Fodor Tamás

Nyomtatóbarát változat

A fenti cím kedvcsináló a Nemzeti Megújhodás Programja c. olvasmányhoz. A VIII. fejezet (Művelődéspolitika) ötoldalas – a kultúrára, művészetre vonatkozó – szemelvénye már stílusában is szórakoztató. A művelődés – tanítanak a szerzők – hasonlít egy oszlopos építményre, melynek három tartóoszlopa: a tudomány, a művészet és az erkölcs. Már-már el vagyok ragadtatva ettől a háromlábú építészeti csodától, s eme elragadtatás csak fokozódik, mikor értesítenek, hogy az oszlopok között hidak feszülnek, s e hidakon (oktatás, művészeti társaságok, egyetemek stb.) jutnak el a szellemi értékek a „minél szélesebb társadalmi rétegekhez”. Most csak azt nem tudom, hogy ha a hidak az oszlopok között „vannak hivatva” képződni az „átépítésre” váró magyar kultúra „épületszerkezetében”, akkor a fenti szélesebb rétegek melyik oszlop hídfőjénél csoportosulnak, várva a hozzájuk eljutó szellemi értékeket. Sajnos, kíváncsiságom kielégületlen marad, ugyanis a következő bekezdésben kiderül, hogy a kultúrának, amelyről épp most tudtam meg, hogy épület, igazából nem az, hiszen „évezredes gyökerei” vannak, amelyektől az eddigi irányítás igyekezett elvágni, sőt ez a közelebbről meg nem nevezett irányítás ezt az így gyökereitől már-már elvágott, oszlopokkal, hidakkal ékeskedő épületet, minekutána „elszigetelték természetes közegétől”, nem átallotta távol tartani a „szellemi élet nemzetközi folyamrendszerétől”. Fokozhatatlan.

Ám nem illik szórakozni a kultúrára váró – ha nem is hét, de legalább három – szűk esztendő közeledtén. Nem ártott volna a múlt felületes ideológiai értékelése helyett, mondjuk, jelzésszerűen feltárni a művelődés katasztrofális helyzetét, mondjuk, utalni a magyar filmkészítők élethalálharcára, a zenei élet sorvadására, a művelődési intézmények létbizonytalanságára, a színházak finanszírozási zavaraira, a kortárs irodalom defenzívájára. Mindenekelőtt illett volna válaszolni az alapvető kérdésre: milyen mértékben akarja elkötelezni magát a költségvetés a kulturális értékteremtés, közvetítés és fogyasztás mecénálására. Hogyan tud számon kérni valamit is az országgyűlési képviselő, a kulturális élet bármely résztvevője, netán az adóforintjainak sorsát követni akaró állampolgár?

Az intézkedési terv öt sorban foglalkozik a szorosan vett művelődéspolitikával (207. old.). Beígéri ugyan, hogy megkezdi a múzeumokra, könyvtárakra, levéltárakra és műemlékekre vonatkozó törvény kidolgozását, a második mondatban pedig említést tesz valamifajta pénzügyi támogatási rendszerről, amely „támogatja a magyar kultúrát”, és „ösztönzi a magánkönyvtárak és magánmúzeumok létesítését és működését”. Így és ennyi. Holott a kulcskérdés: hogyan?, milyen rendszereken keresztül? Hogyan akarja kiküszöbölni az egész területre jellemző kijárást, a kultúrkliensek hierarchiáját? Hogyan akar (s akar-e) önmérsékletet tanúsítani az állam az irányítás vonatkozásában, mennyire lesz türelmes az új törekvésekkel, új formákkal, új csoportosulásokkal? Büntetve járulékoltat-e, vagy jutalmazva támogat? S ha az utóbbit teszi, akkor az intézményeket, a közvetítőket, a fenntartókat, a tevékenységeket, a műveket vagy a közönséget támogatja-e? S ha az utóbbit, akkor egyeseket, rétegeket, korporációkat-e?

Talán igazságtalan egy jövendőbeli gyakorlat számonkérése egy, valamiféle elveket sorjáztató dolgozaton, amely indulatokkal, érzelmekkel ostorozza a „felszámolás”-ra ítélt világot, amelynek jelzői között ott szerepelnek a „magyar kultúrát megnyomorító, megalázó”, az „önámító” és a „hazug”.

Tessék arról szólni, amit előnyben tetszenének részesíteni: a „nemzeti kultúráról”. Jó lenne tudni, mi lesz benne a nemzeti: a tartalma, az intézményei, a formája, a hagyományai, a hatóköre, a résztvevői? Ezek az elemek külön-külön is támogatandók, vagy csak akkor, ha egyszerre vannak jelen? Kodály Zoltán és a Himnusz születésnapjának megünneplésén túl van-e elképzelése a kormánynak a hétköznapokon történő szolmizálás elősegítéséről, a helyi zenei élet, a kimagasló művészi teljesítmények honorálásáról? A „magyar színházakból kiszorult (?) kortárs dráma” mellett Ionesco, Beckett, Schnitzler, Witkievicz vagy akár Euripidész nem támogatott, csak tűrt?

S ha már elvekről van szó: a közvetítésre szánt értékeken kívül látja-e a kormányzat a magas kultúrák, rétegkultúrák és szubkultúrák polgárságot szülő, erősítő szerepét az egyes települések életében, korlátozni kívánja-e a tömegkultúrát, vagy domesztikálja netán? Mi az önkormányzatok kötelessége vagy joga a fenntartásban, fejlesztésben? Egy-egy település és a minisztériumok között milyen módon alakul ki munkamegosztás? A folklórközpont létesítésébe ugyan bekapcsolná az UNESCO-t, de segíti-e a nemzetközi fesztiválok, találkozók fennmaradását, megszervezését, az élő magyar művészet külföldi megismertetését?

Megpróbálja-e beépíteni az adórendszerbe a kulturális „járulékoltatás” és támogatás pénzügyi formáit a kormány? Milyen lesz a művelődéspolitika kapcsolata a szakmai szervezetekkel, független korporációkkal? S egyáltalán van-e elképzelésük a mecenatúra és irányítás kapcsolatáról? Összekapcsolják-e a kettőt, s vajon milyen arányban?

Végül elég erős-e a kulturális lobby a kormányon belül, hogy a pénzügyi rövidlátással szemben érvényesítse a hosszú távra szóló, ám pontosan ezért kifizetődő kulturális befektetések primátusát, és elég szerény-e, hogy ne uralkodjon mindenáron a már létrejött, s remélhetőleg egyre inkább létrejövő civil kulturális szerveződéseken?

Talán nem várható el egy hároméves kormányprogramtól ennyi pontos felelet, de elvárható volna legalább ennyi őszinte kérdés.

• Kultúra