Tófalvi Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Molnár Dénes marosvásárhelyi grafikusművészt egy több mint húsz éve hatályos törvény alapján véglegesen megfosztották tanári állásától s véglegesen kizárták Románia összes iskolájából. A marosvásárhelyi rajztanár munkaszerződését felbontó határozat indoklásában nemzet- és országárulónak kijáró bűnlajstrom szerepel: „az 1990. szeptember 26-án tartott rajzóra keretében szabotálta a román oktatást, nem tartotta be a tantervet, megrágalmazta a román államot és népet, annak kultúráját és több ezer éves történelmét.” Persze a tanfelügyelők által összehordott vádak nemcsak holmi kicsapatásra lettek volna elegendőek, hanem alkalmasint akár arra is, hogy életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtsák az elkövetőt.

A Molnár Dénes elleni hadjárat kiagyalói mindenesetre a vádlott meghallgatása nélkül nagy hirtelenjében összefércelték a vádiratot, miközben összehangolt akciót indítottak ellene a sajtóban is. A Tanügyi és Tudományügyi Minisztérium is felülmúlta önmagát, legalábbis gyorsaságban: ugyanazon a napon, amikor a kivizsgáló bizottság összeült, váltott lovakkal menesztette leiratát a Maros megyei tanfelügyelőségre, kemény megleckéztetést kérve Molnár Dénes fejére. Tér és idő korlátain áthágva indult be a Vatra hadigépezete is.

Mit tehet ebben a helyzetben a „vádlott”, aki mellesleg a Román Képzőművészeti Szövetség tagja, grafikáit, karikatúráit nemzetközi díjakkal jutalmazták? Beperelje rágalmazóit? Hisz egyelőre még azt sem tudni, történt-e bűnügy egyáltalán? Az ügyészség még csak most ült össze annak vizsgálatára, hogyan is zajlott az az ominózus óra 1990. szeptember 26-án. És a valódi történteket tulajdonképpen csak most mondja el először a nemzetgyalázással vádolt Molnár Dániel a Beszélőt tudósító marosvásárhelyi újságírónak.

– Szeptember 26-án az órarend szellemében délután két órakor bementem a IX. G osztályba, amely kizárólag moldáviai, besszarábiai, dél-ukrajnai román anyanyelvű gyerekek most formálódó közössége. A gyerekek fele később érkezett, hiszen éppen ebédeltek. A programnak megfelelően igyekeztem minél meghittebb kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel. Tizenkét évi tanárkodásom idején az első órát mindig azzal kezdtem, hogy felírtam a nevemet a táblára. Ám mivel a gyerekek egyenként szállingóztak be az osztályba, arra kértem, mutatkozzanak be, beszéljenek saját magukról, szülőföldjükről. Háromféle dialektusban beszéltek, így időbe tellett, amíg megismerkedtünk. Csak azután írtam fel a nevemet a táblára. Nagyon csodálkoztak, amikor meglátták az ékezeteket is. Azonnal a név felől érdeklődtek. Elmagyaráztam, hogy én magyar anyanyelvű vagyok. Ezt követően megemlítettem, hogy Stefan cel Mare – Moldva híres, 1457–1504 között uralkodó fejedelme – hadseregében nagyon sok székely harcolt a törökök ellen. Ugyanúgy Vitéz Mihály idejében is. Azt is elmondtam, hogy a legnagyobb román költő, Mihai Eminescu verseit már megjelenésük idején lefordították magyarra. Majd megmutattam a térképen, hogy a Maros megyei Vadasdon születtem, s megemlítettem, hogy a Kis-Küküllő felső folyásánál magyarok is laknak. Beszéltem a lányomról, aki ugyancsak kilencedikes, s aki egyformán jól beszéli a német, a magyar és a román nyelvet, hisz a feleségem egy Brassó mellőli szász faluból származik.

Kitűnő hangulatban, jókedvűen váltunk el. Ma is a fülembe cseng a búcsúszó: „la revedere” (viszontlátásra). Akkor még nem tudtam, hogy az a félóra valójában a tanári közösségből való végleges eltávolításomat jelenti. A következő héten az iskola igazgatója már jelezte, hogy abban az osztályban nem én fogom a rajzot tanítani. 1990. október 4-én a Maros megyei prefektushelyettes sajtótájékoztatót tartott, amelyen már az is elhangzott, hogy én gyaláztam a román nemzetet, annak több évezredes történetét és kultúráját. Ugyanakkor felkeresett a helyi román nyelvű lap, a Cuvintul Liber szerkesztője, aki a Securitate stílusában vallomást akart tőlem kicsikarni: én azt állítottam a moldáviai gyerekeknek, hogy Erdély Magyarországhoz tartozik, hogy Magyarországnak birtokai vannak Csehszlovákiában, Jugoszláviában, sőt – a lapban már így jelent meg! – Bulgáriában is. Mindenáron azt szerette volna elérni, hogy engem az RMDSZ – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – küldött, hogy fondorlatosan megmételyezzem, megfertőzzem a moldáviai gyerekek lelkét.

Az egésznek az a furcsa fintora, hogy nem vagyok tagja az RMDSZ-nek. Amikor megtagadtam a nyilatkozat elkészítését, az újságíró megjegyezte: a gyerekek „szerint” rosszabb vagyok, mint egy gagauc.

Hiába tiltakoztak nemcsak a magyar, hanem a román osztályok tanulói közül is nagyon sokan, 1990. december 3-án az iskola titkárnője átnyújtotta a megyei tanfelügyelőség végzését, miszerint kisepertek nemcsak az iskolából, hanem a tanügyből is. Ezáltal ideig-óráig osztályfőnök nélkül maradt az óvónőképző osztály, s ami a legfájdalmasabb, belekevertek valóban ártatlan, kiskorú gyerekeket egy ilyen, minősíthetetlen ügybe. A törvények szerint minden munkajogi viszony megszüntetésénél el kell végezni a szükséges kivizsgálást. Engem senki – az újságírón kívül! – meg sem kérdezett, egyszerűen a kezembe nyomták a kirúgásomat szentesítő végzést.

Természetesen nagyon jól tudom, hogy a „műfelháborodás” gyökerei a karikatúrákból eredeztethetők. Nem is késett a vádaskodás: felforgató tevékenységet folytatok! Azonnal válaszoltam – természetesen ironikus hangnemben – a tenyérből olvasott gyalázkodásra. Azóta – 1990. júliusától! – nem jelent meg karikatúrám! - A nyomda azzal utasítja vissza: nincs cink. Természetesen a szélsőséges román lapok számára bármilyen mennyiségben van. A cenzúrának ezt az újabb, sajátos változatát tehát cink- és papírhiánynak nevezik.

A morbid ötlet kiagyalói ezúttal nagyon melléfogtak: nem tudnak megfélemlíteni! Horribile dictu: a humorérzékemet sem veszítettem el. Most szervezem a XIV. marosvásárhelyi humorszalont. Ezúttal más országokból is meghívunk karikaturistákat. A grafika, a fametszés nem csupán végső menedékem, hanem a magunk keresésének egyik fogódzója is. Rövidesen elkészül az erdélyi műemlék templomok, várak, a beavatottak által is kevésbé ismert „Panteonja”. Megszállottként járom a falvakat, a rejtőzködő tanyabokrokat. Végre csak a művészetnek élhetek.

• Kultúra