Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

Egyszer régen azt mondtad, hogy saját költészeted fontos elemének tekinted annak belátását, hogy a József Attila-i út nem folytatható.

Méghozzá rögtön az első kötetem utáni első interjúban mondtam ezt. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy József Attila, függetlenül attól, hogy jó néhány verse tartalmi értelemben forradalminak tekinthető, élete vége felé már inkább egy konzervatív humanista, ha úgy tetszik, polgári álláspontot képvisel. Ez a költészet valaminek a betetőzése, egyfajta marxista lezárása. Nem véletlen, hogy 1937-ben Arany Jánoshoz szól egyik rövidebb verse.

Ha jól értem, arról van szó, hogy poétikai értelemben gondolod folytathatatlannak azt, amit ő csinált. Beteljesedett vele egy költői minta?

Pontosan. Mindannyian ismerjük azt a Horváth Márton-i képletet, ahol Petőfi, Ady és József Attila jelentik a magyar líra fő vonalát. Nos, ha már mindenáron vonulat kell, éppenséggel el tudnék képzelni egy Arany, Babits, József Attila vonulatot is. Az érett József Attila közelebb áll Arany és Babits meditatív, szemlélődő politizálásához, mint Petőfi vagy Ady aktivizmusához.

Babitscsal és Arannyal kapcsolatban nemigen szokták emlegetni a politikai tartalmat vagy kontextust. A meditatív költészet alatt azt szokás érteni, hogy nem politizál. Miben látod Babits és Arany politikumát, még ha az – ahogy mondtad – meditatív is?

Babitsnak volt néhány vállaltan és nyíltan politizáló periódusa, elsősorban a pacifizmusa. De Babits máskor is gyakran reflektált nyilvánvalóan politikai kérdésekre. Ami pedig Aranyt illeti? Hát ne vicceljünk! A walesi bárdok olyannyira aktuálpolitikai vers, hogy én inkább nyílt provokációnak nevezném. Vagy említhetném a Rendületlenül című versét. Azután ott van a Hídavatás: akárhogy is vesszük, ez a kibontakozó kapitalizmus valamilyen reflexiója vagy kritikája. Tehát egyáltalán nem igaz, hogy Arany ne reflektált volna a kor társadalmi-politikai változásaira. De abban az értelemben Arany nem volt politikus, ahogyan Petőfi. Hiányzott belőle az aktivizmus, a mozgósító szándék, a propagandaelem.

Ez azért érdekes, mert a politikai költészetet nagyjából mindenki egyfajta aktivizmussal szokta azonosítani, és ennek megfelelően a politika tartományát eleve nagyon szűkre szokták szabni. Babits volt egy egész generáció számára az apolitikus költészet példája, és emlékszem, amikor a hetvenes években egyetemista körökben dúlt a „Babits vagy József Attila” vita. Ez volt a természetes fölállás…

Babits maga is hozzájárult ehhez. A Jónás könyvében saját magát állítja be a közélettől elforduló, apolitikus személyiségnek. Pedig ott vannak a nagy pacifista versei, a Rákospalota, 1912, ami kifejezetten anarchista forradalmi vers: „Minden mindegy, hányódjon fel a tengerek alja / Minden mindegy, már jöjjön a forradalom.”

Mivel magyarázható a politika és a líra összeférhetetlenségéről szóló közkeletű meggyőződés?

Azt hiszem, ez visszamegy oda, hogy a Kádár-rendszer ún. közéleti költészetét senkinek sem volt kedve művelni.

Másfelől a finnyás elzárkózás a politikától sokszor egy nagyon rossz költészet nevében és védelmében lép föl, miközben igazságtalanul felejtésre ítélnek nagy verseket és költőket, mert azok úgymond politizálnak. József Attilához visszatérve: nem úgy látod, hogy jó ideje eluralgott egy nagy József Attila-felejtés?

Ami nemcsak József Attilára terjed ki, hanem szerintem Adyra is.

Babitsra is?

Őrá is. Pontosabban a magyar költészet egy egész tradíciójára: Kölcseyre és Vörösmartyra, Berzsenyire és Petőfire.

A furcsa az, hogy nem lázadó fiatalok tagadják meg József Attilát, Babitsot, vagy Kölcseyt, hanem számukra egyáltalán nem is léteznek ezek a nevek. Egyszerűen irrelevánsak. Vagyis nem a hagyomány leváltásáról van szó, hanem a figyelmen kívül hagyásáról, nem?

Pedig Pilinszkyt nehéz megérteni vagy akár el is képzelni József Attila nélkül. Pilinszky még erősen biográfikus költő. Magyarországon elég fontos a költői élet, sokkal fontosabb, mint az európai lírában. Itt valahogy az olvasó szereti odaképzelni a versek mögé az eleven figurát, az elátkozott vagy lázadó személyiséget, a drámai élettörténetet.

Hosszú ideig ennek a mintája valóban József Attila volt. Az összes biográfiai elemmel rendelkezett, vagy ha nem rendelkezett, akkor utólag megcsinálták ezeket…

Szerintem már József Attila elkezdte saját proletármítoszának felépítését. Ha Ady a magyar volt, az autentikus, a par excellence magyar, akkor József Attila volt a par excellence proletár. Ebben az a vicces, hogy József Attila inkább csak reprezentálta a proletárságot. Kétséges, hogy ő maga az volt-e. Ilyen alapon én is mondhatom magamról, hogy proletár vagyok, mert dolgoztam öt évet egy zöldségboltban eladóként. De proletárnak lenni, gondolom, azt jelenti, hogy az ember előre tudja, hogy az egész élete ezzel fog telni.

A Hazám viszont mintha leszámolna ezzel a mítosszal. A vers annak a tudatosítása, hogy a vers címzettje nem figyel ránk, kiszállt abból a buliból, ami ezt a költészetet mozgatja. Hogy ez a proletariátus nem viselkedik úgy, ahogy ez a mítosz előírja neki. József Attila megrója a proletárt, amiért az nem akar proletár lenni…

Nemcsak a proletárt, hanem a parasztot is megrója. Ahelyett hogy a forradalmi programnak megfelelően csinálnák a forradalmat, csak úgy élni akarnak. „Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia.” Ha ezt összehasonlítjuk a Majd emlékezni jó lesz című 1935-ös verssel, akkor feltűnő, hogy akkor még teljesen a marxi rendszeren belül mozog: „De majd fölállok s zúgom nemsokára / adjátok meg a munka örömét, / adjatok kedvet, nékem nem elég / a munkabér, a munkaerő ára!” Ez a klasszikus marxi munkaérték-elmélet fölmondása, amit megfejel a következő versszak történelmi determinizmusa: „Én nem csalódom – minden szervem óra, / mely csillagokhoz igazítva jár.” Nemcsak leírja a kapitalizmust, amely leírás ölég lapos köztünk szólva, hanem biztos a forradalom eljövetelében. Később, ahogy 1936–37-ben József Attila Illyés köréhez, majd a szociáldemokratákhoz közeledik, a forradalmi lendület alábbhagy. A Hazámban megmarad a bérharc: „A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.” A bért még ki kell csikarni, a tőkés olyan bácsi, aki nem adja, de már teljesen hiányzik a versből a forradalmi eszkatológia. Valószínűleg József Attila belátta, hogy itt olyasmi, hogy forradalmi munkásosztály, nincs.

Ez azért érdekes, mert a Hazámat a hivatalos ünnepi program részeként ismerhette meg az ember, mint gyújtó hatású forradalmi művet. Az előző beszélgetésünkre visszautalva, a Nemzeti dal az optimális időpontban megírt mozgósító politikai vers. Ez pedig annak a tökéletes ellentéte…

Ugyanakkor pontosan működik József Attila politikai érzéke, hiszen a vers 1937-ben látnokian aktuális: „Adj magyarságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat.” Ez üzenet a Hóman Bálint-féle kurzusnak, és ráadásul egy prófétai látomás a háború előtti Magyarországról. Talán túl korai is, ezért sem vette senki komolyan.

Visszatérve arra, amit a szociáldemokrata politikai környezetről mondtál, valóban észrevehető, hogy a forradalmi osztályharc doktrínája ebben a versben szegény– gazdag ellentétté lágyul. Mintha a fő kérdés immáron az alku lenne, a társadalmi béke érdekében valami igazságosabb elosztás, amiért cserébe a „fortélyos félelem” fölszámolását ígéri. Nem éppen forradalmi gondolat, finoman szólva.

Nem, különösen, ha a végét nézzük: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad – / édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” Ez minden, a kétségbeesett magány kiáltása, könyörgés, csak éppen nem forradalmi düh. Azt azért feltételekhez köti, hogy mikor is lenne hazája hűséges fia. József Attilára egész életében jellemző volt ez a mórikáló önsajnálat, mintha az édes haza a mamája lenne…

A mórikálás a legjobb szó, azt hiszem, amiben benne van a függés és oltalom együttes vágya, ami a hazának a lényege: az oltalomért cserébe vállalom a függést. Ha már a mamáról van szó, menjünk vissza a vers elejére. Az első szonettben van egy metafizikai oppozíció, és ez azért nem érdektelen, mert József Attilát sokszor metafizikai allúziók felfedésével szokták mentegetni. Itt lehet látni, hogy hol van ebben igazság, és hol csúszik félre József Attila efféle „heideggeri” értelmezése. E szakaszban a közösség, mármint a nemzeti nyomor a részeg, tőrbe csaló anyatermészet férfitársaként él, vagyis a közösség és a természet ellentéteként jelenik meg. A nyomor oka az ösztönlét, amelyből az elnyomorítottak képtelenek kitörni, ugyanakkor ez a közösség is nyomorító természetként uralkodik az egyén fölött. Nem eldönthető, hogy a természet fogalma megkettőződik egy anyára és egy nemzetre, és nem tudni, hogy a nemzet része-e a természetnek, vagy szemben áll vele. Ebben a pillanatban belekerültünk egy nagy metafizikai fogalmi hálóba – természet, civilizáció, természet, nemzet –, és itt jön az elemzési trükk: mintha József Attila szociális vagy politikai mondanivalója voltaképpen csak illusztrálná ezeket a metafizikai összefüggéseket. Én viszont úgy látom, hogy a dolog fordítva működik: mindig a politikai vagy szociális képzelet írja fölül ezt a metafizikát. Az anyáról és az anyatermészetről mindig olyan szépeket szoktunk gondolni. De itt mit olvasok az anyáról? Hogy részeg, ölbe csal. Nem éppen eszményi mama. De a papa, a nemzet sem az…

A lumpen család…

Nem is véletlenül hoztam szóba. Szóval az anyatermészetről ritkán szokták gondolni, hogy részeges kurva. De ami érdekes, hogy kínálkozik egy keret, a természet és a nemzet viszonya, majd a természet is felülíródik.

Ez olyan költői képzeletről árulkodik, amely nem engedi magát fogalmilag rögzíteni, miközben állandóan előhívja a fogalmi rögzítés kényszerét. Úgy néz ki, mintha értené a dolgot, aztán mond valami nagy butaságot, majd kiderül, hogy a nagy butaság mögött egy nagyon személyes és nagyon konkrét tapasztalat húzódik meg, az anyjához való viszonya, ami a mögötte lévő fogalmi háló fölébe kerekedik. Ha meg akarjuk kérdezni, hogy József Attilánál mi a nemzet, mi a közösség, akkor az nem más, mint a nyomor. Ez egészen nyilvánvaló abból a döbbenetesen túlbonyolított mondatból, ami az első szonett utolsó kilenc (tizennégyből kilenc!) sorát tölti ki. Ebből a nyomorból származik, táplálkozik „eszméletem, nyelvem…”

Ez pedig valami wittgensteini beütésre utal: a nyelv határoz meg engem, ez mindannak a háttere, amit csinálok…

De itt nem általában a nyelvről van szó. Sokkal súlyosabbat állít. Az Eszmélet című versből világos, hogy az eszmélet nem más, mint a társadalom egészére való reflexió. Tehát nem egyszerűen nyelv, hanem annak nagyon határozott, politikailag elszánt leszűkítése: ez a nyomor nyelve. A nyelv pocsék helyzete a közösség nyomorult állapotának megjelenítője, és ez az, ami a gondolataimat, költői mivoltomat körbefonja és behatárolja. Ebből nem lehet, de nem is szabad kilépni, mert az hazugság és árulás lenne.

De kinek beszél? Kikhez szól ez a vers? Mert ahogy az előbb is mondtuk, a proletariátus kivonul a történetfilozófiából, ugyanakkor a közösség a proletárköltő közössége is…

A második szonettben megjelenik, bár csak mint vízió, a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete. Utaltam rá, hogy 1937-ben József Attilát már erősen a szociáldemokrata pátosz befolyásolja. A dolgozó nép okos gyülekezete, ez az a szociáldemokrata vízió, amelyben ott van a kisember, hivatalnok, iparos, kiskereskedő és persze a szakmunkás. És benne van a szociáldemokrata értelmiség, és persze saját maga, József Attila, aki az ő apostoluk. Ebben az időben szociáldemokrata körökben tartott előadásokat és felolvasásokat. József Attila eszményi olvasója a művelt és öntudatos, józan és okos munkásember, aki tudja, mi a tét, de tud a moszkvai disznóságokról is.

Ha jobban megnézzük, a vers lényegében nem más, mint a korabeli baloldali publicisztika vesszőparipáinak szinte teljes körképe. A magyar költészet romantikus periódusában egyszer már kijelölték, hogy melyik az a téma, amelyik versbe való. Azután jött a költészet második hulláma, benne Babits is, amely rehabilitálta a köznapi szavakat és politikai fogalmakat, mint a költészet legitim anyagát. Viszont ha ezt a verset megfosztjuk a tördeléstől, akkor lényegében egy publicisztikai írást kapunk. A témák drasztikusan nem költőiek…

Igen, például amikor felveti, hogy miért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart. Ha eltekintünk a „gyámolít” poétikai értékétől, voltaképpen a protekcionista gazdaságpolitika követeléséről van szó, méghozzá amolyan populista aurával: hazai termék, hazai munkaerő!

Lesz-e belőle poézis? És ha igen, mitől?

Szerintem pont attól, hogy nem a gyáripar támogatásáról van szó, hanem arról, hogy gyámolítsák. A munkás érdekében és védelmében. Nem hidegen kongó gazdaságpolitikai textus, hanem ebbe a közegbe bekerül egy szó, amely szennyezi és megakasztja a száraz nyelvi ügymenetet. Egyszóval fölemeli, átstilizálja és morális szintre emeli az egészet, amit egy alliterációval is megerősít. Ettől poézis. Nekem is sokszor a szememre vetették, hogy a politikai jellegű életanyag egyáltalán nem ültethető át a költészetbe. Itt szépen bebizonyosodik, hogy a legszárazabb gazdaságpolitikai szöveg is lehet költői.

Nagyon különös viszont, hogy a versszak azzal kezdődik: az ország „nem kérdi, mivégre engedik gyűlni a bajt”. Kettős problémáról van szó: van egy program, ami jó lenne, jól járnának vele, ugyanakkor az országot ez nem érdekli. Az értelem, a belátás hiánya a legerősebb tapasztalata. Az, hogy az emberi életből kiürült az érdek tudata…

Ekkortájt írja azt a cikket, amelynek témája, hogy nem érti, hogyan lesz egy nyolcvanmilliós ország legfőbb problémája a fajtisztaság. Itt ugyanez a csodálkozás érezhető. Miért nem érdekli az országot mindez? Ez az Ős patkány fő kérdése is.

Az a bizonyos passzus a dolgozó nép okos gyülekezetéről, amit a szocializmus emblematikus leírásaként értelmeztek, szintén azt veti föl, hogy miért is kellene ennek utópikus víziónak lennie. Ez egy program, amire lehetne törekedni, van normális és valóságos értelme, mégsem törekednek rá az emberek. Ilyen mély szkepszist és szomorúságot ritkán tapasztaltam…

Pedig ami megjelenik, az egy teljesen földhözragadt és köznapi értelemben is megfogható program. A harmadik szonettet a titkos szavazás bevezetéséről, hogy ne csak gazdaságpolitikai témát említsünk, például nyugodtan ki lehetett volna adni a parlament alkotmányügyi bizottságának. Mégsem érdekel senkit, pedig milyen magától értetődő. Egyébként az, akiről itt szó van, Veress Péter.

Valóban?

Veress Pétert verték össze Balmazújvárosban a csendőrök. De itt is látható, hogy miközben egy száraz alkotmányjogi kérdésről ír, a világ és a politikum viszonya elképesztő szépségű metaforában jelenik meg: „Cicáznak a szép csendőrtollak, / mosolyognak és szavatolnak, / megírják, ki lesz a követ.” A múltkor a televízióban ezt úgy hallottam idézni, hogy az milyen szép lehetett. Amikor azok a tollak játszi módon cicáztak a napfényben. Ahogyan a költő is írta – tette hozzá a riportalany, valami nyugdíjas csendőr. Biztos volt benne valami hátborzongatóan szép. A motívum, az „erőszak bűvölete” a második szonett végén is fölbukkan.

A második szonett végén ott van ez, hogy „szép fajunk”. Ne feledjük, 1937-et írunk! Ha nem véletlen szóválasztás, és bizonyára nem az, akkor ezt hogyan értsük? Ez annak a jele, hogy kísérletet tesz a teljes politikai nyelvet bevonására?

József Attilánál kétségkívül van egy ilyen törekvés, de nem 1937-ben. Ez fogalmilag annyira kényes, bár meg kell hagyni, nagyon szépen hangzik. Lehet, hogy pusztán esztétikai kényszer szülte. Az egész versben van valami kosztolányis, túlburjánzó, könnyed virtuozitás, a komor téma ellenére. Sőt talán éppen azért. A jelző könnyedén megemeli, légiessé teszi ezt a súlyos, fullasztó szót: „szép fajunk”. De József Attila nyilvánvalóan nem gondolhatott a magyar fajra. Azt hiszem, az emberi fajt értette rajta. Hogy pusztul az emberiség. Nézd meg az utolsó szonettet: „...adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak.”

De mindezt az „édes Hazámtól” kéri. És utána ott van, „hogy mi ne legyünk német gyarmat…”

Ez nyilvánvalóan amolyan petőfis fordulat. Egyszerre univerzalisztikus, értendő az egész emberiségre, és azon belül a magyarságra. Fontos a sorrend. Nem a magyar faj speciális méltóságáról van szó, hanem általában az emberi méltóságról. És csak azon belül, méltó emberekként lehetünk méltó magyarok is. És itt persze fontos a függetlenség, hogy ne legyünk német gyarmat. Ahogy ezt Petőfi is gondolta. Aki a magyart bántja, az az emberiséget bántja. Mint ahogy az a fordulat is múlt századi, reformkori gondolat, hogy ne legyünk magyarként számkivetve, hogy a hazánk valóban a Hazánk legyen. De az feltételekhez van kötve, hogy ez így lehessen.

Nem arról van szó, hogy a végső soron a haza az egyéni vágyak és költői ambíciók beteljesülése? Hogy ezt az emberséget az ő költészete teljesíti be?

Szerintem ezt másképp érti. A költő mint realista úgy véli, hogy akkor tud majd szépet és jót írni, ha megváltoznak a körülmények, ha a hazája, az országa megváltozik. És ez egyben a feltétele is annak, hogy szépet és jót írjon róla.

Magyarán az igazság fontosabb, mint a hazaszeretet?

A hazaszeretet nem egy eszményítetten elképzelt hazatartalomra vonatkozik. De ez mégsem adys mégis-morál. A „számkivetve” szóban ez benne rejlik. Akit száműztek, az nem térhet haza, legfeljebb lázadhat.

Számomra a legszebb három sor a harmadik szonett vége, egy nagyon sötét történelemkép: „Hisz »nyiltan« dönt, ki ezer éve, / magával kötve, mint a kéve, / sunyít vagy parancsot követ.” A sor is gyönyörű, de a történetfilozófiai tartalom elképesztően gazdag. Megpróbálja egyszerre megérteni, elítélni és ugyanakkor megbocsátani is azt, hogy a nép sunyít és parancsot követ.

A „magával kötve” ráadásul konkrét szociológiai tényre utal. Arra, hogy a csendőrséget a parasztfiúkból verbuválták.

Itt már nemhogy osztályharc nincs, de a nép mögül kiveszett a történelem, amire hivatkozhat: „Múltunk mind össze van torlódva / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az új világ.” Kiveszett a politikai célok mögül a történelem. Aminek az a rémületes következménye, hogy elvesztettük a képességünket arra, hogy befolyásolni tudjuk a jövőnket.

Úgy érzem, hogy itt ugyanakkor visszatér valamiféle eszkatologikus megváltástan. Ahogy Vörösmartynál: „egy ezredévnyi szenvedés kér éltet vagy halált.” Nem lehet másként, mint hogy ennyi kín egyszer majd világot vált valóra. József Attilánál fontos ez a föltorlódó történelem, a legjobb példa A Dunánál. És azért különösen fontos ez egy kései versben, mert a nemszeretem kommunista József Attiláról mindig gyorsan átugranak a kissé tébolyultnak beállított, egzisztencialista-neurózisos József Attilára, holott benne végig megvolt ez a patrióta pátosz és elkötelezettség.

Hogyan jellemeznéd azt a politikai utat, amelyet bejárt?

Hogy a legkézenfekvőbb zsargonban fejezzem ki magam, a doktriner forradalmártól gyorsan eljut a népfrontos politizálásig. Ez a váltás annak hatására következik be, hogy az átlagnál korábban ismeri fel azt, hogy a doktrinerség komoly veszély. Meglehetősen tudatosan válik osztályharcosból humanistává, amely ráadásul elég széles bázist kínál a fasiszta nyomulás ellen.

Mindenesetre a patriotizmus kontra internacionalizmus kevésbé volt kiélezett a két háború közötti magyar baloldalon, mint a háború után. A szociáldemokraták számára ez nem volt vízválasztó. József Attilának olyan természetesen jön a szájára a haza, hogy látszik, nincs harci tétje. Nincs benne az a kényszer, hogy szétzúzza ezt a politikai alapterminust…

Pedig már akkor is bőven volt népi–urbánus ellentét. De József Attila nagyon figyelt arra, hogy ne lehessen szembeállítani a munkásmozgalmat mint internacionalista mozgalmat a parasztság érdekeit és jogait védő népi mozgalommal. A vers maga is „népfrontos”, ráadásul az agrárügyet mint súlyosabb ügyet előbbre veszi, ami fontos gesztus a „proletárköltőtől”.

Mint szakmabeli szoktál arra gondolni, hogy ez nagy vers, de itt van egy rossz sor? Van ebben ilyen sor?

Rossz talán nincs, de van benne olyan, amikor fel lehet ismerni a költőt, amint az anyaggal küzd. Mondjuk előbb jutott eszébe a rím, mint a szöveg. Például a kába, Amerikába, évek, kéve. Ezek nem rosszak, de észre lehet venni a csalást.

Lebukik a költő, kiderül a mívesség, aminek rejtve kellene maradnia?

A költő tulajdonképp élvezkedik, ha úgy tetszik. Ezek a képek annyira artisztikusak. Az embernek az a gyanúja támad, hogy igazából élvezkedik azon, hogy itt mekkora nyomor van. Élvezi, hogy a nyomor olyan mély, hogy alkalmat ad ilyen képek megformálására.

Mi tartja össze ezt a tematikailag nagyon szerteágazó verset? Csak a szonettforma?

Amit meg is mond az elején: a nemzeti nyomor. Ez egy erről szóló tabló, amely sorra veszi az egyes színtereket. A második szonett általános helyzetkép a századról, a harmadik az agrárprobléma, a negyedik a kivándorlás, a népfogyatkozás, az ötödik a munkásosztály állapota és a hatodik meg a politikai elmaradottság. Mindezt keretbe zárja a felütés és a befejezés.

A versben el van bújtatva egy drámai szituáció. Az első és az utolsó szonettben is felbukkan a lélek, amivel mindenféle dolgok történnek: „nagy álmos dzsungel volt a lelkem”, amire a nemzeti nyomor rácsapott. Majd a hetesben: „és lelkem sikoltva megriad…”

Az első szonettben a személyességről van szó, a freudi pszichéről. A zárószonettben pedig a lélek inkább öntudatot jelent.

És ő van számkivetve?

Igen. Erre vonatkozik. Ez a homo politicus öntudata.

Szöget ütött bennem ez a sor: „s háltak az utcán.” Rögtön azután, hogy „nagy álmos dzsungel volt a lelkem”. Először nem tudtam, hogy ez kikre vonatkozik. Kik háltak az utcán? Vagy másról van szó? Nem lehetséges, hogy ez tudatos utalás Jung tanaira?

Annyira tudatos, hogy bennem még a nyomdahiba réme is fölmerült. De egy nyomdahiba nem tudna ilyen erőset produkálni. Mindenesetre, ahogy olvassa az ember, egy pillanatra megáll benne az ütő.

Szerintem is szándékos. „Az éjjel hazafelé mentem, …lágy melegben / tapsikoltak a jázminok…

Rettenetesen erős a szembeállítás. A népfront és a pszichoanalízis távolról összekapcsolódik. A nagyszerű sor, ami később szinte szállóige lett: „fortélyos félelem igazgat”. Mi ez, ha nem a tudatalatti szorongás a társadalom és a politika kontextusába átemelve. Ráadásul a bimbózó szociálpszichológia ekkor kezd divatossá válni. Gondoljunk Bibóra, a Német hisztériára, vagy arra a mondására, ami szintén szállóige lett: a demokrácia annyi, mint nem félni. Ezek valószínűleg összefüggnek.

De a félelem itt a forradalmi eszkatológia perspektívájáról való lemondást is jelenti. Ez a népfrontos program teljesen pragmatikus megfontolásokon nyugszik. A forradalom is olyasvalami, ami félelmet kelt, miközben ott a másik, már létező félelmetes jelenség, a fasizmus. Viszont nincs jövőkép. Mindössze arról van szó, hogy ezt meg kell úszni, aztán majd meglátjuk.

De benne van az is, hogy a nagy történelmi tervek mind illúziónak bizonyulnak, és helyette van ez a fortélyos félelem. Miért fortélyos? Azért, mert a cselekedetek magyarázatát, az okokat egyszerre lehet föllelni a racionális belátások és az irracionalitás világában. És ez a két világ mindig reménytelenül összekeveredik. Ez nem egyszerűen az ész csele.

A nép fia pedig kilábol a népből. Ez a kép búcsú a történetfilozófiától. Viszont népfront ide, megértés oda, alapvetően mégiscsak negatív mércéi vannak arra, hogy mi van, és minek miért nincs értelme. Nincsenek nagy tervek, amelyeket szembesíteni lehetne ezzel a világgal, és nincsenek meg azok sem, akikkel ezeket a terveket meg lehetne valósítani. Újra fölvetném azt a kérdést, hogy József Attila tulajdonképpen kinek írta ezt a verset. Rögtön a Hazám után van egy rövid verse, a Csak az olvassa kezdetű. Próbáltam végiggondolni, hogy milyennek kellene nekünk lenni ahhoz, hogy József Attilát olvassuk vagy olvashassuk, már a saját belső normái szerint. Egészen elképesztő, ami itt van: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz, / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, / mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend / s szívében néha elidőz / a tigris és a szelíd őz.”

Itt már talán kilép az elhagyott történetfilozófia romjai közül, ugyanakkor jelzi, hogy ennek a terhétől, a küldetéstudatból fakadó vágy és a valóságos lehetőségek ellentmondásától nem lehet szabadulni. A gyönyörű apokaliptikus hasonlat a tigris és őz együtteséről szerintem erről szól. Nincs belső béke, az ellentétes hajtóerők és vágyak eredője mégis a csend és a semmi.

Lehet azt mondani, hogy a Hazám utolsó szonettjében felszakadó sikoly azt jelzi, hogy ez az utolsó lehetséges vállalkozás? Hogy innen nincs tovább?

A vers megrázó víziója a kivándorlásról valószínűleg a belső történés látképe is. Innentől kezdve egyre rohamosabb ütemben vonul ki a világból. Lényegében megszűnik a külvilág, hacsak Flórát nem tekintjük annak. Szinte csak ő marad, már ha egyáltalán, ismerve az eseményeket, ő a külvilág részének tekinthető.

József Attilánál ténylegesen lezárul a dolog, nem írt még csak hasonlót sem élete hátralevő hónapjaiban. Ez a sikoly ennek a típusú politikai költészetnek a lezárása? Ez az, ami itt még mondható, és itt a vég?

Az utána következő vers fölfogható úgy is, mint afféle szerzői utasítás: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret.” Itt már egy teljesen magába forduló, elzárkózó személyiség elhárító gesztusát láthatjuk. És ebből az is nyilvánvaló, hogy egy másfajta beszélő az, aki a hazában és a hazáról beszél. Ehhez őt személyesen nem kell sem szeretni, sem ismerni. Ez az utolsó pillanat, amikor még részt vesz a honfitársai, polgártársai életében, innentől kezdve viszont, hogy úgy mondjam, teljesen kimutatkozik a társadalomból.

De ehhez nem kell megtagadni a hazát…

Ez nem a megtagadás deklaratív gesztusa. Az utolsó verseknek a kulcsa a Szabad ötletek jegyzékében, ahol azt mondja magáról, hogy ez az ember, pontosabban az ember semmi másra nem vágyik, csak sok szeretetre. Ez a lényeg, a többi csak frivol vagy tragikus játék.

Ha jól sejtem, akkor te is most elég érzékeny vagy erre a választóvonalra, ami ezeket a verseket és még a világot elválasztja egymástól?

Igen, csak hát azt hiszem, hogy a két korszak közötti különbségből adódóan más az én problémám és más József Attiláé. Ő meghalt, de a későbbi események, még a vízió is, amit előrevetít, mintha őt igazolták volna. Vagy be lehetett úgy állítani. De már Zelk Zoltánban is felvetődött a probléma, hogy mi lett volna József Attilával, hogyha szembesül a szocializmus valóságával.

És mi lett volna?

Nézd, azt tudjuk, hogy a szovjet valóságra hogyan reagált, pedig azért az mégis messzebb volt.

Nem lett volna belőle koszorús költő?

Gondolj bele, eleve azokkal került volna szembe, akik Moszkvából szabotálták az ő proletárköltői előmenetelét.

De minden politikai éleslátása ellenére rettenetesen sebezhető, becsapható volt, már csak azért is, mert óriási volt benne a szeretetvágy. Félek, hogy becsapták volna…

Hogy frappánsan válaszoljak, József Attilát biztos be lehetett volna csapni, de a Pártot nem lehetett volna becsapni soha.

Ezek az utolsó versek nem tagadják meg a politikai költeményeket. József Attila a legvadabb politikai költészetet csinálja, mégis mindig van bennük politikán túli, ami kontrollálja magát a politikát, amitől egyáltalán értelmes lesz az egész. Ez a valami pedig a szembenézés kötelezettsége. Hogy emberi sorsokról van szó, amikor a szövőlány cukros ételekről álmodik, és ezért felelősséget viselünk, nem mint politikusok, hanem mint emberek, mint költők…

Én azt gondolnám, hogy ez hitelesíti. Tehát miközben a politikai tartalmával vagy intenciójával már rég nem értek egyet, a gesztus, a kiállás, a toppantás még a maga infantilis idétlenségében is megkapó és hiteles. Azt hiszem, arról van szó, hogy a művészet kegyelméből a politika átlényegül. József Attila egyik tanulmányában azt fejtegeti, hogy a munkásosztály csak akkor léphet a történelem porondjára, hogyha képes művészileg megjeleníteni magát. Sőt hogy a proletariátust is csak formának látja. Ezen baromira felháborodtak az elvtársak, tökéletesen félreértették. Vagyis itt a lényeg a művészet, az esztétikum, a megformálás szépsége. A költészet. A művészi erő hihetetlen erővel sodor magával ebben a versben, és ez fontosabb, mint az aktuális, vezércikkszerű tartalom. Ezért is nem kellett volna megtagadnia semmit, már ha akarta volna egyáltalán.

A fönti beszélgetés Petri Györggyel készült sorozatunk második darabja – márciusi számunkban Petőfi Sándor Nemzeti daláról beszélgetett Kisbali Lászlóval.


A sorozatban a magyar és a világirodalom nagy politikai verseihez való viszonyáról vall Petri György.

• Kultúra