Skip to main content

Versek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Iacov ugrása
(Iacov Mereu, 1989–2009)

És létráján felmászott lassan,
a kamerák szerint elég
tudatmódosult állapotban,
és fenn a város és az ég

a márciusi hajnalért

gőzölgött, mint egy tányér lencse,
az angyal mondta, menj haza,
Iacov tekert és kinevette:
ezt szívd most el velem, cica,

a márciusi hajnalért,

mert engem várnak, de te, mégis,
mondd el, innen hova mész?,
az angyal erősködött untig,
Iacov elnyomta cigijét

a márciusi hajnalért,

már megbocsáss, de ennyi jó volt,
így szólt, s egy könnyedet vizelt,
alatta fölszisszent a város,
sok utca, élet, csendes kert

a márciusi hajnalért,

és nyitva hagyta már a sliccét,
felkészült szorongón a nap,
az angyal verekedni volt kész,
de Iacov megölelte csak

a márciusi hajnalért,

kiszíneződött szép ugrása
ahogy megtörte mind a fényt,
az angyal fortyogott utána,
s a március a révbe ért.

Míg összegyűl

Már nem az igazi, ahogy
szép gonoszul szemükbe nézel,
követed a mozdulatuk,
tekintetük lassan kíséred,
valamit mondasz, meghajolsz,
figyelsz a szájra, szemre, lábra,
és elhiszik, hogy mindent tudsz,
alkalmi tánc, sosincs hiába,
érzéki játék, testporok,
vulgáris mozdulatok csendje,
a bennünk alvó állatok
(beléd nyúlok. Remegjél össze),
a vad, vérengző szeretet,
szépséghibák sötét tökélye,
ahogy nem találnak helyet
egy ponton túl, csak a szemedbe
– sikerült, nem vagy már magad.
Inni akarsz csak ezer évet,
míg összegyűl, ami maradt
a lakásaikban belőled.

Kiszáradok

Ahogy játszott vele az ujjam
egy délutáni dohányzóban,
hogy remegése én vagyok,
csak ezen gondolkodtam éppen,
hogy mindig csiklójában éltem,
hogy nedvekben jó nagy vagyok,
a csónak orrában megállva,
készülve mindenféle harcra,
nyílnak előttem a habok,
hogy remegésem semmi álom,
és csendemet már nem találom,
hogy Minotaurusz vagyok,
hogy Ariadné is vagyok,
hogy Tézeusz is én vagyok...
majd pár nagy hullámot remegve
csiklója, ujjam és a teste,
szemében hűlő csillagok
egy délutáni dohányzóban,
és, mert újra hozzányúltam,
most várj, mondta, ilyen vagyok:
csak egy kell, s ki is száradok,
s az ujjamat szájamba vettem,
s azon gondolkodtam csendben,
hogy én vagyok kicsik-nagyok,
de nem kell sok, s kiszáradok,
kiszáradok, kiszáradok.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon