Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

Közgazdász voltál, mielőtt humorista lettél. Jót tett ez a Hócipőnek?

Feltétlenül: a lapot kiadó László Andrást még az egyetemről ismerem. Igaz, vele pénzről még sohasem beszéltünk Hócipő-ügyekben. Harmadik éve vagyok egy lap főszerkesztője anélkül, hogy nekem akár egyszer is azt mondták volna: erre nincs pénz. Manapság persze nem is közgazdásznak kellene lennem. Szeretném fölhívni a figyelmedet, hogy két jogász fog csatázni Mécs Imrével az SZDSZ elnöki székéért, bizonyára azért, hogy Orbán Viktornak, Torgyánnak és Kónyának méltó partnerei lehessenek. A közgazdászok a hetvenes-nyolcvanas években tették tönkre az országot. Most az ügyvédeknek virágzik; ők még frissek és hamvasak, de elképzelhető, hogy néhány év múlva csupa Surjánhoz hasonló orvos ül a parlamentben. Lehet, hogy a következő évtized a kórboncnokok virágkora lesz a magyar politikában.

Egy ritka szembetegség

Gazdasági szakemberként te is hozzájárultál ahhoz, hogy legyen a jövendő boncnok-politikusoknak nyersanyaguk?

Három évig dolgoztam a Magyar Beruházási Bankban, ahol – azt hiszem – egy világcsúcsot is fölállítottam. Egyszer hét nap alatt 15 tanulmányt írtam, amikor szilveszter előtt pár nappal kiderült, hogy ezek hiányoznak még a terv teljesítéséhez. Ígéretes karrier előtt álltam, ám három év alatt sem sikerült rájönnöm, mit csinál a Magyar Beruházási Bank, pedig csak ez az egy érdekelt, írtam erről egy doktorit is, de azt sem értettem.

Akit ilyen kérdések izgatnak, az ne is menjen közgazdásznak!

Vagy tanuljon meg máshogy elemezni. Úgy vettem észre, hogy a humor az a műfaj, amellyel a legjobban le lehet írni tudományos módon a létező szocializmust. Így kerültem – teljesen véletlenül – a humoristák társaságába, amatőr módon, bár én azt hiszem, hogy ezen a pályán mindenki amatőr. Nem tanítják, és nem is lehet tanítani. Ez egy ritka szembetegség: az ember állandóan fordítva lát. A humort mindig olyan technikának tartottam, amely lehetővé teszi, hogy beszéljünk a dolgokról. Ezért is nevetek mindig, amikor a bátorság kerül szóba a mi szakmánkkal kapcsolatban. A humor inkább bújócska, amiben hülyének tettethetem magam, ha kell. Tele – olykor nagyon élvezetes – kétértelműséggel: mindenki tudja, hogy miről van szó, ám ezt tételesen nem lehet bizonyítani. Talán ezért is engedhették meg ezt a műfajt a késői Kádár-rendszerben.

Megengedett sebesség

Ennek a kétértelmű játéknak a szabályait azonban nem maguk az alkotók határozták meg.

Természetesen nem. Nekem a televízióban egy ideig volt is egy műsorom, a Megengedett sebesség, s már az is a kétértelmű viszonyhoz tartozott, hogy jeleztük: lehatárolt és nem feltétlenül magunk választotta terepen játszunk. Eleve ott volt az öncenzúra, az ember a rádióba már nem vitt akármit. Ám ebben a technikában az volt a leglényegesebb, hogy mindig kicsivel többet engedtünk magunknak. Ha egyszer valamit engedélyeztek, legközelebb nem vonhatták vissza. De nemcsak a humor, a rádiókabaré működött így, ez volt az utazási szabályokkal, vámrendeletekkel, mindennel.

Hogyan működött az engedélyezési mechanizmus?

