Skip to main content

Tájkép „győzelem” után

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Éjszaka van. Kinn ülök a konyhában, újsághalom közepette. Mostanában már csak havonta egyszer futom át őket, épp elég az is.

Hogy a „győzelem” szót miért tettem idézőjelbe, annak két nyomós oka is van. Egyrészt arról a bizonyos „győzelemről” van szó, amelyet már számtalanszor beígért Gracsov tábornok, ám az idestova hatodik hónapja tartó új kaukázusi háborúnak nemhogy a végét nem látni, de még dühödtebben ontják a lövedékeket a Groznij határában telepített „Grad”-ok és „Uragan”-ok: a katonák szerint a rakétatámadás célpontja a csecsen fővárostól 40-50 kilométerre húzódó kiterjedt erdőség, ahol, orosz információk szerint a Dudajev-hű fegyveresek rejtőznek.

A másik „győzelem”, a hányingerkeltő birodalmi pompával megünnepelt május 9-e, amelynek visszhangjával még mindig tele van az orosz sajtó, de maradandó nyoma, az emlékmű-gigászokon kívül, már alig. Pedig hogy kiglancolták Moszkvát erre a napra, Luzskov polgármester még az utcákat is feltakaríttatta. De hogy meddig tart ez a Moszkvában oly szokatlannak számító tisztaság, könnyű megmondani.

Míg Luzskov sepertetett, a többi nagyfőnök sem tétlenkedett. Gracsov hadügyminiszter például felajánlotta a kínaiaknak, hogy „legyünk barátok, próbáljuk együtt megoldani a nemzetbiztonsági kérdéseket”. A kínaiak hajlongtak, mosolyogtak, de a „közös biztonságból”, köszönik, nem kérnek: nem lépnek be semmiféle blokkba, szövetségbe. (Ami Gracsovnak nem sikerült, sikerült az újorosz üzletembereknek: a napokban foglaltak le a moszkvai reptéren egy hatezer darabos, kínai eredetű, hamisított Reeboek-tornacipő-szállítmányt – az orosz–kínai barátság nagyobb dicsőségére.)

Csernomirgyin miniszterelnök sem ült mostanában ölbe tett kézzel. Nem elég, hogy ott a házépítés gondja – egy-egy villácskát emeltet épp két fiacskájának, bár váltig állítja, alig jön ki elsejéig a kormányfői apanázsból –, most ráadásul az álnok orosz Állami Duma nem átallott az igazságügy-minisztériumhoz fordulni: le akarják állíttatni az újonnan gründolt „állampárt”, a Csernomirgyin vezette jobboldali „Otthonunk – Oroszország” párt bejegyzését. Kiderült ugyanis, hogy üzemekben, gyárakban toborozzák a tagokat, hoznak létre pártalapszervezeteket, ami törvénybe ütközik.

Ivan Ribkinnek, aki a szimmetria kedvéért a baloldali állampárt szervezésével foglalatoskodik, már felépült a háza, csak a berendezés hiányzik: a napokban nyilvánosságra hozott vádak szerint amerikai körútjáról hazatérőben kidobáltatta az állami repülőgépből a humanitárius segélynek szánt bébipüréket, s a Sam bácsinál frissen beszerzett vadonatúj bútorokat pakoltatta be a helyére.

Ha a „bossok” köpnek a politikára, miért lenne ez másképp az egyszerű hétköznapi halandóknál? Élik világukat – na és? Jól teszik. Lapozom a hirdetéseket: Rokonszenves fiatal lány megismerkedne 26 évesnél idősebb, 170 cm-nél magasabb, jómódú, elbűvölő, intelligens tatár férfival. – Szimpatikus üzletember magával vinne délvidéki útjára két játékos macskát – „Jó barátnők előnyben” jeligére a kiadóba.

De hát miért is ne lazíthatnának kicsit, mikor annyi gondjuk-bajuk van. A napokban például a szép emlékű Népgazdasági Kiállítás gáz- és olajipari pavilonja előtt barátom szeme láttára került sor egy újabb „leszámolásra”: az egyik sebesült „üzletembert” Grand Cherokee-n szállították el harcostársai. Mint egy rémregényben.

De sebaj, nem messze tőlünk, Kazahsztánban már javában tart a kábítószerszezon: virágzik a mák, zöldell a marihuána. Csak szegény volt litván testvéreink maradnak ki a jóból: a nép körében csak „szódadiktátorként” emlegetett, feledhetetlen Gorbi módszerét felelevenítve, szesztilalmat („száraztörvényt”) vezettek be: tilos házi bort és zugpálinkát árulni, tilos az alkoholt reklámozni, ünnepnapokon meg végképp nem lehet semmiféle szeszt forgalmazni. Már szervezik is a legközelebb eső orosz falvakba a szesztúrákat, s nyilván pillanatokon belül kialakul az orosz–litván szesztestvériség, miként már létezik az orosz–belorusz túrószövetség is, ahogy a két állam közti, újsütetű „gazdasági uniót” becézik, a moszkvai Belorusz pályaudvar előtt tejfelt, túrót, krumplit áruló parasztokra utalva… A volt szovjet tagállamok lassan olyannyira közel kerülnek Oroszországhoz, hogy előbb-utóbb a most használatos idétlen „Közel-Külföld” elnevezésre se lesz szükség…

Hajnalodik. Hortyogok az újságkupacon, könyökömmel lelököm az ébresztőórát. Masszív, ősszovjet darab, megússza a zuhanást, a mutató, hál’ istennek, vánszorog tovább…

Majd elfelejtettem a legnagyobb szenzációt: Alekszandr Bakajev, egy egyszerű feltaláló az uráli Perm városából, kifejlesztette a vízzel működő autómotort. A perspektívák óriásiak, de az alkotó még elégedetlen: „Higgyék el, húggyal megy majd csak igazán!” – biztosította az ünnepélyes bemutatóra egybegyűlteket.

Kinézek az ablakon, kukásautó csörömpöl, ma is elviszik a szemetet. Csak nem? Ezután ez tényleg mindig így lesz?

(Fordította Kiss Ilona)


























Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon