit kezdeni; de hogy mi lesz, és hogy van valami bizonytalanságérzésem a jövővel kapcsolatban, az biztos. Bizonyos szempontból irigyellek téged, mert szerintem te az utolsó pillanatban csináltál valamit. Ma már nem tudnád megcsinálni a Merlint.

Nagyon jó pillanat volt a Merlin születése. Jól álltak a csillagok, a lehető legjobb időben történt, valóban. Legszívesebben arról beszélnék, ami az alapkérdés. Amit persze nem tudok igazán jól megfogalmazni. A Merlinnel kapcsolatban nekem is muszáj rendbe tenni a dolgokat. Amiért jegyzik a Merlint, azok a furcsaságok, amikre bizonyára igény is van, aminek van felhajtóereje, hogy néha jó itt embereknek egymással találkozni. De mindez azért szükséges, hogy ez az iskola úgy, ahogy van, létezhessen. És akárhol kezdi az ember a helyzetek elemzését, vagy bármiről beszél, rögtön a harmadik–negyedik mondatnál már beleütközik a pénzbe. Az anyagi lehetőségekbe, mert sehonnan sem lehet pénzt szerezni, vagy egyre nehezebb pénzt szerezni. Azok a pénzek állnak rendelkezésre, amit a színházi alapból pályázat révén meg lehet szerezni. Ez tízmillió forint, de negyvenmillió kell, hogy a színház működjön, tehát a többit össze kell koldulni, kunyerálni, kilincselni, szponzorokhoz leveleket írni, rettenetesen rossz beszélgetéseken részt venni, amit lassanként minden művész meg fog ismerni, mert ilyen a világ. A Merlin egész működése az úgy összetett, hogy a lelkem mélyén, vagy nem is annyira a mélyén, én tulajdonképpen alapvetően csak az iskolát szeretném csinálni. De ahhoz, hogy csinálhassam, működtetnem kell ezt a hatalmas palotát. Ez egy nagyon nagy épület ahhoz képest, hogy milyen ambíciókkal és vágyakkal kezdtük el a dolgokat. Mindez elrabolja az iskolától az időmet, mégis azért csinálom, hogy az iskola viszonylagos védettséget élvezhessen, hogy ne legyen gond az, hogy kik tanítsanak itt, hogy díszlet-jelmez meglegyen, ha valamilyen produkciót ki akarunk állíttatni, és hogy a gyerekek kapjanak valami kis pénzt. Szívem szerint én belebújnék az iskolába, csakhogy ezt nem tehetem. Ettől mindig kettősségben élek. Ez egy mókuskerék. Nézem a naptárt, tele van írva mindenfélével, fontosnak tűnő kötelezettségekkel, és állandóan időzavarban vagyok.

Közben mégis az az érzésem, hogy nagy élvezettel csinálod mindezt. Az agyadnak nyoma van a Merlin működésében.

Jó, de ez a hihetetlen játékos szenvedély, amit te jól ismersz, az egyik pillére a dolognak. Tud az agyam olyasmire állni, ami végül meghökkentő vagy szokatlan… amikor ezek létrejönnek, valóban nagyon boldog vagyok.

Sok sikeres ügyed van. De azért látszik rajtad, hogy szorongsz, sosem vagy biztos benne, hogy ezek a dolgok bejönnek-e vagy sem.

Persze. Tele vagyok kétséggel meg szorongással működésünk kezdete óta.

És most jut idő a maszek játékaidra ?

Nem, semmire. Nincs magánéletem.

És akarod, hogy legyen? Mikor érezted utoljára, hogy Katival szeretnél lenni kettesben, vagy hármasban a lányotokkal, Adéllal?

Idén nem voltunk nyaralni, tavaly voltunk. ’93-ban. Az nagyon jó volt. Három hét, tényleg jó volt. De igazából véve, ha tetszés szerint berendezhetném az életemet, akkor nem tudom, hogy mire vágynék. Mert az a sok játék, az beletartozott a kaposvári létezésbe, szóval nemcsak a kártya volt, hanem mi voltunk. Mi együtt. Munkák voltak mögöttünk, és munkák vártak ránk. Úgy lehet jól kártyázni. Úgy nem lehet kártyázni, hogy ilyen űzötten él az ember, és úgy sem lehet jól kártyázni, hogy az embernek nincsen dolga.

Mik azok a játékok, melyekhez a legtöbb történeted fűződik?

Eleve a kártyával kezdődött, öt- és hatéves korom között tanultam meg snapszlizni. Ez tulajdonképpen végigkísérte az egész életemet. Úgyszólván minden fontosabbnak hitt kártyajátékot tudtam. Elkezdtem aztán bridzsezni is. Méghozzá versenyszerűen. Azok, akik most a magyar válogatottban vagy a környékén vannak, azokkal kezdtem. Volt olyan, hogy versenyszerűen játszottunk, és volt egy olyan szakasz, amikor el kellett döntenem azt, hogy tudom-e vállalni a heti négy edzést vagy két edzést, két játékot…

Mi az edzés? Az, hogy kártyázol?

Kártyázunk, és megbeszéljük a partit. Az majdnemhogy véletlen, hogy a bridzs kártyával van, mert nem hasonlít a kártyajátékhoz. A versenynél minimális szerepe van a szerencsének, mert úgy van megkonstruálva maga a játék, hogy ugyanazt a kiosztást a másik asztalon az ellenfelek is megkapják. Akkor kellett döntenem, amikor Egyetemi Színpad is volt. Egyetemista voltam vagy talán éppen befejeztem. A 60-as évek elején kezdődött nálunk a bridzsélet, és akkor mi csatlakoztunk. Kimaradt egy korosztály a háború alatt. 19–20 éves voltam, amikor elkezdődött a versenyszerű bridzsezés. S akkor kiderült az, hogy ez csak úgy folytatható, ha az ember komolyan veszi. Nem volt rá idő.

Mire volt idő? Póker, lóverseny, kaszinó?

Azt nem mondanám, hogy járok kaszinóba, de elég gyakran, tehát havonta, kéthavonta megfordulok.

Ezt miért csinálod? A nyerés miatt?

A nyerés miatt nem lehet. A lóversenyen se. Csurka nagyon jókat írt ebben a témakörben… a lóverseny-könyvei, ahol leírja a lóversenyző belső történéseit, a belső monológjait, azok nagyon pontosak. Nem tudom, lehet, hogy ez pótcselekvés, a fene tudja, mitől van, lehet, hogy genetikus dolog…

Kitől örökölted?

A nagyapám nagyon jól sakkozott. Emlékszel, nagyon sokat sakkoztam Kaposvárott… Nagyapám bridzsezett. Sokat kibiceltünk, aztán mi elhúztunk mellette, versenyzők lettünk az öcsémmel. Akkor ő messze elmaradt, azt már nem tudta követni, de borzasztóan szerette, és ott ült szerényen, nézte a mi játékunkat. Figyelemmel kísérte a versenyeredményeket is. Volt egy kupamérkőzés, ami fontos volt, mert mi harmadosztályú játékosok voltunk, és egy másodosztályú csapattal kerültünk össze egy kupában. Nagyon izgultunk. Elmentünk a bridzsversenyre az öcsémmel. Az öreg akkor tarokkpartira készült, és megcsúszott a lépcsőházban, beverte a fejét. Onnan vették észre, hogy valami nem stimmel, hogy egyszer csak pontatlan volt a licitje. Nem rakott színre színt, és akkor tudták, hogy itt nagyon nagy baj van. Agyvérzés. Elvitték a Tétényi úti kórházba. Amikor hazaérkeztünk, a húgom kiabált az ablakból, hogy baj van, nagypapa kórházban van. Elskeráltunk oda, és kiderült, hogy bénulni kezd a bal oldala. Még magánál volt, amikor beléptünk. Csillogó szemmel, és látható aggodalommal kérdezte – a legfontosabbat ebben az állapotban –, hogy… inkább csak a szemével, de talán valami hangot is adott, hogy mi volt? A meccsen. Mondtam, hogy győztünk. Láttam, hogy fölcsillan a szeme, és gyakorlatilag befejezte földi pályafutását ezzel az információval. Utána aztán nem tért magához. Két-három nap után meghalt. Agyvérzés. Tüdőgyulladás, tüdővizenyő.

És tényleg győztetek?

Győztünk, igen.

Ha nem győztök, akkor is azt mondod, hogy győztetek?

Fogalmam sincs.

Tudtad azt a pillanatot, hogy az volt az utolsó?

Biztos voltam benne, a gyerekek érzékenyebbek. Hát gyerekek…

Hány éves voltál?

Hát huszon… huszon… huszonkevés. Egyébként szenvedélyes játékos nem volt a családban. De az egy egészen különös állapot, amikor az ember fogad, vagy amikor jönnek a lovak, és ha ne adj’ isten, az ember megsaccolta, akkor valami cimborálás van transzcendens dolgokkal. Az ember azt érzi, hogy valahogyan belelátott a jövőbe, és akkor nem azt számolgatja, hogy mennyit fog kapni, olyan sok pénzt úgyse lehet kapni… Akkor még, amikor elkezdtem fogadni, mérnökként nagyon kevés volt a fizetésem. 1900 forint. Kivittem az egész fizetésemet, sőt meghatalmazással fölvettem a beteg kollégám fizetését, és akkor kaptunk egy tuti tippet, ahogy a nagykönyvben meg van írva, Lajos bácsitól, aki nagyatyai szeretettel ott pátyolgatott minket, és nagyon ritkán mondott tippeket, de pont olyan napon mondott, amikor két fizetés volt nálunk. Akkor azt az ötös számú lóra szépen elosztva, mindenféle variációban föltettem. Úgy volt, hogy verseny közben semmi esély nem volt arra, hogy a ló előbbre kerüljön, vagy akár hátra kerüljön, a starttól a célig ötödik volt. Minden sansz nélkül, és akkor a Lajos bácsi el volt keseredve, hogy ő rángatott bele minket. Elment az istállóhoz megtudni, hogy mi volt ez? Mondták, hogy megitattak a lóval két vödör vizet verseny előtt, így húsz liter lötyögött benne, amikor futnia kellett. Akkor biztos gondoltam, hogy a tippel nyerek egypár ezrest. De nem a pénzért van ez, hanem valami olyanfajta kikapcsolódás, ami másképp egyszerűen nem létezhet. Amikor elmélyedek egy futamban. Aki először kimegy a lóversenyre, azt mondja, jó, ott van egy háromperces futam, de mi a fene van fél órán keresztül, hát halálunalmas, unják az emberek. Eleinte én is így voltam vele, de aztán már kevés volt a fél óra, hogy mindent jól átgondoljak. Abban a fél órában, amikor az esélyeket latolgatod, akkor minden ló felmerül egy pillanatra. Mindegyiket egy picit gondolod, és mindegyiknek, amikor rágondolsz, adsz egy kis esélyt. És amikor lefutják a futamot, és bejön egy eredmény, akkor úgy emlékszel vissza, hogy hiszen te is ezt gondoltad. Úgy érzed, hogy egészen közel voltál hozzá, csak valami hülyeség… figyelmetlenségből nem azt játszottad meg. Pedig, ha visszaemlékszel, te azt kristálytisztán átélted. A Csurkánál van az a gyönyörű, amikor a Bakucz, a főhős elveszti a pénzét, és kétségbe van esve, és egyszer csak megszólal a fanfárok zenéje, és hallja…

Ez tényleg így van?

Amikor a Bakucz nyer valamit, akkor megy automatikusan arra a helyre, és várja a zenét, és akkor nem jön a sugallat… Amikor jön a futam, az ember mindent elfelejt. Nem akarom cifrázni, de az egészen elképzelhetetlen azok számára, akik nem ismerik ezt a fajta érzést. Hogy milyen sűrű, tömény, maga az élet. Az a pár pillanat, a pár perc, amíg tart a verseny.

Színházban ereztél már ehhez hasonlót?

Nem lehet összehasonlítani. Ilyenfajtát nem, a színházban mégis minden sokféle előzmény után van, és hát másfajta, és nem rajtam múlik.

Ez egy másik éned? Azt lehet mondani, hogy te több ember vagy, és van egy játékos ember?

Egész más dimenzióba kerülök ilyenkor. Lehet viccesen is csinálni. De amikor a legőrültebb lóversenyes szakaszom volt, akkor olyanokat játszottam, hogy a zebránál piros volt a lámpa, ott álltak a járókelők, és én számokat adtam nekik, odszokat adtam fejben. És tippeltem. Magamra is. Amikor jött a sárga, aki lelépett, azt diszkvalifikáltam, mert korábban indult. Aki zöldre indult, azokkal versenyt futottam, illetve hát futni, nem lehetett nekem se. Kinéztem egy nénit, hogy ő lesz az első, aztán egy bácsit, hogy ő lesz a harmadik, és nekem másodiknak kellett lennem. Tehát úgy taktikáztam, hogy én ne hagyjam le a nénit. Ezek mind ilyen őrületek…

Melyik volt a legőrültebb játékod?

A világcsúcs az… néha szégyenkezéssel gondolok vissza, hogy mire voltam képes, hogy kiderüljön: én vagyok a legjobb futballista az osztályban. Ez általános iskolában volt. Képes voltam a következőre. Ezt nem lehet elhinni, ezt a történetet… Elmentünk huszonketten kirándulni, 22 fiatal srác, labdaéhes gyerek, elmentünk egy mezőre, és én azt találtam ki, hogy egyéni bajnokság legyen. Kieséses rendszerrel. Ezt már akkor meg tudtam szervezni: papírok, csoportbeosztások… Az az ökörség történt, hogy húsz ember nézte, és ketten játszottak. Azt a játékot, amit huszonketten kell játszani. Nem is értették, csak annyira erőszakos voltam, azt akartam, hogy én nyerjek. Aztán nem is nyertem meg ráadásul. Ez már elvetemült dolog.

És a félkarú rabló, ami legendás játékod volt a 25.-ben?

Akkor a Vidám Parkba rendszeresen kijártunk, Haumann-nal meg Kristóf Tibivel… és bejöttek ezek a nyerőautomaták. Egy kart kellett meghúzni, és kiesett a pénz, és ezt leképeztem saját magamra. Én voltam a gép, egy zakó volt rajtam, és odaálltam a falhoz, háttal a szobának, az öltözőnek. Fölemeltem a jobb karomat, és a játékosok, tehát a színészkollégák, jöttek, és bedobtak egy kettest a zsebembe, és meghúzták a karomat. Nem tudtam, hogy ki az. Időnként belenyúltam a zsebembe, és kiszórtam az összegyűlt pénzt, amikor úgy éreztem, hogy most itt az ideje.

Mennyi ideig játszottatok?

Egypárszor. Ez csak hecc volt.

De azért ez is őrült játék. Amikor például rántott húst csináltunk együtt, az is őrület volt. Én is szeretek játszani, de te átragasztottad rám… Valami furcsa rendszere volt annak, hogy hogyan vágjuk a krumplit, hogy sütjük a rántott húst…

Azt hiszem, a játékosság és a színészet, úgy függ össze nálam, hogy mindkettő abból a kisebbrendűségből származik, amit gyermekkoromban éreztem. A megsemmisüléshez közel álló közérzet, amiben teljes kudarcot és sikertelenséget éltem meg. Nyilván az Istentől való félelem, a szigorú családi nevelés, az apámtól való permanens és gyötrő rettegés, amit nem kell félreérteni, mert hiszen nagyon jót tett nekem. Az ötvenes években apám nem látott más esélyt, csak ha kitűnők vagyunk. Tehát négyest nem volt szabad hazahozni! Jól kellett tanulni, és ez a sok stressz, ez a sok nyomás olyan elfojtottságot és bezártságot jelentett, amiből én, azt hiszem, ki akartam törni. Ennek egyik útja volt a játék, hogy ott első lehessek. Szóval nem bírtam veszíteni. Nem bírtam olyanokkal játszani, akiket nem izgatott, hogy nyernek vagy veszítenek. Azokkal szerettem játszani, akik hasonlóak hozzám. Életre-halálra játszottak és győzni akartak. Ez a magyarázata, ez a győzni vágyás, talán ez tartotta egyensúlyban azt a sok komplexust… Ugyanezért akartam színész lenni. Most már tudom. Nyilván elképzeltem valamit. Valamilyen sorsot, ami gyökeresen különbözik attól, amit nekem élni kellett, amit élni kell majd. Hiszen attól rettegtem, hogy papnak kell majd mennem. Bennem van a csíra, és az szépen kikel és felnövekszik. Féltem, hogy bennem van a csíra, és akármit csinálok, pap leszek. Álmatlan éjszakáim voltak attól a gondolattól, hogy nem tudom elkerülni ezt, és úgy gondoltam, hogy meg vagyok jelölve, és ez lesz a hivatásom. De én ezt nem akartam. Forgolódtam az ágyban, hogy most már mindegy, nem tudok mit csinálni, papnak kell lennem. És akkor a színészet… színházba se jártam sokat… a családban sincs különösebb kötődés a színházhoz. Nem jártak többet, mint általában egy polgári család. Nem volt igazán meghatározó élményem, csak annyi, hogy ott a fényben szerepel valaki, aki biztos nem úgy él, ahogy nekem lenne muszáj élni.

• Kultúra