Ez helytől és időtől is függött. Előrebocsátom, hogy a rádióban jóindulatú kommunisták vették át a műsort, a televízióban pedig hihetetlen rosszindulatúak. Éppen ezért sokkal többet lehetett megcsinálni a rádióban. Aztán függött a dolog a kortól is. Nagyon figyelni kellett, nehogy kitegyék a műsorból azt a három mondatot, amiért megcsináltuk az egészet. Ott ültek a „lehallgatók”, és nagyon jókat nevettek, de pontosan tudtuk, mikor jön az a rész, ahol el fognak szörnyedni. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt ilyenkor valaki buzgón jegyzetelni kezdett. Voltak, akik szemfülesen figyelték, melyik műsorszámnál kezdtek írni a fő átvevők, és megkímélendő őket, előre szóvá tették a kifogásokat: itt egy ’56-os utalás van, ott úgy hangzik, hogy… Őket különösen szerettem. Később ez már nem volt elegáns dolog. A játékszabályokat mi is igyekeztünk betartani, így pl. a szilveszteri kabaré végére mindig valami „pozitív” dolgot raktunk, hát mégis: éjfél van, összecsendülnek a poharak. ’87-ben már nem bírtuk tovább, és odaraktuk „Illetékes elvtársat”, aki éjfélkor lemondott, és átadta a hatalmat kinevelt utódjának, Vízözön elvtársnak. Kádár akkor még uralmon volt. Nem valami hősködés kedvéért meséltem el: ha a műsorból kivettek valamit, akkor engem nem szomorúság vagy büszkeség fogott el, hogy én egy üldözött vagyok, csupán azt éreztem, hogy ostoba vagyok, nem jól dugtam el valamit.

Mit kellett eldugni?

Volt egypár tabutéma: ’56, a szovjet hadsereg. Az itt-tartózkodást, az ideiglenességet mindig lehetett egy kicsit emlegetni, de a párt sérthetetlen volt. Soós Bandi hasonlata szerint, ha egy tálban hoznak mindenfélét, szarvasgombát, libamájat, kaviárt, rákot, de a szélén ott van egy pici kis kutyaszar, akkor az embernek hihetetlenül elmegy az egésztől az étvágya. Na így voltak ezzel, hogy jaj, ez nagyon jó, ez a műsor, csak néhány apróság van, ami… És akkor jöttek ezek az apróságok, amelyek nekünk éppen a lényeget jelentették. Az utolsó években már jobb helyzet volt. Ekkor a kifogásokra már egyszerűen azt mondtam: ez van, ez nem étlap, ezen nem lehet nassolni. Elmentem volna odáig, hogy akkor nem megy a háromórás műsor. A televízióban persze nem volt ilyen probléma, ott azt mondták, ha nem, hát nem, és berakták a műsort egy fiókba.

Életfogytiglan

Vannak, akik azt mondják, hogy ez a műfaj minden kétértelműségével együtt is hozzájárult a rendszer fenntartásához. Műsoraitok egyfajta szelepként működtek…

Alighanem főleg az engedélyezők gondolhatták úgy, hogy ilyen feladatot lát el a kabaré. De hát akkor valóban beszéljünk a lényegről! Én a mai napig csodálkozással vegyes döbbenettel szemlélem, hogy megszűnt az úgynevezett „létező szocializmus”. A Nyugat ugyanis számtalanszor bebizonyította, hogy elfogadja ezt a jaltai világot, és nincs olyan forradalom, melyet komolyabban megsegítene. Amiből egyenesen következett, hogy itt kell leélni az életünket. Semmilyen remény nem mutatkozott. Amit most mondanak, hogy ez rendszer belülről elrohadt és gazdaságilag tönkrement, hát ez egy hülyeség, elnézést a megfogalmazásért. Ki gondolja komolyan, hogy gazdaságilag erős volt – mondjuk – a hadikommunizmus; vagy olyan életképes volt gazdaságilag a sztálini rendszer? Ugyan, a legnagyobb nyomor volt. Ám ez a rendszer erőszakon alapult, és mindig lőtt, ha bajba került. Tulajdonképpen akkor vesztette el magát, amikor picit lőtt: picit ugyanis nem lehet lőni. Vagy lő az ember, vagy nem lő. És ennek az is lehet a vége, hogy nem lőnek. Ám ha az ember úgy vág neki az életének, hogy ebben a rendszerben kell leélnie, ez még nem jelenti azt, hogy tetszik is neki a rendszer, vagy éppen támogatja. Utólag persze magyarázhatjuk úgy, mintha ez a rendszer teljesen logikusan sorvadt volna el, de ha a logika alapján közelítjük, akkor ennek a létező szocializmusnak már el kellett volna sorvadnia a harmincas években. Na jószerencsénk volt, de hát erre nem lehetett számítani. Ebben a helyzetben én nem hiszem, hogy szelepekre volt szükség, hiszen semmilyen merev vagy éles szembenállás nem járt a rendszer gyengülésével. Poznan, Berlin, Prága után mi történt? Rettentőbb dolgok, rosszabb idők jöttek. Ez az életfogytiglani berendezkedés az én egész lényemre rányomta a bélyegét, és én a mai napig nem tudtam megváltozni.

És a rendszerváltás tiszteletére sem bucskázol át a fejeden?

Nem. Én a régi rendszer embere vagyok, és most mindegy, hogy kegyeltje vagy ellenfele voltam-e. Ezt döntsék el mások, sorolják fel a bűneimet vagy az érdemeimet. A dolog lényege, hogy énszerintem a rendszer ellenségei is együtt éltek a rendszerrel, és ez igencsak belevésődött hétköznapi rutinjaikba, viselkedésükbe. Gondolj a baksisra, a borravalózásra, a kiskapuk keresésére, arra, hogy a dolgokat itt nem lehet logikusan megközelíteni. Az ember létfeltételeit csakúgy teremthette meg, ha olyan technikákat alakított ki, amelyek szinte kizárták az egyenes gondolkodást. Éppen ezért nem kis kajánsággal figyelem azokat a kollégáimat, akik állandóan az erkölcsiségüket hangoztatják. Itt ugyanis olyan rendszer működött, amelyben abszolút értelemben senki nem lehetett erkölcsös. Bereményi és Márta Pista Tatabányán kiállította a hatvanas évek tárgyi környezetét. Miközben most ezt az egészet mint panoptikumot ábrázolják, mi akkor véresen komolyan vettük ezeket a panoptikumi játékszabályokat, lelkesen játszottunk, és boldogok voltunk, hogyha becsempésztünk valahova valami kis értelmet. Az én lakásom például trófeákkal, totemekkel van tele: ha ránézek egy csőre, akkor boldog elégedettség önt el, amint visszaemlékezem, hogyan szereztem a vastelepen, mit adtam vagy ajánlottam föl érte.

A rendszer igazi embere azonban mégiscsak az volt, aki egy idő után úgy vélte: önnön érdemei méltó jutalmát jelentik az így szerzett tárgyak, és normálisnak tüntette föl, ahogy hozzájuk jutott.

Azt hiszem, hogy ő is deformálódott valamilyen értelemben, meg én is. Döntse el, akinek kedve van hozzá, hogy kinek menynyi büntetés jár. Én azonban sajnos már az új rendszerben sem tudok megváltozni. Többen leírták már, hogy a mai viszonyok átmenetiek, és rövidesen mindenkinek mennie kell: a reformkommunistáknak is, a volt ellenzékieknek is és azoknak is, akik most előjöttek valahonnan a harmincas-negyvenes évekből. Legalábbis akkor, ha egészségesebb viszonyok alakulnak ki. De ez olyan, mint az én egészségem ebben a lipótvárosi szmogban, ebben a dögvészben: én már hiába nézem a természetgyógyászati könyveket, meg hogy hol kellene golfoznom. Erről már lekéstem.

