Horváth Előd Benjámin

Nyomtatóbarát változat

Iacov ugrása
(Iacov Mereu, 1989–2009)

És létráján felmászott lassan,
a kamerák szerint elég
tudatmódosult állapotban,
és fenn a város és az ég

a márciusi hajnalért

gőzölgött, mint egy tányér lencse,
az angyal mondta, menj haza,
Iacov tekert és kinevette:
ezt szívd most el velem, cica,

a márciusi hajnalért,

mert engem várnak, de te, mégis,
mondd el, innen hova mész?,
az angyal erősködött untig,
Iacov elnyomta cigijét

a márciusi hajnalért,

már megbocsáss, de ennyi jó volt,
így szólt, s egy könnyedet vizelt,
alatta fölszisszent a város,
sok utca, élet, csendes kert

a márciusi hajnalért,

és nyitva hagyta már a sliccét,
felkészült szorongón a nap,
az angyal verekedni volt kész,
de Iacov megölelte csak

a márciusi hajnalért,

kiszíneződött szép ugrása
ahogy megtörte mind a fényt,
az angyal fortyogott utána,
s a március a révbe ért.

Míg összegyűl

Már nem az igazi, ahogy
szép gonoszul szemükbe nézel,
követed a mozdulatuk,
tekintetük lassan kíséred,
valamit mondasz, meghajolsz,
figyelsz a szájra, szemre, lábra,
és elhiszik, hogy mindent tudsz,
alkalmi tánc, sosincs hiába,
érzéki játék, testporok,
vulgáris mozdulatok csendje,
a bennünk alvó állatok
(beléd nyúlok. Remegjél össze),
a vad, vérengző szeretet,
szépséghibák sötét tökélye,
ahogy nem találnak helyet
egy ponton túl, csak a szemedbe
– sikerült, nem vagy már magad.
Inni akarsz csak ezer évet,
míg összegyűl, ami maradt
a lakásaikban belőled.

Kiszáradok

Ahogy játszott vele az ujjam
egy délutáni dohányzóban,
hogy remegése én vagyok,
csak ezen gondolkodtam éppen,
hogy mindig csiklójában éltem,
hogy nedvekben jó nagy vagyok,
a csónak orrában megállva,
készülve mindenféle harcra,
nyílnak előttem a habok,
hogy remegésem semmi álom,
és csendemet már nem találom,
hogy Minotaurusz vagyok,
hogy Ariadné is vagyok,
hogy Tézeusz is én vagyok...
majd pár nagy hullámot remegve
csiklója, ujjam és a teste,
szemében hűlő csillagok
egy délutáni dohányzóban,
és, mert újra hozzányúltam,
most várj, mondta, ilyen vagyok:
csak egy kell, s ki is száradok,
s az ujjamat szájamba vettem,
s azon gondolkodtam csendben,
hogy én vagyok kicsik-nagyok,
de nem kell sok, s kiszáradok,
kiszáradok, kiszáradok.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges