Keresztesi József

Nyomtatóbarát változat

Amikor annak idején recenziót közöltem Szvoren Edina első kötetéről, a Perturól, ezekkel a szavakkal zártam az írásomat: „Vigasz nélküli zártság, ugyanakkor megejtő sokszínűség ennek a zártságnak a különféle megjelenítéseiben. Innen indul hát napjaink talán legígéretesebb magyar novellistájának a pályája.” Az új kötet, a Nincs, és ne is legyen legfőbb kérdése számomra az volt, hogy vajon merre vezetnek utak a bemutatkozó gyűjtemény novelláiból, amelyeknek a hősei voltaképpen foglyok: a zárt, lényegi változásra és érdemi kommunikációra alkalmatlan viszonyok foglyai. Ezzel persze nem állítom azt, hogy maga a Pertu is zárt és mozdulatlan könyv volna, éppen ellenkezőleg: az elbeszélésmódok és az építkezési formák sokfélesége jellemzi, ám e sokféle eszköz éppenséggel ugyanazt a világot építi.

Ha jól látom, Szvoren Edina megoldása ebben az új kötetben nem más, mint a kivágat újragondolása. Ami azt illeti, ez az ő kifejezése, ő használja egy interjú során, mégpedig szerkesztési elvként: „...miért ettől és miért idáig kell tartania a szövegnek (...) vagyis, hogy: mi az, amit már írás közben el kell hagynom a szövegből?” Ez a szerkesztési elv, a redukció, a lemondás az elbeszélés lekerekített, zárt rendjéről persze paradox módon mindig utal a teljességre is. Az új kötetből is hozhatunk erre példákat: az Egy elbeszélés hét fejezete egy nagyobb történet hét pontját írja le különböző szereplők szemszögéből, más helyen pedig átkötésekre bukkanhatunk az egyes novellák szereplői között.

De ezek még mind csupán külsődleges formaelvek. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy ez a mértéktartóan karcsú kötet, mely mindössze egy tucatnyi írást tartalmaz, szűkített a Pertu blendéjén vagy – ha úgy tetszik – a kivágatán. A Nincs, és ne is legyen történetei jobbára ahhoz a típushoz sorolhatók, amelyeket talán családnovelláknak lehetne nevezni. Mondjuk, itt azt sem érezném túlzásnak, ha divatos nyegleséggel áthúznám a „család” szót. Merthogy messze nem a hagyományos értelemben vett családok ezek, jelentsen bármit is a „hagyományos család” szóösszetétel, avagy jelentsen csupán elrugaszkodási pontot, mint az Anna Karenina nevezetes nyitó mondata az egymáshoz hasonló boldog családokról. Azért nem hagyományos értelemben vett családok, mivel nem összetartó, jóval inkább gúzsba kötő viszonyokat rajzolnak ki – nem közösségek, hanem kényszerközösségek. Szvoren Edina hősei egytől egyig csapdahelyzetekben vergődnek. A csapdahelyzetekről pedig egy-egy monológ tudósít; azt hiszem, a kötet novellái még az egyes szám harmadik személyű elbeszélésekben is a monológformához közelítenek, hiszen a nézőpont – a kivágat – mindig egy-egy meghatározott személyhez kapcsolódik. Még ha nem is ő beszél, az ő védekező mechanizmusa határozza meg az események elbeszélésrendjét az adott írásban vagy éppen az adott szövegrészben.

Ahogy a címadó novella egyik elbeszélője mondja: „…végképp nem tudom, hogyan adjak számot arról a gyötrelemről, ami nem a részletekben rejlik, hanem az egészben”. Ami megragadható, ami a figyelem tárgyává tehető, azok persze csupán a részletek. Az apróbb kivágatok. Az egészről Szvoren Edina hősei nem nyernek képet, mivelhogy nem reflexív lények. Ők az érzékszerveikkel gondolkodnak, a szemükkel, a bőrükkel, a szaglásukkal. Éppen ezért a védekező mechanizmusaik kényszercselekvésekben nyilvánulnak meg: ismétlődő testi és nyelvi rituálékban, a tárgyi-fizikai viszonyok mániákus számbavételében és számon tartásában, a kétségbeesett ragaszkodásban a megszokott formákhoz. Nem véletlen, hogy a novellákban lépten-nyomon sérült vagy autisztikus gyerekek – vagy éppen hasonló felnőttek – kerülnek elő. Ezeknek a hősöknek a számára nem létezik tágabb keret (sem etikai, sem társadalmi vagy politikai keret), amelyben képesek lehetnének értelmezni a saját helyzetüket. A testi és a tárgyi világ pontos, érzékletes és részletgazdag megjelenítése, amit Szvoren Edina első kötetének az olvasói oly jól ismerhetnek, ennélfogva nem az elbeszélés valamiféle ornamense, hanem a keretfeltétele: az egyetlen valóság, amelyben a kötet hősei valamiképpen mégiscsak el tudnak igazodni.

És ha innen nézzük, hangozzék ez bármilyen furcsán, Szvoren Edina új könyvéből kirajzolódik a társadalmi – vagy akár a tágan vett politikai – dimenzió. Nem újdonság ez, már a Pertuban is tetten érhető. Én úgy látom, hogy ez a könyv a szegényekről szól. Nem feltétlenül jelent ez anyagi szegénységet: noha a novellák hősei közt persze találunk nehéz sorban, lecsúszófélben lévő figurákat, de felbukkannak itt a felső középosztály alakjai, sőt, akadnak lovat versenyeztetők vagy éppenséggel kutyaviadalokra járó nagy-kutyák. Mondjuk akkor inkább úgy, hogy elesettekről szól, akikre a szöveg nem elesettekként tekint, merthogy önmagukra sem képesek elesettekként tekinteni. A társadalom szövete nem védi őket, pusztán e szövet fölfeslő szálaiba, a közösségek formális rendjébe kapaszkodhatnak – legyen az a közösség egy-egy intézmény, vagy legyen az a család. A gyötrelmük, mint tudjuk, nem a részletekben rejlik, hanem az egészben. Mi, olvasók, persze megláthatjuk bennük az elesetteket, csak éppen tágítanunk kell a kivágaton.

Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen. Palatinus, 2012, 162 oldal, 2800 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges