Jevgenyij Popov

Nyomtatóbarát változat

Uramjézus – már megint! Már megint nem hagyják, hogy nyugodtan ünnepeljük az újévet a fenyőfa mellett, a gyerekek vagy az unokák körében… Már megint, akár csak kilencvenegyben, kilencvenháromban – tüntetések, jelszavak, levelek, tiltakozások, már megint vér, már megint HÁBORÚ, már megint a keserűség és szorongás rohadt érzésével ébred az ember, hogy holnap még ennél is rosszabbra fordulhat minden, ami már ma is elég förtelmes.

Járkáltam Moszkvában és beszédbe elegyedtem azokkal, akikre nagy előszeretettel hivatkoznak mindenféle ideológiák kufárai – az egyszerű emberekkel, a néppel, a demokratikussá kikiáltott Oroszország polgáraival.

Egy olcsó alumínium botra támaszkodó nyugdíjas így szólt hozzám:

– Hogy mit gondolok a Csecsenföldről? Hallotta, mit mondott Javlinszkij: aki nem tud sakkozni, fölborítja a sakktáblát. Én is így gondolom.

Egy hölgy, az egykori „Szövterj” újságosstand elárusítója, mely ma a „PRESS” feliratot viseli:

– Hogy is lehetnek ott, ha okos embernek tartják magukat. Legalább elolvasták volna Tolsztoj „Hadzsi-Murat”-ját, mielőtt katonákat küldenek oda. A kaukázusiak – ilyen népek. Ezekkel nem így kell, ezekkel csínján kell bánni.

Egy pravoszláv vallásos irodalmat, gyertyákat és harangocskákat kínáló árus a Malaja Bronnaja sarkán:

– Nem azért mondom, mert pravoszláv vagyok, hanem egyáltalán. Nincs ott semmi keresnivalónk, majd elintézik ők maguk egymás közt, a csecsenek. Nincs szükség harmadikra, de nekünk muszáj mindig valahol valamibe belemászni. Afganisztán, Tádzsikisztán és Prága hatvannyolcban? És Magyarország? És Finnország harminckilencben?

– De hát azok a kommunisták voltak! – vetette ellen a társa, táncléptekkel toporogva, hogy fölmelegedjék a hidegben.

– Én azt mondom: szó se róla, banditizmus van, narkós maffia ott Csecsenföldön, de hát nem ők lépnek a mi területünkre, hanem mi mentünk be az övékre… – Ez a könyvelőnő véleménye a lakásügyből.

A pénztárosnő a takarékpénztárban: – Az én kisfiam szakközépbe jár, egyszer elmaradt náluk az óra – mert bombát kerestek, aztán megint elmaradt – most meg korábban elkezdték nekik a szünidőt – valaki állítólag azt mondta, hogy terrorakció lehetséges, Vladikinóban lakunk egy szállodai körzetben, telistele vannak csecsenekkel ezek a szállodák… Mi a csudának kellett nekünk ebbe belemászni, ott a csecseneknél? Rosszul vagyok, ha belegondolok, hogy a kisfiamnak jövőre be kell vonulni…

És jártam azon a nem engedélyezett mítingen is a Puskin-szobor mellett, amikor éppen csak megkezdődött ez a „csecsen és orron-műtét” a „Vecsernaja Moszkva” című lap fordulatával élve. A „legfőbb orr”-ra vonatkozott a célzás.

Tanúsíthatom: a metrókijáratnál vörös és fekete zászlók alatt álltak az emberek, akik kommunistának, szocialistának, anarchistának és még nem tudom minek mondták magukat.

A Rosszija mozi lépcsein – az „Oroszország választása” párt természetesen orosz zászló alatt.

Na már most. Minden jelszó, eme teljesen ellentétes irányultságú pártok valamennyi jelszavának lényege az egyetlen „El a kezekkel a Csecsenföldtől!” jelszóba torkollott. Az állampolgároknak a hatalommal szembeni felindultsági fokát kifejező nüanszokat nem kívánom itt számbavenni, legyen ez bármennyire is politikai éretlenségem jele.

Megkérdeztem a „Zavtra” című újságot terjesztő asszonyságot:

– Jól értem, hogy a maguk jelszavai ugyanazok, mint Jegor Gajdar jelszavai?

– Nem, nem jól érti – kezdett fölhergelődni a lapot terjesztő hölgy. – Ő maga tehet mindenről, ez a maga Jegor Gajdarja, most leesett neki, de most már késő.

– Nem érzi úgy, hogy itt az idő összefogni a GONOSZ ellen, a totális, a totalitárius gonosz ellen azokkal is, akiknek még a szagát sem bírja? – kérdeztem az „Oroszország választásának” egyik pártaktivistáját.

– Már hogy volna az lehetséges, hogy összefogjunk a vörösesbarnákkal? – csodálkozott. – Hiszen nekik csak egy a céljuk – a destabilizálás. Hiszen ha az ő elnökük vinne csapatokat Csecsenföldre – ők kitartanának „a végső győzelemig”, ahogy mondani szokták…

– És Jelcin – a maga elnöke? – kérdeztem én.

– Nem, maga vagy megjátssza magát, vagy csakugyan nem ért semmit! – kaptam ingerült választ a magam szerény kérdésére.

Márpedig én, úgy látszik, valóban nem értek semmit. Nem értem, micsoda véres abszurd készülődik a saját hazámban, amikor a csecseni hadműveleteket csak a hivatalnokok, a különcök és a nácik támogatják, amikor mindenki, az egész társadalom ellene van, amikor asszonyokat, öregeket és gyerekeket űznek el otthonaikból, amikor a gyilkolás munkává válik, amikor a jobb kéz nem tudja, hogy mit csinál a bal, és mennek a tankok, és repülnek a repülők, és az orosz fiúk és a csecsen fiúk, akiknek nem adatott meg, hogy normálisan éljenek egy kicsit, már megint ott fekszenek a hideg földön a magasabb politikai szándékok nevében… Még vigasztalanabbá vált az élet ezen a világon uraim… És elvtársak…

(Moszkva)

(Karádi Éva fordítása)

• Külföld