Kompolthy Zsigmond, Máté Gábor, Schlanger András

Nyomtatóbarát változat

1. A bevonulás

Három virágokkal, nemzetiszínű pántlikákkal gazdagon díszített autó közeledik a fellobogózott, nemzetiszínű szalaggal lezárt hídhoz. Vérpezsdítő induló cigánykerekezik elő a hangszórókból – pl. a Radetzky Marsch. Az autók elérik a híd lábát, a benn ülők kiszállnak, és későbbi szerepüknek megfelelően elhelyezkednek a tér különböző pontjain: feláll a KÓRUS és a KARMESTER, a SZÓNOK a mikrofon elé lép. (A híd alatt lakó hajléktalanok eközben teljes érdektelenséggel viseltetnek mindezek iránt. Hárman vannak: APA, ANYA és a GYEREK. Egykedvűen sütögetik tovább talált-lopott szalonnájukat.) Most előlép a KARMESTER, megpendíti hangvilláját, aztán beint. A KÓRUS Tóth Péter megzenésítésében Arany Híd-avatás című balladájának részleteit intonálja – valószínűleg fülsértően.

KÓRUS

Előtte a folyó, az új híd,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé fel a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet.

A dal befejeztével a SZÓNOK lép elő.

2. A szónoklat

Tisztelt egybegyűltek!
Gyula és nem-Gyula polgárai!
Barátaim!

Egy híd avatására gyűltünk össze ma itt. Ünnepélyes akarás és magasztos szándék vezettette ma ide sietős lépteinket, az előttünk daliás-egyszerű pompájában nyújtózó, már régóta rólunk álmodó HÍD újjáavatásának gondolata. Avatni, újjá avatni, nem dicsérni jöttünk tehát. Célunk immár nemes, óhajunk egyenes, döntésünk találkozik a mostanában boldogan öntudatára és önerejére ébredő nemzet alulról szerveződő össznépi érzelmeivel; vagyis nem a léha szóvirágok délibábos görögtűzijátékának színpompás varázsszőnyegét kívánjuk most az Önök országépítésben már kissé fáradt lábai elé teríteni; nem is a hűbelebalázsoló nagyotmondás matyóhímzés-tarka szónokiasságának hétmérföldes mellékmondataival kívánjuk elzsongítani az Önök némi kurucos gőggel egyre magasabbra emelkedő fejét; bár tudván tudjuk és hiszvén hisszük, hogy e zöldmoha-szakállas, nagyapóhátú, bölcs brummogású híd nagyon is rászolgálna dicséretünkre.

Mert: mi egy HÍD? Átlábalás a múltból a jövőbe.
Mi egy HÍD? Kővé dermedett kézfogás.
Mi egy HÍD? Örökre egymásba fagyott ölelése baráti partok izmainak.
Mi egy HÍD? A nemzet megszilárdult mosolya.

Mert sok mindent láthatott egy HÍD, és tán az előttünk szunnyadó is sok mindent látott volt vala. Tán egyik pillérjén ülve itt határozá el Árpád apánk a honfoglalás nagyszerű munkáját. Ki tudja, tán általmenve rajta itt fogamzott meg a mi Negyedik Béla királyunkban a tatár dúlta magyar föld újjáépítése?! Tán itt álmoda először a mi örökéltű Petőfi Sándorunk Jánosról, a vitézről és szőke-Tisza-fürtű Iluskájáról?!

Ki tudja? Ki láthat a múlt idők tűnt méhébe?

Mindegy: ha nem tudjuk is a választ, a kérdéseket azért jól ismerjük.

Ám ekkor még egy kérdés nyila vijjog felénk az Önök büszke ajakiról. E HÍD teljes egész, tudatosan talált tárgya történelmünknek, mi végre hát az újjáavatás? Miért bolygatjuk ősz-öreg álmait? Mi végre zavarjuk meg értünk való tétlen munkálkodását?

A válasz egyszerű, barátaim. Újjá kell avatnunk e HID-at, mert az elmúlt rendszerben bepiszkolódtak, bemocskolódtak történelmi kopásai, eleink lábnyomát újrataposta sok-sok hívatlan, közénk tolakodó idegen láb, őseink karfáját becéző simogatása elrongyolódott, elhasználódott idegen kéznyomok átizzadt fogdosásai alatt. Újjá kell lépkednünk tehát bárdolatlanul megszentségtelenített köveit, újjá kell simogatnunk tehát idegen tenyerek foltos érintéseit – forrjunk ismét egységbe az újjákoptatás nemzetpróbáló munkája során. Vajha terebélyesedne országos mozgalommá mostani szegény kezdeményezésünk! Vajha újjáavatódna összes hidunk!

(átvágja a nemzetiszínű szalagot)

De mindez még nem elég. Honfoglaló őseink fehér lovat áldoztak a rémítő Hadúrnak, segítené őket országgyúró munkálkodásukban. Az emberáldozat eszméje nem idegen hát mitőlünk sem. Lépjen elő a jelölt, ki több ezer önként jelentkezőből áldozatos felelősséggel választatott ki, jöjjön elő, és fiatal élete hajtása vettessék most önként a híd-újjáavatás mozgalmának első fellobbanó máglyájára!

3. A JELÖLT előlép. Fiatal férfi, szép szál legény, sudár, büszke. Szemét nagy magabiztossággal jártatja végig az egybegyűlt sokaságon. Nyakában kötélre fűzve egy hatalmas kőkoloncot visel. A súlyt két markos legény hordozza utána.

KÓRUS

Néz a fiú… nem látja többé
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrűbbé, sűrűbbé
Nő a veszélyes forgatag
Megérzi sodrát, hogy ragad.
Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; –
Lenn, csillagok százezeri.

4. A JELÖLT felhág a híd karfájára. Megszólal az utolsó szó jogán:

JELÖLT

Tisztelt egybegyűltek! Tisztelt híd-újjáavatók!

Az a megtiszteltetés ért engem, hogy én lehetek e frissen újjáavatott híd első áldozata. De meg vagyon írva, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, így nem szomorkodom, fejem nem eresztem búnak, de büszkén, ünnepi himnuszt zengő ajakkal fogadom majd magamba az alant zubogó szennyes ár hullámait, örömmel nyelem majd orromba az új életre keltő víz halálos kortyait, fiatal tüdőmet vidáman nyitom meg az áldozatára éhes folyam iszapos öleléseinek. Nem búcsúzom hát senkitől, hisz menyasszonyom immár a folyó, násznagyom e HÍD, és Önök mind e nagyszerű nászra érkezett rokonság. Vigadjatok és örvendezzetek!

Utolsó kívánságom ezért hazám és nemzetem felé száll. Vajha valóban megnyitója lennék egy hatalmas, győzedelmes sornak, vajha népnemzeti mozgalommá nőne-duzzadna e kicsiny-kisvárosi kezdeményezés, vajha zuhantam után rettenthetetlen sereggé szaporodna a híd-újjáavató ifjú áldozatok mindmáig szegény személyemre korlátozódó csapata, vajha a Duna, Tisza, Rába, Dráva, röviden az ország, mi több, a határainkon túl élő magyarság hídjai ugyancsak bekapcsolódnának ezen új nemzetépítő munkába!

Avassunk tehát újjá tizenötmillió magyarnak a múlt rendszerben méltatlanná koptatott hídjait!

5. Így szól az ifjú JELÖLT, és diadalmas mosollyal ajakán a mélybe veti magát.

6. KÓRUS

S nincs ellenállás e viharnak
Széttörni e varázsgyűrűt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt
Üres a híd, – csend mindenütt.

7. A hídlakó hajléktalanok előtt a színházi függöny összehúzódik.

8. A KÓRUS tagjai, a SZÓNOK és a KARMESTER beszállnak az autókba, és elmennek a „járt úton”. A hangszórókból ezúttal a Mozart- vagy a Verdi-Requiem Dies irae tétele szól.

(Előadatott Gyulán 1992. július 6-án a szerzők, valamint a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagjainak közreműködésével.)

• Kultúra