Én mégis úgy gondolom, hogy marad azért itt még hely a tanultak gyakorlására. Könnyen lehet, hogy továbbra is a korábbi módszerrel kell csöveket szerezned.

Most állítólag mindent normálisan lehet kapni.

Úgy tapasztalod?

Jövőt jósolsz nekem.

Fütyörészve a szakadékba

Igen, jövőt jósolok neked, bár az igazi kérdés az, hogy te milyen jövőt jósolsz nekünk.

Már sokszor elmondtam ezt a hasonlatot, de nem tudok ennél jobbat. Az én rendszermagyarázatom szerint úgy történnek a dolgok, ahogyan a Félelem bére című filmben. A történet szerint egymás után robbannak föl a nitroglicerint szállító teherautók, míg végül a sofőrnek, akit Yves Montand játszott, sikerül elszállítani a veszélyes anyagot. Amikor azonban – mint aki jól végezte a dolgát – fütyörészve visszafelé tart, belezuhan egy szakadékba az üres kocsival. Nos, szerintem ezt csináljuk most. Ez a rendszer nagy bosszúja.

És mit csinál eközben a platón kucorgó humorista? Lehet-e így tovább játszani a korábbi játékot?

Ez érdekes kérdés. Az elegancia kedvéért mindenképpen kell játszani. Ahhoz ugyanis, hogy megmondjuk valakiről, hogy hülye, vagy nem ért ahhoz, amit csinál, esetleg egyszerűen csak hibázott, nos ehhez nem kell humor. Akkor már érdemesebb megdicsérni, mert a vérlázító dicséret ezt sokkal jobban érzékelteti. De a lényeg a stílus. Hogy is mondják Cyranónak? Uram, önnek az orra… hm, az orra nagy. Mire: lássa, ez szimplán hangzik, úgy nincsen hatása. Nem folytatom.

És mi van, ha mégis megsértődnek?

Semmi. A bírálat itt egyszerűen úri passzió. Korábban azt mondták, hogy a sajtó egyfajta szalámitaktikával egyenként akarja kilőni a kormány embereit. Pedig itt még embert nem váltottak le. Ennek a mostani csapatnak a stabilitását – elnézést a hasonlatért – csak az ’57–58-as Kádár-kormányéhoz tudnám hasonlítani. Nem lehet olyan baklövés, aminek következménye lenne, és voltaképpen mindegy, hogy egyenesben vagy agyafúrtan mondja-e az ember, ezredmagával vagy tízezredmagával mondja-e, itt semmi nem változik. Itt 1994 márciusáig minden kész van, minden be van írva egy kis osztályozónaplóba. Kár, hogy Antall Józsefnek korábban nem vett valaki valami komolyabb noteszt, amibe több nevet bejegyezhetett volna.

Könnyen lehet, hogy most már a KISZ-bizottság telefonkönyvét használják. De te miért nem találsz jobb passziót?

Egy kicsit működik bennem a belső düh, mert most annak a generációnak kellene irányítania, amelyiknek én is a tagja vagyok. Ma Nyugaton mindenhol ez az ún. menedzserkor. Félre ne értsd, én nem akarok uralkodni, hiszen ebben a műfajban mindent elérhetek azzal, hogy megírhatom. De most a nagy generációnak csúfolt nemzedéknek kellene a vállán vinni az országot. Erre az történt, hogy az előtte levő társaság helyütt egy még régebbi társaság azt mondta, még dodzsemeznek egyet. Nekem már roppant kevés időm van. És ezért, miközben azt mondom, hogy nincs értelme az egésznek, mégis csinálom, mert szeretnék még egy kis jobb életet addig, amíg csak az lesz a dolgom, hogy a vizeletemet leadjam az SZTK-ba, és csak az érdekel, hogy a kis ablakon milyen eredményt adnak ki. Addig talán még lehet egypár évem.

A reménytelenség udvariatlansága

Van egy szenzációs mondás a humorról. Noha sohasem szerettem különösebben az aforizmákat, ez sokáig tartotta bennem a lelket. Eszerint a humor a reménytelenség udvariassága. És én most kicsit megfordítottam a dolgot. Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért személyeskedem, mert valóban rengeteget személyeskedem, nemegyszer elvesztem a türelmemet és ezzel azt, amit itt „fennen hirdettem: az eleganciát meg a stílust. Most tehát megfordítottam a mondást: a humor a remény udvariatlansága. Mert azért alapjában véve reménykedem, hiszen alapvetően megváltoztak a dolgok. De éppen ezért nem szabad hagyni sok mindent; szóval: egyszerűen megdöföm a versem elején.

Miért nem próbálkozol konstruktív humorral?

Meggyőződésem, hogy ez kemény ellenzéki műfaj. Aki politikai vezető lesz egy országban, annak igen nagy hatalma lesz, hiszen halálos ítéleteket gyárt az a pali is, aki csak annyit csinál, hogy elhatározza, hol menjenek a buszok és hol a villamosok. Hosszú távon éveket vesz el emberek életéből. Ezért arra, aki vezető lesz, nagyon figyelni kell, és bírálni is. Ez benne van a pakliban. Csak az legyen vezető, aki ezt elviseli. De hát ezek állandóan megsértődnek. Én azért osztok fölfelé, mert olyan plebejus, radikális vagy olyan demagóg vagyok, hogy állandóan a lenti néposztályok szemszögéből nézem a dolgokat. Mindig csodálkozom, ha nyavalyognak, hogy ilyen légkörben nem lehet dolgozni. Dehogynem. Ha van egy futballedző, akinek négy gólt rúgna a csapata, szidná őt valaki? Szidhatnám a Mezeit, lehetnék én akkor pesszimista, ha a Honvéd továbbjutott volna?

Te nagyot még nem tévedtél?

Nagyot? Dehogynem. Tavaly például, amikor egymás után robbantak ki a kisgazdabotrányok, hozzánk került egy jegyzőkönyv, és úgy gondoltuk, ha minden kommentár nélkül leközöljük, akkor látják az emberek, milyenek annak a pártnak a belső viszonyai, amelyik a harmadik legtöbb szavazatot kapta. Az egyik bírósági tárgyaláson – hiszen per lett belőle – azonban megtudtam, hogy én ezzel a cikkel azoknak segítettem, akik a náluk értelmesebbekkel akartak leszámolni a pártban. Nekimentem olyan embereknek, akik még mindig jobbak voltak, mint azok, akik ezeket a dolgokat megszellőztették. Nem mondom, hogy felhasználtak, de tulajdonképpen nagy ostobaságot csináltam.

Azért továbbra is közöl dokumentumokat a Hócipő?

A dokumentumelemeket vegyíteni a fikcióval, ez az, ami borzasztóan izgat. Egyszer írt valamit a Selmeczi arról, hogy ki mit mondott a parlamentben, és mindenki azt hitte, hogy tényleg ezt mondták a képviselőházban, közben ő találta ki az egészet. A Hócipőt talán ezért is szeretik sokan. Ugyanakkor él bennem a vágy, hogy krónikás legyek, az az elhivatottság, amivel a Fekete Doboz dolgozik. És ezt megérzik az emberek: vannak, akik pont ezért gyűjtik a Hócipőt. Volt egy pesti történelemtanár, aki azt mondta a gyerekeknek, válasszanak egy lapot, amiből a legtöbbet tudják meg a máról. És a srácok a Hócipőt választották, nem azért, hogy egy jót röhögjenek rajta, hanem mert két-három év múlva elég föllapozni, és máris tudják, mi történt. És akkor talán mi is megtudjuk…

• Kultúra