Nyomtatóbarát változat

Radnóti Sándor: A 24 éves író első kötete két részből áll. Az első rész címe Apokalipszis, most, és kilenc novellát, irodalmi szöveget tartalmaz. A második részben, amelynek a címe Kevab, Liza és a mágikus meggymag, nyolc történet olvasható, amelyeket összefűz a címben is szereplő két figura és ez a bizonyos meggymag, amelynek nagy jelentősége van a történetekben. A könyv címe Fél négy, és a hátsó borítót elolvasva azt is mindenki megtudhatja, miért, ott ugyanis az olvasó egy Heine-szöveget talál, amely arról beszél, hogy Königsbergben a polgárok annak idején Kanthoz igazították az órát, aki minden nap pont fél négykor indult sétálni. A címadás talán a pontosságigényre utal, de hát erről nyilván lesz még szó.

Bán Zoltán András: A kötet alcíme Séta tizenhét lépésben, és valóban tizenhét novella vagy tárca vagy nem is tudom, micsoda van a könyvben. A Séta is nyilván ugyanerre vonatkozik.

Németh Gábor: Azért is említést érdemel a borító, amelyen egy mutogatós bácsi, valamint szép számú szarvasmarhák találtatnak, mert a Magvető most már hosszabb ideje gyönyörű könyveket ad ki. Ez is szép könyv, ezzel azonban némi bajom támadt olvasás közben, mert valahogy másfajta igényeket ébreszt a könyv mint tárgy, mint amilyeneket maguk a szövegek. A kötetről egyébként azt gondolom, rögtön elébe menve a dolognak, hogy nagyon tipikusan első kötet. Pontosan azt csinálja, amit az első kötetek szoktak, megmutat valamiféle tehetséget, és nem is nagyon lehet ennél többet számon kérni rajta. Viszont a kötet mint tárgy valahogy annyira klasszicizálja az irodalmi formát, hogy ezáltal, legalábbis bennem, bizonyos ingerültséget kelt olvasás közben az az önkontrollhiány, ami a szövegeken másfelől megmutatkozik. Annyiféle szépség van, ennek a zabolátlanságnak is lehetne formája a tipográfiában.

Angyalosi Gergely: Ezek szerint, ha jól értelek, mi, olvasók lennénk a szarvasmarhák, és az első kötetes szerző megmutatja, amit meg tud mutatni. Nos, van ebben valami, aláírom, hogy van némi feszültség a kötet külső megjelenése és a szövegek zabolátlansága között. Én azonban nemcsak a zabolátlanságot éreztem, hanem például a mondatok szintjén rendkívüli érettséget is. A stílusban ugyanis nincs semmi zabolátlanság, semmi formabontás, a szerzőt sokkal inkább a szintaxis abszolút tisztelete jellemzi, és azt kell hogy mondjam, nagyon jó a dikciója. A zabolátlanság inkább a fantasztikum és a realitás időnként énszerintem is minden rendszert nélkülöző váratlan váltogatásában, keverésében, vegyítésében jelentkezik, amiben ugyanakkor nagyon sok a szellemes és tehetségről árulkodó vonás, de valóban nem mindenhol tudtam megfejteni, és nem tudtam mindenhol átérezni a dolog jogosultságát.

R. S.: Ritkán fordul elő, hogy az első kötetes szerző könyvében az első írás mindjárt ars poetica legyen. Itt erről van szó. Az Egy nő azonosítása elmondja, hogyan képzeli el az írást Cserna-Szabó. Ezt is bizonyos könnyedséggel veti papírra, és nem érzi azt, amit az írók általában érezni szoktak, hogy kötné őt az, amit már leírt, hanem ezzel a – mint mondjátok – zabolátlansággal, szabadsággal állandóan kész arra, hogy átrendezze a koordinátákat, megváltoztassa a helyzeteket, kiforgassa magából a szereplőt. Az Egy nő azonosítása egy könyvtári délutánnal kezdődik, ahol az üres papíron hirtelen megjelenik egy női név, lassan testet ölt, történet kerekedik hozzá, de bármelyik pillanatban megváltozhat a történet, és visszamenőleg is mindent megváltoztathat. Ez a nagyon szellemes és tulajdonképpen mesterinek mondható indítás lényegében az író kritikus viszonyát is tükrözi a saját könyvéhez.

B. Z. A.: Azt hiszem, Cserna-Szabó istene pillanatnyilag – ne felejtsük el, hogy nagyon fiatal emberről van szó – az ötlet. Az előbb említett novella is egyetlen ötletre épül. Nem túl eredeti ötlet, de nagyon szépen megcsinálja, valóban. És nagyon röviden, ezt külön hangsúlyoznám, az egész három vagy négy oldal. Ebben a pillanatban, nekem úgy tűnik, a szerző a kis lélegzetű dolgokban van igazán otthon. Ebben az első írásban még valahogy ellenőrzése alatt tartja az ötletet és önmagát is. Szemben, mondjuk, az utolsóval, ezzel a kisregénnyé növő, teljesen parttalan történettel, amelyben viszont, ahogy Gergely mondta, a manuális érzéket lehet nagyon dicsérni. Jók a jelzői, jó a ritmusérzéke és számtalan pozitív dolgot lehetne még említeni, ami a jó prózaírás alapja.

R. S.: Jó a szövegrontása, mert nagyon sokszor rontja a szöveget.

B. Z. A.: Igen, és nagyon ügyesen elegyíti a különböző stílusokat, hiszen ezek a szövegek különböző stílusparódiák tulajdonképpen. De azt hiszem, hogy az ötlet sokszor önállósul, egyszóval Cserna-Szabó olykor valahogy nem tartja igazán a kezében az anyagot.

R. S.: Jó lenne megnézni, mi is tulajdonképpen ez az anyag. Két elemet látok, ami lényegében keretet ad a könyvnek. Az egyik az apokalipszis, nemcsak azért, mert van egy Apokalipszis, most című ciklus, és abban egy Apokalipszis, most című novella, hanem mert az egész kötetben az látható, hogy az írót leginkább az apokaliptika érdekli. A Kevab, Liza és a mágikus meggymag is arra fut ki az utolsó történetben, hogy a gasztroguru döbbenetes erejű bejelentést tesz, nevezetesen azt, hogy ma vége a világnak. Ez tehát az egyik elem, a másik pedig az angyalmotívum, ami állandóan ott lebeg a különböző novellák között, és igen nagy a jelentősége az író számára.

B. Z. A.: És van még egy dolog, amire kreáltam egy kategóriát, mégpedig azt, hogy „exkrementális kisrealizmus”. Mire gondolok? Nos elsősorban arra, hogy a testnedvek igen nagy szerepet játszanak a könyvben, ha szabad így mondani. Egyszerűen ömlik az ondó, ömlik a vizelet, és bizony árad a szar is, ezt kell hogy mondjam. Megkövetem az olvasókat, de tény, hogy az egyik, egyébként kimondottan szellemes novella hőse nagyon súlyos hasmenéssel küzd, és ennek bizony megvannak a maga következményei.

A. G.: Ami, hogy úgy mondjam, nyomot hagy a szövegen.

N. G.: Most már lassan időszerű volna írni egy szellenettörténeti megközelítést a legújabb magyar irodalomhoz, hiszen meglehetősen erős ez a motívum. Szívem szerint még radikálisabban fogalmaznék. A szerző meglehetős infantilizmussal használja a képzeletét. Azt értem ezen, hogy…

B. Z. A.: …inkább talán kamaszosan…

N. G.: …hogy kontrollálatlan ez a világ. Láthatóan olyan emberről van szó, aki hihetetlen könnyedséggel és meglehetősen szellemesen sziporkáztatja az ötleteket, és a stílusa is eredeti annyiban, amennyiben nyersebb a mostanában szokásosnál. Inkább a szerkesztésben, a szerkezetek felépítésében, a válogatásban érhető tetten az a fajta zabolátlanság, ami nem erénye a könyvnek, szemben a Gergely által említett zabolátlansággal, ami viszont igen.

A. G.: Szeretnék ahhoz csatlakozni, amit Sándor mondott az előbb. Én ezt az apokaliptikus motívumot kibővíteném egy általános, mondjuk világképi problematikává, nevezetesen, hogy ez az író, aki itt megszólal, jellegzetesen istenkereső figura. Nem tudom, hogy Cserna-Szabó maga miféle, őt nem ismerem, de az, aki ezekben a novellákban megszólal, nagyon általánosan fogalmazva legfőképpen azzal küzd, hogy van-e valamilyen rend a világban. Egyszerre kísérti meg a metafizikai rend vágya, időnként majdhogynem a bizonyossága, vagyis hogy kell lennie valamiféle, az anyagon, a testen, a fizikai léten túlmutató metafizikai rendnek a világban, illetve egy másik állandó benyomás, hogy itt mégis őrült zűrzavar van, és tulajdonképpen az egész életünk a bűzös anyagiság posványában telik el. Ez szorosan összekapcsolódik az íráshoz való viszonnyal. Az említett első kísérletben például azt mutatja be, hogy ha akarom, meg tudom teremteni a figura anyagi és nem anyagi létezését a papíron, és ha akarom, vissza is tudom hozni. Az írás itt mégiscsak kudarccal végződik, végül nem lesz a figurából semmi, nem lesz belőle írásmű. Az angyalmotívummal is hasonló a helyzet. Az elmúlt 15-20 év magyar irodalmában nagyon sokaknál előfordult, Esterházyval kezdve sorolhatnám az angyalkísérleteket folytató írókat. Mindez számomra valamifajta, időnként rettenetesen kétségbeesett és nagyon mélyen – hogy is mondjam – metafizikai szomorúságba süllyedő istenkeresésre utal.

R. S.: Aminek a másik oldala az, hogy az írások couleur locale-ja lényegében egy kocsmaasztal. Mintha kocsmában történne itt minden. A legnagyobb szentesi barokk metafizikus költő, talán a legjobb írás a kötetben, tényszerűen is lényegében egy kocsmában játszódik. Szentes itt egy szimbolikus világvégi hely is persze, apokaliptikus hely, ahol ez a bizonyos szentesi figura, aki soha egyetlen verssort nem írt le, vagy legalábbis a legvégéig nem tudjuk meg, hogy mitől is költő, végül a latrinában végzi.

N. G.: Az iskolaköpeny zsebében tartja a verseit, ugye?

B. Z. A.: Igen, valahol van erre utalás. Szentes szerintem más értelemben is fontos, mint ahogy te értelmezed, Sándor, mert való igaz, hogy Szentes mint város, a szó realista értelmében ugyan nem jelenik meg, Cserna-Szabóról azonban ennek az egy könyvnek az alapján azt lehet mondani, hogy ő is népi író, persze a Ficsku Pál-i értelemben, vagyis akként, ahogy Ficsku ironikusan az utolsó népi írónak nevezi magát.

A. G.: És az első lakossági írónak.

B. Z. A.: Ezek szerint ez egy újabb szlogen, ezt nem ismertem, de mintha egy árnyalattal szellemesebb lenne a népi. Úgy vélem, néha Cserna-Szabó is ilyen egy kicsit. Nagyon nem véletlen, hogy a latrinában végzi a metafizikus költő. Van a könyvben valami a Bahtyin-féle karneváli világszemléletből.

N. G.: Hát igen, kicsit revüszerű apokalipszis ez.

B. Z. A.: Abszolút. És ez a vonás, ahogy az alacsonyság és a magasság szférája, amiről Gergely beszélt, ahogy az istenkeresés és a latrina összetartozik, ez azért még egy pályakezdő szöveggyűjteményre vall.

N. G.: Ha már a hagyományt említettétek, az egyik Kevab-fejezet alcíme így hangzik: Hetedik történet, melyben Liza nyakon önt egy ellenszenves öregasszonyt filozófiájának esszenciájával, folyik a vér, a könny, a meggylé, fegyverré nemesül a fúrógép és a tejszínhabágyú, hullanak a tortaverebek, és valahogy az egész nyugati kultúra úgy gomolyog. Az egész könyvre erősen jellemző ez a bizonyos gomolygás, vagyis rengeteg szentje van ennek a világnak. József Attila, Hajnóczy…

A. G.: Nietzsche…

N. G.: …valamint a tömegkultúra bizonyos termékei is abszolút vonatkozási rendszerként működnek, mint például a Wild at Heart című film, ami mindvégig folyamatosan jelen van. Tehát azt gondolom, hogy a szöveg kultúrakezelése jellegzetesen posztmodern, a dolgok a metafizikai súlyuktól függetlenül egyenrangúsodnak, és a legkülönfélébb tényezők keverednek bele ebbe a világba. Részben ettől van revüszerű vagy képregényszerű apokaliptikus jellege az egész műnek. Különös módon mégsem vész el a dolog súlya, legalábbis nem érezzük azt, hogy ettől komolytalanabbá válna.

R. S.: Néha azért elvész. Elsősorban a Kevab, Liza és a mágikus meggymag epikai formáját látom problematikusnak. Nyilvánvalóan pikareszk szerkezetet követ, számos ezt erősítő utalással, például ez a bizonyos összefoglaló alcímforma, ahogy az előbb te is idézted, tehát a cím bonyolult történetleírása is ilyen. Ha az egyes írásokat különálló történetekként nézem, akkor ragyogóak akadnak köztük. Itt van például a Hatodik történet, melyben egy halinapi bulin járunk, ahol a halinap a halál napja a születésnappal, vagyis a szülinappal szemben. Méghozzá Friedrich Nietzsche haláláról van itt szó, sajátosan vicces és parodisztikus formában, ugyanakkor rengeteg részlettel, mint például ez a szövegjáték egy lábjegyzetben a ló körül (mint ismeretes, egy megkorbácsolt ló szenvedésének a látványa váltotta ki Nietzsche pszichotikus éjszakáját. Ezt az írást önmagában remeknek tartom, miközben a nyolc történet együttese mint epikus forma tökéletesen szétesik.

N. G.: Ráadásul – elég szerencsétlenül – úgy idézi meg a „ketten a világ ellen”-típusú szerelmi történetek rendkívül erős narratív hagyományát, hogy azt a várakozást ébreszti az olvasóban, hogy a történet egyre őrjítőbb spirálban fog fokozódni, mígnem a végén majd valami nagyon nagyszabású dologban kicsúcsosodik. Miközben pont nem ez van, hanem majdhogynem az ellenkezője, nevezetesen egy viszonylag összefogott, erős első fejezet után egyre kisebb darabokra morzsálódik a történet. Amely egyébként közvetlen módon idézi meg David Lynch már említett filmjét, a Magyarországon Veszett a világ címmel játszott Wild at Heartot, miközben amögött meg ott van a Bonnie és Clyde-mítosz is, és lehetne tovább sorolni.

A. G.: Ha revüszerűségről beszéltek, hát A világhírű Hetedik Cirkusz és Látványtár szentesi vendégjátéka című írás evidensen ilyen. Ebben tematikusan is folyamatosan jelen van a cirkuszi jelleg. Ez is kapcsolható ahhoz a posztmodern sajátossághoz, amiről Gábor beszélt. Bár szerintem ez az írás egy gyenge darab, ennek ellenére a rettenetes túlzásaiban és gusztustalanságában és a minden tekintetben megnyilatkozó felfokozottságában – egy ötödik hatványra emelt Fellini-filmet kell elképzelni –, megint csak az a funkció érvényesül, amit eléggé el nem ítélhető módon az egyik cirkuszi figura meg is fogalmaz, amikor azt mondja: „nincs az anyagban bűn, minthogy az anyag, tulajdonképpen, nem is létezik.” Itt is tetten érhető a létnek szóló provokáció, vagyis hogy minél mélyebben süllyedek a latrinába, annál inkább lehet, hogy talán épp ott, a legmélyén érem el a legmagasabbat. Ezt az egész prózát feszíti egy ilyen igény, amit én nagyon becsültem, és sokra értékeltem benne, a túlzásaival meg az elképesztő gáttalanságával együtt.

N. G.: Az én kedvencem A 78-as Moszkvics volt, ott működik a szerző arányérzéke talán a legjobban, és abban foglalja össze ezt a problematikát, amit Gergely az elején érintett. Egyébként nem tudom, olvastátok-e Margócsy kritikáját, aki szembeállítja ezt az írásmódot az úgynevezett szövegirodalommal, vagyis hogy ez klasszikusan nem szövegirodalom lenne, és végre kezd visszatalálni a próza a történethez. Ez a történetezés nagyon fura nekem. A könyv első írása ugyanilyen alapon besorolhatná a kötetet a szövegirodalom tartományába is, de másutt is nagyon sokszor reflektál a saját szövegszerűségére. A Garaczi-próza például, ami klasszikusan szövegirodalom, érezhetően hatott rá…

R. S.: De Lázár Ervin is…

B. Z. A.: És van még valaki, aki Cserna-Szabóra hatott, akit mára mintha elfelejtettek volna, Artmann, H. C. Artmann.

R. S.: Valóban, Oravecz volt talán az utolsó, akire még direkt módon hatott.

A. G.: Az egész tulajdonképpen mintákból építkező, mintákkal operáló technika, ezeket siklatja ki, rakosgatja egymás mellé, próbálkozik, mint egy kirakós puzzle játékban, hátha kijön belőle valami.

B. Z. A.: Igaza van Gábornak: első kötetes író, hát baromi sokat belezsúfolt a könyvbe. Nem vagyok benne biztos, hogy nem kellett volna még két évig várnia vele. De szimpatikus költő, és végül is teljesen rendben van, hogy megjelent.

N. G.: Meg aztán végül is az se baj, ha látszik egy írón, hogy örömmel ír, nem? Itt mindenesetre abszolút látszik. Remélem, nem lehetett merev elutasításként értelmezni azt, amit az elején mondtam, merthogy én sem gondolom, hogy itt bármi is elutasítandó volna.

Cserna-Szabó András: Fél négy. Magvető, 1998, 195 o., 970 Ft

• Kultúra