Szuttyongatja pipáját,
A mi apánk, Sztálin,
Csak zacskója nincs hozzá,
Hímzünk neki máris.
Ezzel a kis mondókával kezdte reggeleit kisded óvodás korában a szerző – és hát ki tudhatta még akkor, mi lesz a vége ennek.
1953 márciusában jómagam csak hétéves voltam, „a mi apánk” meg több mint hetven, ám egyszer csak fogta magát, és 5-én éjszakára kilehelte a lelkét.
„Továriscsi, konyec – igen, értettük. Oroszul van írva. Szovjet tányérsapka, jó zsíros bikanyak, dagadt tábornoki tarkó. A fél Budapest tele van rondítva ezzel az antiszovjet mocsokkal”
(szovjet újságkivágás a peresztrojka-vég kezdetéről)
„Szembe kéne nézni néhány dologgal. Merni szembenézni a ninccsel…”
(Esterházy Péter)
„Igaza van, a fene vigye! – gondolta Smakov. – Az én új gatyám gombja is leszakadt, pedig Moszkvábaí vettem.”
(Andrej Platonov)
Nem mindenki tud énekelni, nem minden fordítást lehet elolvasni.
Az egész Moszkva ezen a viccen röhög mostanában: egy lakatlan szigeten egy kannibál elkap egy franciát, egy angolt, meg egy oroszt. Két-két golyót oszt ki nekik azzal, hogy azt hagyja életben közülük, amelyikük a golyók segítségével meg tudja őt nevettetni.
Elsőnek a francia próbálkozik: virtuóz zsonglőrmutatvánnyal áll elő, de a kannibál csak áll fapofával. Most az angol jön: bekapja a golyókat, és ugyanabban a szempillantásban már szedi is elő hol a gatyakorcából, hol a segge lyukából, aztán megint lenyeli, előrántja, lenyeli, előrántja, s ez így megy a végtelenségig.
Micsoda bál állt nálunk
Finnegan halotti torán.
(James Joyce: Finnegan’s wake)
Hát hogyne állt volna a bál, mikor a kommunisták sovány kenyéradagján tengődő egész hatalmas ország epedve várta a gigantikus látványt, miként leli nyilvánvalóan egyre közelgő halálát az utolsó teljes értékű főtitkár (a poétalelkű Andropov, az örökké maródi Csernyenko és a revizionista Gorbacsov nem számít), s miként indulnak meg e szomorú esemény nyomán a „jótékony változások”, amit természetesen már a vak is láthatott, elég volt csak kitekintenie az ab
Éppen „azon a napon”, 1964. október 14-én jöttem vissza Moszkvába Szibériából, ahol mint a Geológiai Főiskola elhivatott diákja, „kézi erőátviteli szakértőként” a nyári gyakorlatot töltöttem.
[Mottó:]
„Hej, te kapus, te kapus, készülj a harcra,
a te tiszted, hogy őrizd a kaput,
mintha határőregység vonulna nyomodban.”
(Skizofrén szovjet nóta)
Ha a szovjet kommunizmus alkonyának hajnalán nekem valaki azt mondja, hogy futballmeccsen kelek harcra a szabad magyar írók ellen egy dél-francia kisvárosban, majd pedig, mintha mi sem történt volna, hazaindulok, nem is tudom mit csináltam volna ezzel az ostoba tréfamesterrel.
Szóval, minden beteljesedett. A moszkvai Poklonnaja-hegyen felállítjuk a grandiózus emlékművet, amelyet a fővárosi élcfaragók már el is neveztek Keopsz-piramisnak. Valójában egy 30 tonnás nőalakot vontattak fel a rettentő magaslatra, aki nem más, mint Niké, a győzelem görög istennője – ahogy a nacsalnyikjaink felvilágosítottak bennünket. Moszkva talpig díszben: a Kutuzov proszpekt felett hatásos agitációval telefestett, többemeletes gigantposzterek, színes fényreklámok, a kirakatokból meg az „Elértük Berlint” plakát másolata mered ránk 50 év távolából.
Éjszaka van. Kinn ülök a konyhában, újsághalom közepette. Mostanában már csak havonta egyszer futom át őket, épp elég az is.
Hogy a „győzelem” szót miért tettem idézőjelbe, annak két nyomós oka is van.
Szóval, megy minden tovább a régi kerékvágásban… Megint vannak művészeti díjak, megint vannak kitüntetettek, a frissen gründolt „Triumf”-ot például olyan kiválóságok kapták, mint Oleg Mensikov, a remek színész, David Borovszkij, Ljubimov szcenikusa, Vagyim Juszov, Tarkovszkij operatőre, a karmester Jevgenyij Kolobov és az író Viktor Asztafjev.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 11 hét
9 év 11 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét