Keresztesi József

Nyomtatóbarát változat

Ha azt mondom, hogy ismertem őt, máris pontosítanom kell magam. Leveleztünk, és folytattunk jó pár hosszú telefonbeszélgetést azt követően, hogy 2003-ban elnyertem egy ösztöndíjat Rubin Szilárd életművének a kutatására. Akkor már hosszú ideje Tapolcán élt, visszavonultan és elfelejtve. Meglepte, hogy egyszerre csak fölbukkant valaki, aki az ő munkáival foglalkozik. És persze örült is neki, nagyon segítőkésznek bizonyult, jó néhány dokumentummal ellátott. Ekkor még előtte voltunk a Csirkejáték harmadik (különösebb visszhangot nem verő) kiadásának és jóval előtte a németországi felfedeztetésének (amely aztán nagy visszhangot vert idehaza is).

2005 elején felajánlott közlésre egy részletet a Jelenkor számára – ahol azokban az években szerkesztőként dolgoztam – a Kutya az országúton című bűnügyi regényből. Erről a könyvről maga is úgy tartotta, hogy már soha nem fogja befejezni, a részlet mégsem volt érdektelen, többek között Pilinszky és Sheryl Sutton figuráját szerepeltette benne. Az utolsó pillanatban nagyon udvarias és barátságos hangon visszavonta a közlést, amiben szerepet játszhatott az én fontoskodó és karót nyelt szerkesztői levelem is, az esetleges változtatások aprólékos magyarázatával. Érzékeny ember volt, és kényes a stilizáció finomságaira: minden bizonnyal ez a korrektúraforduló rettentette vissza. Most, ahogy ezt a szöveget írom, megkerestem a gépemben a levelet. Újraolvasva úgy találom, hogy nem pedagógusként viselkedtem (ahogy egy szerkesztőnek kell), hanem rettenthetetlen seggfejként (ahogy egy stilisztának).

És ráadásul távolságtartóan is. Ami azt illeti, nem akartam igazán közel kerülni hozzá, megtartottam a három lépés távolságot. Kettőt egyébként is szokásom megtartani, de a hármat az ő esetében helyénvalóbbnak éreztem. Minden kedvessége mellett – amely leginkább, azt gyanítom, régi vágású társasági előzékenységből fakadt – sértődött és gyanakvó ember volt, tele panasszal, keserűséggel és konspirációs teóriákkal. Az őt övező csöndet szándékolt mellőzöttségnek tekintette. Minden gesztus mögött további, sokatmondó gesztusokat sejtett. A szellemi életet olyan világnak látta, melyet érdekek és ellenérdekek hálózata sző át keresztül-kasul. Peremre szorított, ellenséges közönnyel övezett írónak tartotta magát.

Nem publikált azóta, hogy 1990 áprilisában otthagyta a Magyar Fórumot. Magányosan élt, és több évtizede görgette maga előtt az ötvenes évek hírhedt bűnügyéről, a Jancsó Piroska-féle törökszentmiklósi gyermekgyilkosságokról szóló dokumentumregényét. Erről a könyvről nem beszélt nekem egy-két elejtett megjegyzésnél többet.

Aztán elkészült az említett írásom, ez a monográfiának még kevés, önálló tanulmánynak túlontúl terjedelmes szöveg, melyben az egész publikus életművet áttekintettem (pontosabban szólva a kötetpublikációkat: az esszéket-jegyzeteket, kisebb írásokat nem vizsgáltam szisztematikusan, ami – utólag úgy látom – súlyos mulasztás volt). Valamikor 2005-ben elküldtem neki egy példányt, mire Szilárd minden magyarázat nélkül megszakította velem a kapcsolatot.

Nehéz eldönteni, hogy min sértődhetett meg. Mivel ezt sosem beszéltük meg, így csak találgatni tudok, de valószínűleg ez a kijelentés érinthette érzékenyen: „a zsidó származás valamiféle kényelmetlen, unheimlich tényként tárul föl a két központi regény [ti. a Csirkejáték és a Római Egyes] főhősei előtt: tudatosítása sem Angyal Attila, sem Rostás Levente esetében nem az azonosulás irányába mozdítja el a figurát. A Rubin-regények erős önéletrajzi fogantatása talán lehetővé tenné e művek bevonását annak vizsgálatába, hogy mi vezette a szerzőt a kilencvenes évek elején az induló Magyar Fórum köréhez.”

(Most, ezt a szöveget írva végre beültem a könyvtárba, megtenni azt, amit annak idején részint idő hiányában, utóbb pedig lustaságból elmulasztottam, és végigolvastam a Magyar Fórumban publikált rovatát, a Rádiónaplót. A korai Fórumról van szó, amely még nem az antiszemita Csurka terrénuma, hanem az induló MDF lapja. Az első évfolyam ötödik számában indul a rovat, ’89 novemberében, a négyigenes népszavazás előtt. A kép vegyes: részint bosszantó, részint szép szövegek. Erős katolikus és nemzeti indíttatás, erős antibolsevizmus. Türelmetlenné válik a hangja, ha az MDF-fel kapcsolatban ekkortájt felbukkanó antiszemitizmus-vád szóba kerül. A legfontosabb rádiós cikkét – 1990. március 21., II. évfolyam, 10. szám –, amelyben arról ír, hogy miféle belső igény vezette Lakitelekre, elküldte nekem, én pedig elolvastam, csak éppen nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget: süketnek bizonyultam rá, pedig fontos dolgot akart elmondani benne. Aztán a parlamenti választások után egy választási műsort tűz tollhegyre, amely az MDF és a lehetséges koalíciós partnerek közti, illetve magán az MDF-en belüli ellentéteket feszegeti. Miután a következő lapszámban a szerkesztőség, noha rendkívül rosszmájú kommentár kíséretében, de helyt ad Betlen János viszontválaszának, Szilárd megsértődik, és felhagy a rovattal.)

Ugyanakkor azt gyanítottam, hogy ez a fordulat, a kapcsolat megszakítása a kezdetektől benne volt a pakliban, és különösebben nem is lepődtem meg rajta. Nem hívtam föl, nem kértem magyarázatot – egy levelezőlapon megkértem, hogy jelezzen vissza, valóban megérkezett-e a küldeményem, de a válasz hallgatás volt. Ezután annyiban hagytam a dolgot. Részemről megmaradt a három lépés távolság, az ő részéről – ki tudja.

Néhány évvel később mégis ő köze­ledett felém. Először békülékenyen üzent nekem egy rádiós szerkesztőn keresztül, majd dedikált példányt küldött a Csirkejáték német kiadásából. A szöveg valóban alig-alig olvasható ki, a „polyneuropathia” szó leginkább csak kikövetkeztethető:

Kedves Keresztesi József!

„Győztest ki említ?
Minden csak kitartás!”

Ottlik akarta ezt mottónak, de a mi esetünkre is illik. Most, ha megkésve is, fejet hajtok tudásod előtt! Sok sikert kívánva neked – megbecsüléssel!

2009. V. 19. Rubin Szilárd*

* Írásom szétesett a polyneuropathia miatt.

Egész eddig magázódtunk, Szilárd ebben a dedikációban váltott tegezésre. És ha úgy tetszik, az is beszédes elírás, hogy „győztest” ír „győzés” helyett. Élete alkonyán utolérte a siker.

Kibékültünk, gondoltam, szót se többet róla; hogy pontosan min is vesztünk volna össze, azzal, őszintén szólva, nemigen foglalkoztam. Nem sokra rá, valamikor a nyár közepén – az utolsó nyara volt ez – fölhívott, és hosszú panaszáradatot zúdított rám, segítséget kérve, hogy kihez forduljon, merthogy őt a német sikere kapcsán anyagilag egész biztosan megrövidítik. Egy teljes órán keresztül fejtegette mindezt. Úgy tűnik – s ki tudja, talán az ő lelki háztartása épp erre volt berendezve –, hogy a siker is az újabb keserűségek forrásává lett. Akárcsak a szerelem Till, Angyal Attila, a Csirkejáték hőse számára.

Én persze érdemben semmit sem tudtam felelni neki, mindössze annyit tettem, hogy semmire sem kötelező, tárgyilagos udvariassággal igyekeztem körültekintésre inteni. Végül más témákra terelődött a szó, és megállapodtunk abban, hogy augusztusban, a nyár utolsó hetében, amikor a szigligeti JAK-táborban tartózkodom, személyesen is fölkeresem.

Egy emeletes sorházban lakott a városközpontban, a Malomtó szomszédságában, a Batsányi János utca 7/1-ben, épp szemközt a Batsányi szülőházát hirdető emléktáblával. Ismertem már a házat, mert amikor ugyanennek a nyárnak az elején egy családi kirándulást tettem Tapolcán, rászántam egy rövid kitérőt, hogy megnézzem, hol lakik. Nem csöngettem föl hozzá, eszem ágában sem volt rárontani. Csupán megkerestem a nevét a lépcsőházi csengőn.

Ugyanazon a délutánon láttam a helytörténeti gyűjteményben a Batsányi-emlékszobát is, benne pedig minden idők legbornírtabb kitüntetését, az 1992. október 23-án kelt, díszpolgári címet adományozó oklevelet: „Batsányi János költőnek (posztumusz) hosszú időn át kifejtett művészi tevékenysége elismeréséül”.

Hosszú időn át kifejtett művészi tevékenység. Hát, ha csak így nem.

Szigligetről rövid buszúton lehet Tapolcára eljutni. Még utoljára nekifeszül az augusztus végi nyár, árnyékba húzódom a buszmegállóban. Két könyvet viszek magammal, az egyiket éppen olvasom, az Éjerdő Djuna Barnestól, minden idők legjobb regénykezdő mondatával. A másik könyvet ajándékba viszem. Gonosz ajándék lesz, ami azt illeti.

A kapukódot már korábban megadta Szilárd, belépek a lépcsőházba. A harmadikon lakik. Hasonlíthatatlan konyhaszag, a padlón mozaikminta, a lépcsőfordulókban cserepes növények. Mélyről, gyerekkorból ismerős minden. Az ajtaján a neve, fekete ragasztócsíkra gépelve.

Kopogok, kikiált, hogy jöjjek be.

Rövid folyosó, bal kéz felől konyha, majd fürdőszoba, szemközt balra a hálószobája, jobbra a nappali. A nappaliban az ablak felől két bőrfotel, köztük egy kis üvegasztal. Itt ül, járókeret mögött, és barátságosan mosolyog. Nem gondolta volna, hogy ennyire fiatal vagyok.

Én se tudtam, mire számítsak. Egyetlen fotó volt róla forgalomban, amelyik a Római Egyes hátlapján szerepel. Rakéta Regénytár, 1985: ekkortájt a negyvenes évei vége felé járt. A halála után kerülnek majd elő róla további fényképek, köztük több felvétel a vonzó, jóképű fiatalemberről. Aki itt ül, semmiben nem hasonlít a nyolcvanas évek közepi portréhoz. Csontsovány öregember, hatalmas szemek, mosolyráncok. Ritkás ősz haj, előreugró sasorr. Most, ahogy elnézem a középkorú Rubinról készült fényképeket, visszatekintve az a benyomásom támad, hogy ekkorra az arca széppé fogyott: a testi leépülés előhívott benne (rajta?) valamiféle légies törékenységet.

Ahogy elegánsan gesztikulál, föltűnnek a bizarr, karomnyi hosszúra növesztett, rendkívül finoman manikűrözött körmök. Könnyű, rövid ujjú inget visel, strandpapucsot és könnyű rövidnadrágot. Sebek a lábszárán és a könyökén. Nem hord protézist, a fogáról aláhúzódott az ínyhús. A hang ismerős a telefonból: igen lassú, elnyújtott, magas, éneklő beszéd. Kíváncsi pillantással veszi szemügyre a könyveket, a Barnest ismeri, a dalszövegkönyvemet már előre dedikáltam. Ennek kapcsán a populáris kultúrára terelődik a szó, és kisvártatva előkerül a James Dean-téma.

Még a nyári telefonbeszélgetés során kérdeztem meg tőle, amit már régóta tudni szerettem volna: vajon mi köze lehet a regénybeli csirkejátéknak (ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt) az Ok nélkül lázadó chicken run-jához (ahol a szakadék felé száguldó autóból kell kiugrani, lehetőleg minél később)? Egész pontosan: hogy a túróba láthatta ő az ötvenes évek derekán a Dean-filmet Magyarországon? A válasz egészen elképesztő volt: Bécsben látta, méghozzá a nevezetes 1956. októberi írószövetségi hajókirándulás során. Ekkor keveredett élethosszig tartó, szoros barátságba Pilinszkyvel, és ekkor mentek el együtt moziba, megnézni James Deant. Most ismét előjön a Dean-film, és Szilárd a fejét hátraszegve, széles mosollyal közli, hogy be kell vallania valamit.

„Én filmrendezőnek születtem.”

Merthogy a tehetsége erre jelölte ki. A háború során, miután a mohácsi városvezetés nem engedte deportálni a félzsidó gyerekeket, a katonai reptéren kellett kubikolnia, és hogy az ép eszét megőrizze, fejben egy forgatókönyvet írt. Később, a hatvanas években rá kellett jönnie, hogy a filmnek mint művészeti ágnak nincs semmiféle jövője. Manapság már nem is nagyon követi az újabb produkciókat.

Arra gondolok, hogy most jön Fellini meg Bergman, esetleg még Greenaway.

„Ez az Almodóvar nem rossz, de ez a hogy is hívják... Tarantino?” Ismét a kecses kézlegyintés, felkuncog, az éneklő hang magasba csap. „Hát, Jóska, ez a Ponyvaregény azért egy nagyon gyönge dolog, nem igaz...?”

Erre azért nem számítottam. Csevegünk hát egy keveset Tarantinóról.

(Ismét csak utólag, megbocsáthatatlanul későn néztem át a könyvtárban a filmes írásait. Négy rövidke cikk a Filmvilágban 1958 és 1961 között, ezekben pontosan kifejti, hogy miért találja művészi zsákutcának a filmet. A filmkészítés technikai demokratizálódásában látja a kiutat, ami ma, fél évszázaddal később bizony őt igazolja. Aztán egy évtized múltán, 1970-ben két filmkritika a Filmkultúrában, az egyik Juraj Herz filmjéről, A hullaégetőről, a másik Buñuel Viridianájáról. Mindkettő hiperérzékeny negatív kritika, az utóbbihoz finoman elhatárolódó jegyzetet fűz a szerkesztőség. Nagyon okos, finom szöveg, és radikális szürrealizmus-bírálat egyszersmind; idézi benne Pilinszky bon mot-ját, miszerint a szürrealizmus a metafizika iparművészete. Ezt az írást annak idején elküldte fénymásolatban, széljegyzetként ráfirkantva, hogy a Bíró Yvette- és Konrád György-féle társaság számára ekkor vált világossá, hogy ő máshol áll. Tehát ismét csak egy szerkesztőségi kommentár hatására hú­­zódott vissza azon nyomban a csigaházába.)

A szobában ízléses rend uralkodik, a fehér falakon keretezett képek, köztük Pilinszky felvételei. Karthauzi kolostor temetője. Az ajtó felett egy szép, fiatal nő portréja. Nem tudom, kicsoda, kíváncsi volnék, de nem kérdezek rá. Vajon miért érezném tolakodásnak?

Szilárd rendkívül érdeklődő és élénk. Kifejezetten derűs benyomást kelt, nincs benne semmi indulat. A véleményemre kíváncsi az ÉS-ben megjelent cikkekről. Az augusztus 14-i számban Földényi F. László és Ungváry Rudolf is közölt egy-egy esszét a Csirkejáték német fogadtatása kapcsán. Ungváry valamiféle baloldali világvégét, a „fasisztaellenes társadalmi konszenzus” összeomlását vizionálja – mintha ugyan bármiféle megjósolhatatlan földindulás ment volna végbe, mintha ugyan a Magyar Gárda megjelenéséig stabil baloldali konszenzus uralkodott volna a harmadik köztársaságban –, és ehhez csatolja adalékként a Csirkejátékot mint a zsidó öngyűlölet magasrendű művészi produktumát; Szilárd mindezt nem nagyon érti, és ami azt illeti, én sem, így némi vállvonogatásban konszenzusra jutunk. Földényi írása jóval világosabban fogalmaz, ő szintúgy azt a sajátos helyet keresi, amit a regény a politikai térben elfoglal, akár innen, akár Németországból nézve. Az ő olvasatában a Csirkejáték mindenféle poli­tikai meggyőződésnek, hitvallásnak és táncrendnek – persze különösképpen a baloldali érzékenységnek – fittyet hányó, egzisztencialista remekmű, és nem véletlenül hozza föl vele kapcsolatban Céline nevét. Szilárd ismét hátraveti a fejét, ismét a lassú, vontatott, magas hang, a kuncogás.

„Céline? A Céline kemény... Erős, férfias. Ez a Csirkejáték... Ez olyan nyafogós, olyan feminin, hát nem az?”

(Utólag többnek találom ezt a megjegyzést, mint az önirónia szellemes megnyilatkozásának. Angyal Attilában valóban vajmi kevés található meg Bardamu-nek, az Utazás az éjszaka mélyére hősének a cinizmusából. Rubin Szilárd háborús árva volt, és ebben az összetételben mindkét tagra azonos hangsúlyt kell helyezni. A két fontos kisregényében a hatalommal mindig a kisemmizettség áll szemközt, a politika pedig nem más, mint ennek a kisemmizésnek a végrehajtó mechanizmusa. Másfelől pedig az árvaságot mindkét mű egzisztenciális súllyá növeli. Rubin annak idején kísérő szöveget írt El Kazovszkij 1983-as Figaro-díszleteihez; az egyik küldeményében ezt a kisesszét nevezte meg a legjobb írásaként. A művészet arra hivatott, mondja ebben, hogy az elveszített, univerzális ünnep előjátékaként jelenítse meg önmagát: „én egy karácsonyhiányban szenvedő világ, sőt, az antikarácsony világának csillagszóróit és üvegdíszeit láttam meg, vettem észre nála, általa, vagyis tulajdonképpen egy horrorrá változott mennyországot. A kisfiú, aki az aranypapírból készült koronát viseli, rend­sze­rint lázas, ahogy a valóságban Kazovszkij jégkockafényű, kimérten előkelő díszletei is azok.” Azt hiszem, hogy ez az El Kazovszkij és Pilinszky felől értett, szorongással és traumákkal teli modernizmus jobb magyarázatot ad Rubin Szilárd két kisregényéhez, mint az antihumanista politikum felől érkező olvasat.)

És így gondoltam ezt ezen a nyári délutánon is, miközben ő valami történetet mesélt Csurkáról: egy külföldi kolostorban megszállván Balassa Péter felskicceli a vendéglátók számára a szerinte legfontosabb kortárs magyar írók listáját, és amikor utóbb Csurka ezt végigolvassa, rájön erősen a kurziválhatnék. És hát tényleg, a saját szemével látta, képzeljem csak el, azon a listán szinte mindenki zsidó volt, hát most mit szólok ehhez?

Úgy tűnik – nem akkor, ismét csak most, utólag visszagondolva, vagy inkább magyarázatot keresve –, hogy Szilárd nemzeti önérzete szintén szoros összefüggésben állt a kisemmizettség tudatával. Ahogy, érthető módon, a Trianon utáni magyar nemzeti önérzetnek is ez a meghatározója. De Rubinnál mintha a kisemmizettség is egzisztenciális szorongássá növekedne. Magyarázatot keresek, nem mentséget. IRA-plakátok és relikviák több helyen a lakásban, II. János Pál portréjának és Orbán Viktor választási plakátjának a szomszédságában. (A Kutya az országúton egyik szála az IRA-hoz vezetett volna.)

Kedvesen és barátságosan kifaggat, kiféle-miféle volnék. Keresztény és közép, történetileg legalábbis. Ragyogó mosollyal bólogat. Pilinszky számára is, meséli, mennyire fontos volt a családja lengyel nemesi származása. A származás, úgy fest, rettentő lényeges a szemében. Olyasvalami, ami alapjaiban határozza meg a személyiséget, nem pedig szabadon követhető vagy megszakítható hagyományrend.

És ettől alighanem egész életében szenvedhetett.

Hogy is szól a Csirkejáték nevezetes mondata, amikor Till a tükörben szemügyre veszi saját magát: „Elnéztem a feszült és sápadt arcot, egy megkésett, fonák Julien Sorel arcát, akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omló falához.”

Saját zsidó származásával nem tudott, nem akart kezdeni semmit: mintha csak botrányosnak vagy egyszerűen bosszantónak találta volna, hogy akaratán kívül része lett ebben az ügyben.

„És mondd csak, Jóska, amikor a te kritikusi karriered indult.... Nem kellett hitet tenned, hogy is mondjam... Izrael állam mellett?”

Alacsonyan jár a nap, egyre mélyülnek a színek.

Magyarázom neki, mint egy gyereknek, hogy nem úgy van ám az a kollektív identitással. Meg hát elvileg a teológiai antiszemitizmus is passzé, fölidézem, hogy II. János Pál „idősebb testvéreinknek” nevezte a zsidókat. De hát akkor, mondd meg, Jóska, vajon miért ez a hosszan elhúzódó, föl-föllobbanó gyűlölet? Mi lehet a magyarázata? Azt felelem, hogy a legkitartóbb gyűlölködés gyakorta családon belül, rokonok között üti föl a fejét. Ez a válasz tetszik neki, eltűnődik rajta.

Ülök a fotelben, jóindulatú, okos keresztény fiú, és akaratomon kívül percről percre egyre jóindulatúbbá, okosabbá és keresztényebbé válok. Inkognitóban vagyok, kár tagadni. És mennék már a fenébe, ami azt illeti.

Ott a könyvem az asztalon, telis-tele anarchisztikus punk dalocskákkal. Nem hazudok neki, és nem játszom szerepet, de onnan nézve, a könyv felől, amit ma este majd nyilván kézbe vesz, minden gesztusom hazugság.

Ne menjek még, ugyan már, csak most jöttem. Hozatott fagylaltot az ápolónővel, kinn van a fagyasztóban. Ő nehezen mozog, de ha megtenném, hogy behozom, elő vannak készítve a tányérkák és a kiskanalak is.

Esszük a fagylaltot, kérdezem, hogy halad-e a könyvével. Úgy két-három éve azt mondta, hogy már csak a befejezés és végső simítások vannak hátra, pár hónapnyi munka. Most azt feleli, hogy nehezen megy a dolog, a betegsége miatt gépelni sem tud már, és el kellene még utaz­nia kutatni Kalinyingrádba, a katonai levéltárba. Hümmögök, eszem a fagylaltot.

Eszébe jut valami. Megkér, hogy hozzam át a hálószobából a Pilinszky-összest, mert szeretne mutatni egy verset. Az ágya alacsony kórházi ágy, mellette infúziós állvány. Fél üveg sör. A könyvespolcán az új Ottlik és Dosztojevszkij-kiadások (a Bűn és bűnhődés új fordítására én hívtam fel a figyelmét annak idején), ott az Ottlik-veduta, és ott van Sári Laca könyve, A hattyú és a görény. (Ottlikra, azt hiszem, féltékeny volt, biztos ízléssel és jó szemű, vérbeli művészirigységgel. Fontosnak tartotta egy elutasító kiadói levél másolatával bizonyítani, hogy a Csirkejáték nem az Iskola a határon után született, az Ottlik-vedutát pedig valamiféle leleplezésként ünnepelte.)

Áthozom a Pilinszkyt, kikeresem a verset. Csak és kizárólag akkor tudja befejezni a regényét, ha ezt a verset képes lesz megérteni. Segítsek neki. A Nincs több az, a Szálkák kötetből.

Olvasni kezdi. Négyszemközt nem szavalt nekem senki sem verset gimnazista korom óta.

az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak s a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.

Ezek a szemek,
egyedűl eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.

Egyedűl
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedűl
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.

Ekkor még nem ismerem a Jancsó Piroska-sztorit, Szilárd pedig nem bocsátkozik magyarázatokba, valószínűleg úgy emlékszik, hogy már elmesélte. Arra kér, hogy fejtsem meg neki a verset. Elolvasom újra meg újra, végül makogok valamit. A bűn mint tapasztalat, a bűn mint megváltható állapot. Olyan hely, ahonnan az ember ráláthat a saját egzisztenciájára. De lehet, hogy csak most gondolom mindezt.

Sokadszorra végül tényleg útnak indulok. Késő délután van. Nagyon kedvesen búcsúzik tőlem. Milyen furcsa az élet, hogy ennyire későn fedez föl magának egy fontos embert. Nem kísér ki, nem nagyon tud mozogni, a járókeret mögül integet.

Nekem pedig eszembe se jut, hogy meghalhat.

Az életinterjú tervéről, hogy rendszeres időközönként visszajárjak, és hosszú beszélgetéseket készítsek vele, már a délután folyamán letettem. Úgy gondolom, hogy azért nyaranta, az augusztusi JAK-táborok idején majd minden évben átruccanok hozzá.

A könyvem ott marad az asztalon, dedikálva. Amint kézbe veszi, ismét más ember leszek a szemében.

A késő nyári délután kora estébe fordult Tapolcán, megnyúltak az árnyékok, de a magasban még ragyog a nap a háztetőkre. Amikor a következő év áprilisában utol­ér a halálhíre, épp betelik a telefonom névjegyzéke. Nem visz rá a lélek, hogy kitöröljem a számát, átteszem a SIM-kártyáról a telefon memóriájába.

Az esszé megírásának idején a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíj-támogatását élveztem.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges